A vasfüggöny mögött – nem is volt az olyan rég – az Európai Közösség számunkra szinte irreleváns volt. Világpolitikai helyzetünket a szovjet tankok földrajzi helyzete határozta meg. A kerítés túloldaláról nézve pedig egész Kelet-Európa egyetlen, egységes, piszkosszürke massza volt. A tengerentúlon még a műveltebbek között is sokan úgy tudták, hogy Magyarország a Szovjetunió része. A világ számára mi nem voltunk Európa. Valahogy úgy, ahogyan ma a magyar jobboldal szerint Ukrajna sem az. Pedig történelmi, civilizációs értelemben Európa sokkal nagyobb, mint az Európai Unió. Semmit sem ért a világból az, aki nem látja, hogy Volodimir Zelenszkij igazi európai hős, és azok, akik ellen harcolnia kell, egytől egyig utolsó gazemberek.
Európa nem lehet teljes Ukrajna nélkül. Nem élhet békében, amíg félnie kell Oroszországtól. És sosem lesz újra világpolitikai tényező, ha tucatnyi országra szakadva nem tud felülemelkedni saját megosztottságán. Három unásig ismételt közhely, amelyekből Donald Trump hirtelen élet-halál kérdést csinált.
Csak kényszer alatt
Európát nem könnyű szeretni. Az EU mintha egyenesen kedvét lelné abban, hogy híveinek újra és újra csalódást okozzon. Sokszor úgy viselkedik, mint egy vásott kamasz, aki pontosan tudja, hogy mi lenne a dolga, de nem csinálja. Tudja, hogy a szülei vigyáznak rá, ezért csak akkora erőfeszítést tesz, amennyit mindenképpen muszáj, és csak akkor, amikor már tényleg nem lehet tovább halogatni. Példának okáért, a nyugat-európaiak legkésőbb a II. világháború óta tudják, hogy a nemzetállami kereteket egyszer és mindenkorra meg kell haladniuk. A ’45 utáni nagy kongresszusok a kontinens jövőjéről mégsem vezettek eredményre. Nem született meg az Európai Alkotmány, nem jött létre az Európai Föderáció. Az áttörést végül nem a lelkesedés hozta el, hanem a brutális kényszer. Megoldást kellett találni arra, hogy a Szovjetunió egyre fenyegetőbb nyomulása ellenében ki lehessen engedni a német ipar palackba zárt szellemét. A franciák nagyon féltek ettől, az amerikaiak azonban megmondták: a Ruhr-vidéki bányák és gyárak szoros adminisztratív kontrollját nem engedik tovább fenntartani. Párizs lépéskényszerbe került, és ekkor álltak elő a Schuman-tervvel, a német és francia nehézipar közös irányításával. Európa tehát mozdult, de csak az utolsó pillanatban, amikor már nem lehetett tovább húzni az időt.
A Montánunió sikere aztán utat nyitott a további integrációnak, az Európai Gazdasági Közösség megalapításának, a közös piacnak, végül az Európai Uniónak. Ugyanakkor, az EGK talpra állította és megszilárdította a tagállamokat is. Így a következő hatvan évben hibrid rendszer épült, amely több mint államszövetség, de kevesebb, mint szövetségi állam. Az utolsó lépést Európa azért nem tette meg, mert nem volt muszáj. A hidegháború lezárultával, a NATO biztonságos mamahoteljében, a leszerelésből származó „békeosztaléknak” és a szovjet megszállás alól felszabadult kelet-európai országok hazatérésének köszönhetően a béke és a jólét végtelennek tűnő távlatai nyíltak meg. Immár előttünk is. Az Egyesült Államok pedig továbbra is vigyázott ránk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
