Magyarországon a népszuverenitás legfõbb letéteményese, az Országgyûlés és a korlátozott felügyelete alatt lévõ kormány nyakló nélkül és rossz hatékonysággal költi a pénzünket, sõt a gyerekeink pénzét is. Szakzsargonnal élve: felelõtlen fiskális politikát folytat. A téma szakértõit, no meg az egyre több adót valóban befizetõ laikusokat mindez õszinte borzalommal tölti el.
Benczes István és Szentessy Krisztián közgazdászok nemrég amellett érveltek a Narancsban (Magyar tánc - borotvaélen, prímás nélkül, 2004. június 3.), hogy a bajt a választási rendszer - a képviselõk egyéni felelõsségét növelõ - reformjával, de még inkább a parlament költségvetési jogkörének elvonásával lehetne orvosolni. A költségvetés fölsõ korlátjának megállapítását egy "független fiskális hatóságra" bíznák. Javaslatukat Neményi Judit részletezi Kire bízzuk a kasszakulcsot címû írásában (Magyar Narancs, 2004. július 1.). ' beérné egy pusztán javaslattevõ szerepû "fiskális tanáccsal" is. Dobrovits Mihály viszont õszinte indulattal jelzi (A köztársaság lebontása ellen, Magyar Narancs, 2004. június 10.), hogy ez az eszme az autokratizmuséval rokon, mivel szakmákra és magáncsoportokra (azaz nem közhatalmat viselõ személyekre) ruházná át a szuverenitás gyakorlását. Szerinte ha nagy a baj, akkor a népnek le kell váltania a politikusokat. Szentessyék szerint viszont erre a jelenlegi választási rendszer nem alkalmas.
A rendszerváltás óta hivatalban lévõ kormányok és Orsszággyûlések valóban borzasztóan bántak a közpénzekkel, ami akár közjogi reformért is kiálthat. A "független fiskális hatóság" koncepciója mégis fából vaskarika. A hatóság ugyanis definíció szerint jogalkalmazó szervezet. A független monetáris hatóság, a független árszabályozó hatóságok fontos elemei a racionális gazdasági környezet kialakításának, de pont fordítva mûködnek, mint a képzeletbeli "fiskális hatóság". A magángazdaság szereplõire alkalmaznak jogi normákat, nem pedig magánemberek szabják meg rajtuk keresztül a közhatalmi szervek döntéseit. A független monetáris hatóság meghatározza, hogy milyen feltételekkel teremthetnek hitelt a kereskedelmi bankok, és így közvetetten szabályozza a forgalomban lévõ pénz mennyiségét és értékét is. A független árszabályozó hatóságok feladata az, hogy a nagy állami és magán-monopóliumok árazási döntéseit határok közé szorítsák. A magán-monopóliumok így nem tehetnek szert a fogyasztókat és a többi iparágat ellehetetlenítõ mértékû monopoljáradékra, a politikusok pedig nem vihetik le a közszolgáltató monopóliumok árait a normális költségszint alá - ezzel ugyanis lopakodó adósságot vállalnak a következõ évekre, amikor a tönkremenni hagyott infrastruktúrát az adófizetõk és a fogyasztók pénzén kell majd felújítani. A megfelelõ árképletet törvényben rögzítik, a népképviseleti szerv pedig kinevezi az intézményileg független hatóság vezetõjét, aki a "képlet õre". A "fiskális hatóság" azonban pont fordítva mûködne: meghatározná azt a szabályt, ami alapján a népképviselet törvényt alkothat. Dobrovitsnak igaza van abban, hogy ez csak a következõ kérdésig odázza el a problémát; nevezetesen addig, hogy ki nevezze ki a független fiskális szerv tagjait. Dobrovitshoz hasonlóan nem hiszek abban sem, hogy a gazdaságpolitikai döntéseket szakközgaszdászokra kellene bízni, és abban fõleg nem, hogy léteznek független szakközgazdászok. Vannak ugyan olyan közgazdászok, akik saját állításuk szerint tudják, milyen az a "makrogazdasági környezet", amiben igazán jól éreznénk magunkat: de ahány közgazdász, annyi iskola és annyi feltételezés arról, hogy miként mûködik a társadalom és benne a gazdaság. Mivel Magyarországon az ilyen közgazdászok szinte mindegyike szerzõdéses kapcsolatban áll a Miniszterelnöki Hivatallal, a Pénzügyminisztériummal, a Gazdasági és Közlekedési Minisztériummal vagy mindhárommal, a Fiskális Tanács legfeljebb átláthatóbbá, demokratikusan ellenõrizhetõbbé és olcsóbbá tenné mûködésüket. De ezen a fórumon is jobban bíznék az olyan közgazdászokban, akik felfedik ideológiai, világnézeti, politikai háttérelméleteiket, mint akik pártatlannak állítják be magukat.
H
Meglehet, a jelenlegi intézményrendszerben felelõtlen emberek gyakorolják a hatalmat gazdaságpolitikai kérdésekben. Ezen valóban változtatni kell. Ezzel együtt egyetértek Dobrovits aggodalmával: hiba lenne a sutba dobni azt a feltételezést, hogy létezhet a népnek felelõs kormány és parlament. Dobrovits szerint a káros gazdaságpolitikai döntéseket hozó választott politikusok problémáját a népnek kell megoldania; Szentessyék számára ez a terápia mintha nem lenne megnyugtató. A korporativizmus és a demokrácia között viszont nincsen királyi út. A demokráciát nem lehet demokratikus intézmények nélkül fenntartani - ebben Dobrovitscsal értek egyet. De nem lehet demokraták nélkül sem - ebben Szentessyékhez hasonlóan magam is borúlátó vagyok. Szentessy és Benczes szerint a képviselõk megválasztásának módjával lehetne javítani a népképviselti szervek mûködésén. Talán így van: ám az elmozdulás az egyéni választókörzeti rendszer felé épp az általuk kívánttal ellentétes hatást válthat ki. Egy olyan országban, ahol a választók elképzelése szerint az egyéni képviselõjük feladata az, hogy minél több pénzt "hozzon el" a központi költségvetésbõl, az egyéni körzetek preferálása aligha kedvezne a fiskális fegyelemnek. És ha meg is alakulna a független fiskális testület, akkor sem jósolnék neki nagy jövõt. Gondoljunk csak bele, milyen végzet sújtja a független hatóságokat a Magyar Köztársaságban! Mi történt a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletével, a Magyar Energia Hivatallal, a Központi Statisztikai Hivatallal?
H
A népszuverenitás gyakorlásának két legfontosabb eleme a többségi döntéshozatal és az olyan alkotmányos szabályok lefektetése, amelyek kijelölik e többségi döntések határait. A demokratikus többség döntési lehetõségeinek korlátozása és fékezése a népszuverenitás gyakorlásának egyik fontos eleme: az alkotmányos védelmet élvezõ jogok nem változtathatók a többség kénye-kedve szerint. Mind az alkotmányos korlátok, mind a hatáskörmegosztás összeegyeztethetõ tehát a népszuverenitás elvével: s véleményem szerint ez a fajta - alkotmányos, törvényi - korlátozás lehet a politikai motivációjú állami túlköltekezés ellenszere Magyarországon is.
A 70-es években a nemzetállami kormányok kedvenc népboldogító fegyvere a felelõtlen monetáris politika volt. Bevetettek mindent a bankópréstõl a nyugdíjasoknak járó állami transzferek értékének elinflálásán keresztül az államadósság leértékeléséig. Az egyik jól bevált gyógymód e kórra a pénzteremtés legfontosabb szabályainak alkotmányos rögzítése volt (Új-Zélandon például pompásan bevált). A fejlett országokban egy másik általánosan sikeres alkotmányos megoldásnak bizonyult, hogy a rövid távon gyakran konfliktusba kerülõ monetáris és fiskális politikai célokért intézményesen független, eltérõ vezetõkkel, vezetõkiválasztással, idõhorizonttal rendelkezõ felelõsöket neveztek ki. A 90-es években pedig több nyugati demokráciában politikai mozgalmak kezdték el követelni a fiskális alkotmányos korlátozást, mivel az államok rövid távra választott elitjei a bankóprésrõl az adósságot jelentõ kötvények nyomására szoktak át.
Ám tárgyalt problémánkra nem az egyébként is ezer sebbõl vérzõ, átmeneti magyar alkotmány toldozása, hanem a föderalizmus lesz a megfelelõ közjogi válasz. A szuverenitás gyakorlásának többszintû modelljében a monetáris politikai döntések európai, a költségvetési döntések nemzeti, regionális és önkormányzati szinten születnek. Ez a rend stabil versenyképesség-növekedéshez, szolid, de állhatatos gazdasági növekedéshez, alacsony inflációhoz és felelõsebb fiskális politikához vezetett az egész Európai Unióban. Az unió a gazdaságpolitikai döntéseket bizonyos esetekben kizárólag uniós, más esetekben nemzeti, megint más esetekben vegyes vagy alacsonyabb szintekre delegálja, így a pillanatnyi politikai elõnyökért hozott rossz döntéseknek kevés teret ad. A magyar gazdaságpolitika legfontosabb közjogi reformja maga az EU-tagság lehet. Ha valamire nagyon figyelnünk kell képviselõink megválasztásakor, akkor az az, hogy olyanokat engedjünk döntési pozícióba, akik nem akarják kijátszani a Gazdasági és Monetáris Unió jelentette kereteket.
