Az úgy volt, hogy karácsony előtt betévedtem egy könyvesboltba, amit amúgy is frekventálni szoktam. A legelső kis szigeten, az újdonságok között megakadt a szemem három pofás kis könyvön. Kézbe vettem az egyiket, csak a szép kivitel miatt, hogy megnézzem, kié a borítóterv, mert ilyen perverz könyvmoly vagyok, és úgy jártam, mint egyszeri egyetemista (e sorok szerzője) a 80-as évek közepén a kolozsvári Fő tér lemezboltjában.
Az úgy volt, hogy megkívántam a Brandenburgi versenyeket, ami az újdonságok között volt. Kértem az eladótól, aki feltűnően hitetlenkedve nézett rám. Megismételtem a kérést, hátha az akcentusom miatt nem értette. Erre azt kérdezte, biztosan akarom-e. Persze, hogy akarom, mondtam, és kissé durcásan, hogy mit nem lehet azon érteni, ha a vásárló egy bizonyos terméket kér, kifizettem a 27 lejt és kollégiumi szobámba sétáltam a lemezzel. Ha hallgattam volna az eladóra, nem kellett volna másnap szégyenszemre visszakullogni a lemezboltba és tisztelettel (plusz egy tábla magyar csokoládéval) kérni cserét. A zene ugyanis hallgathatatlan volt. Az első taktusokból kiderült. Ritmushibák, intonációs hibák. A Román Vám- és Pénzügyőrség Szimfonikus Zenekarának előadásában. Birtokolni is szégyen. Amikor visszavittem, az eladó mosolygott, és kaptam helyette valami mást.
Jelen esetben a pláza könyvesboltjában az eladó dermedt meg, amikor meglátta a kezemben a kötetet. Gyanút fogtam, de ha már kinyitottam, beleolvastam a kolofonba. Az Alapjogokért Központ adta ki, és nem csak ezt, hanem egész kormányideológia sorozatot löktek a könyvesboltok hálózatába. Namármost hogy még magánpénzt is adjak azért, hogy ilyesmit olvassak, az nekem nem fér bele. Gyorsan visszatettem a stószra, én kértem elnézést, az eladó mosolygott. Megesik az ilyen tévedés.
Persze mindenkinek alanyi joga azt olvasni, amit akar, legfeljebb ezentúl úgy járunk könyvesboltba, hogy meg kell különböztetnünk a könyveket a könyvnek látszó tárgyaktól. Egy másik könyvnek látszó tárgyat is kinyitottam, kissé távolabb, és benne láttam a támogató közintézmény nevét. Ezen úgy felhúztam magamat, hogy hazaérvén megkerestem a neten a kulturális támogatási adatbázisokat és karácsony első napjától fogva belevetettem magamat a kinek, mikor, mire, mennyit kérdések tanulmányozásába.
A kutatás nem is olyan egyszerű. Könyvvonalon van a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), annak Szépirodalmi Kollégiuma és Könyvkiadási Kollégiuma, a magyar irodalom külföldi propagálására ott a Petőfi Irodalmi Ügynökség (PIÜ), és van a külön út, a pályázat nélküli kérés a minisztertől. Utóbbi listából származik többek között a „Szellemdús mindeményedelem” elnevezésű valami, de erről majd később.
A közpénzből jutattott támogatásokat nyilvánossá kell tenni. Ennek a követelménynek a miniszter, az NKA és a PIÜ is eleget tett, de hogyan… Nincs egységes adatbázis, amiből kiderülne, hogy kinek mire mennyi volt az annyi. Havi vagy alkalmi döntési lebontásban vannak megadva ezek az adatok, hogy véletlenül se legyen átlátható a kép. Elég volt a miniszteri támogatásokba belenézni, hogy feltörjön a harci ideg és megjöjjön az elhatározás: márpedig csinálok az adatkatyvaszból egy egységes Excel-táblázatot. Ez az NKA-s támogatásokat a 2016-2022, a PIÜ-seket 2019-től, a miniszteri keretet a 2013-2022 közötti időszakból tartalmazza.
Összesítésben az derül ki, hogy míg a PIÜ évi átlagban 48 milliót, a Könyvkiadási Kollégium 467 milliót, a Szépirodalmi Kollégium 485 milliót, a mindenkori miniszter 2,2 milliárdot költött kulturális (jellegű) támogatásokra.
A miniszteri adat különösen érdekes, mert az összesített táblázat mintegy 4900 sort tartalmaz tíz évre (ebben nincs benne 2022. december, mert még nem tették fel a honlapra). Ez az egyedi támogatások száma. Az átlag kifizetett összeg 4 030 534 forint.
A PIÜ a kisebb hal a támogatási táplálékláncban. Adataikat nézegetve van, amire viszonylag bólintani tudunk, mert nemzetközileg elismert magyar szerzőktől nem sajnáljuk, főképpen világnyelvekre. Konrád, Márai, Hamvas, Krasznahorkai, Nádas Péter, Szerb Antal, Szabó Magda stb. Bár egy, a nemzetközi könyvszakmát jól ismerő irodalmi ügynök ismerősöm szerint a piacnak kellene eldönteni, hogy mit tudnak eladni és mit nem, az állami beavatkozás csak árt. Nem is értem, milyen indíttatásból támogatták 2700, majd 2500 euróval Petőfi Sándor János vitéz és Összes versei kötetének kiadását a Rajkamal Prakashan Pv.t Ltd. kiadónak, hindi nyelvre. A János vitéz nincs benne az Összes versekben? Ahogy az is rejtély, hányan fogják olvasni Kosztolányi Dezső Pacsirta című művét az Etiópiában beszélt amhara nyelven. Megmagyarázhatná valaki továbbá, milyen igény és/vagy fontosság indokolta Szántó T. Gábor 1945 és más történetek című művének kínaira fordítását, bár ezért csak 1000 euró közpénzt fizettünk.
Az NKA Szépirodalmi Kollégiumának döntéseiben is vannak érdekességek. Összesen 1640 soron 2 milliós átlagértékkel sorakoznak a tételek. Különösen érdekesek az alkotói támogatások, amelyek között több ismeretlen, nulla könyves szerzőt is találtunk, akinek addigi munkássága alapján nehéz (vagy könnyű) lehetett ítélni, mindazonáltal kaptak támogatást. Számos közpénzzel megtámogatott munkának, sőt szerzőnek sincs nyoma az online könyváruházakban, de még az OSZK Nektár adatbázisában sem. Ha tényleg működne ellenőrző hatóság, egyenként végignéznék a teljesítésigazolásokat. Mindenesetre feltűnő, hogy a kollégiumi döntések listáinak végén ott a szíves közlés: „A *-gal jelzett pályázatok esetében egyes kollégiumi tagok érdekeltsége miatt – az összeférhetetlenséget kiküszöbölendő –, a támogatás odaítélése minősített többséggel történt.” Házi feladat: hány csillag van a táblázatban? Néhány cím az alkotói támogatások közül: A Mikulás mosógépe, Jézus-mintázatok, Szűz Mária jegyese, Az eltolható birodalom (meseciklus óvodásoknak és kisiskolásoknak), A hurokszabadító Krisztus.
A Könyvkiadási Kollégium a vizsgált hét évben mintegy 3000 támogatást adott, 1 133 740 forint átlagértékben. Ez a szám alacsonynak tűnhet, de itt vannak a visszatérő szereplők, a rendszeres kiadói támogatások, a kiadói programokra, könyves szakmai rendezvényekre (könyvhét, könyvfesztivál) kért és adott pénzek. Úgy azért már szomorúbb a helyzet. Könyvszakmai szemmel nézve az az érdekes, hogy melyek azok a kiadók, amelyek nem kaptak soha ilyen pénzt. Két céget kérdeztem a hiányzók listájáról, és egybehangzóan állították, hogy nem is pályáznak. Egyrészt azért, mert piacképesek a kiadványaik, másrészt meg azért, mert a pályázat megírása elfecsérelt idő, a pályázati díj befizetése alapból bukta lenne. A támogatottak között találunk olyan történészt, akit szakmai hibájáért jogerősen elítéltek (az ítélet után kapott 700 000 forint támogatást), számos magánszemélyt, akik műveiket magánkiadásban kívánták megjelentetni. Megérné talán végignézni, hogy a 3000 támogatott tételből mennyi valósult meg.
A PIM-nél és az NKA-nál sokkal bővebb kezű volt a miniszter, legutóbb Balog Zoltán és Kásler Miklós. A miniszteri egyedi döntéshez nem kell komoly pályázatot írni, nem kell díjat fizetni, csak kérni kell, és adatik, akinek jut. A fent idézett összegben nem csak irodalmi, könyvkiadási, hanem más művészeti ágaknak csurrantott pénzek is vannak vegyesen. A tematika is eklektikus, és néhány észszerűnek tűnő kiadástól eltekintve a turulpatkoló nép-nemzeti vonal rulez.
Keresem még az észérveket arra, mi okból kapott támogatást a Róza jó illatú rózsás kertje, az Asszony kell a házhoz, a Jobb aranyat csinált a császárénál is; a Nicolaus Melchiornak tulajdonított alkímiai mise és utóélete című könyv. Azt még kevésbé értem, miért kellett 6,5 millió forinttal megtámogatni az Ausztrál fővárosok: Sidney, Melbourne, Canberra című könyvet ugyanannak a szerzőnek úgy, hogy két éven belül kapott még 6,9 milliót Ausztrália magyar szemmel; a fegyencteleptől a jogállamig című országmonográfiára. Ausztrál témában több támogatás is volt: az Ausztráliai Magyar Református Egyház Új-Dél Wales Egyházkerület „Új Dél Wales, Zúgó lélekharangok Csángóföldtől a Dél keresztjéig, avagy Petrás Mária népdal énekes/ keramikus művész és Döbrentei Kornál író/költő előadóestje megvalósítására” 1,2 millió forint magyar közpénzt kapott. Szintén Ausztráliában, a Kissfilm Stúdió Kft. Egy a nemzet – Csapó Endre ausztráliai magyar író, a nemzeti publicisztika kimagasló alakja című dokumentumfilm elkészítésére kapott 10 millió forintot. A Balassi Kard Művészeti Alapítvány Ross Gillet ausztrál költőt utaztathatta a Balassi Bálint-emlékkard átvételére 650 ezerért. László Attila és művésztársa ausztráliai előadókörútjára 714 ezret fizettünk. A pozsonyi Szőttes Kamara Néptáncegyüttes ausztráliai vendégszereplésére költhetett 4 milliót.
Még mindig nem értem, mivel érdemelte ki a támogatást az „Aranyhajú hármasok mítoszrekonstrukciós projekt”, és hogy ezt eszik-e vagy isszák (amúgy a Magyar Nemzet főszerkesztőjének projektjéről van szó...). Azon már ki sem akadok, hogy szimplán „Nagy méretű képek festésére” és „A koreai-magyar cimbalomzene találkozása” című koncertre is lehet kapni ingyen milliókat. Azon meg sem lepődök, hogy a MÜPA és a Bolsoj Színház orosz-magyar Kálmán Imre emlékestet hozott össze 2020-ban egymillióért. Az már némi pislogásra ad okot, hogy egy bizonyos nagykanizsai, Élet Szolgálat nevű egyesület etnofitness kidolgozására 12 millió forintunkat költhette el. Hasonlóan érdekes találat, hogy Izsák város önkormányzata Szent László, a táltoskirály című történelmi rockopera megvalósítására 54 milliót kapott Prof. Dr. Kásler Miklóstól. Nem találtam nyomát annak, hogy rockopera színre vitele önkormányzati feladat lenne.
A Veritas Intézet 20 millióján és Zalatnay Sarolta 10 millióján manapság nincs mit meglepődni. A Kárpátok Eurorégióért Regionális Fejlesztési Közhasznú Egyesület (Nyíregyháza) a Lovagkirály című könyvre és az Őseink és a Szűzanya tiszteletére című verseskötet kiadására, valamint Szabolcs megye címergyűjteménye kiadására kapott 8 milliót. De kapott kormánytag képzőművész felmenője is négy alkalommal összesen 17,5 milliót Képsűrítmények című munkájának elkészítésére, kiállítására, restaurálására.
Soha nem derült volna fény a címbeli Szellemdús mindeményedelem mibenlétére, ha nincs az összefoglaló táblázat. Eme produkcióra az MDML-Médiaszolgáltató Korlátolt Felelősségű Társaság kért és kapott 2 milliót. Ez egy hatrészes televíziós sorozat elvileg. Az MDML a Hatos csatorna nevű kerületi tévét üzemelteti. És nem csak ezt az egy produkcióját támogatta Kásler. Volt még 32 millióért a Kossuth három munkacímű színdarab, 6 millióért a Vihar a levelet című dokumentumfilm, a Trianon szenvedőiről szóló Minden határon túl című zenés történet megvalósítására 10 millió, majd ugyanennek kiegészítő (!) támogatására 13,4 millió. Summa summarum, a for profit cég az évek folyamán enyhén kerekítve 90 milliót vitt a közös kasszánkból. A Szellemdús mindeményedelem (alcíme szerint: Irodalom és nyelvújítás) 2021 augusztusában kapott közpénzt. A műsor ismertetésében az olvasható, „együttműködő partnerünk volt a Magyarságkutató Intézet Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpontjának igazgatója Dr. Pomozi Péter, és a Nyelvtervezési Kutatóközpont igazgatója, Katona József Álmos”. Azt már csak én teszem hozzá, arról az intézetről van szó, amit Kásler gründolt, és 2019 óta nyeli a közpénzmilliárdokat.
(A csatorna és a Kásler közötti kapcsolatról annak idején az Index írt részletesen.)
Az EMMI a vizsgált időszakban közel 20 milliárd forintot tapsolt el hasonló kétes értékű projektekre. Ez katakárosult szövegmunkás adófizetőként nekem annyira disszonáns, hogy inkább még egyszer meghallgatnék bármit a Román Vám- és Pénzügyőrség Szimfonikus Zenekarának előadásában. Az is államilag támogatott tartalom volt. Van még valakinek régi lemeze?
