„Számunkra Békés vármegye nem pusztán valamit, hanem a mindenséget jelenti, hiszen: itt élnek felmenőink, barátaink, rokonaink, itt szeretnénk jövőt adni gyerekeinknek” – írta a Facebookon január elején Takács Árpád Békés megyei főispán. „Bármerre járunk a világban, bárhol tanulunk, vagy dolgozunk, akkor is magyarul álmodunk. Magyarország és Békés vármegye az a hely, ahová bármikor visszatérhetünk” – írta ki két héttel később, majd még egy héttel később ezt: „A Békés vármegyei emberek bajnokok az újrakezdésben, mert a kietlen, szikes pusztákból és mocsarakból virágzó településeket hoztak létre.”
Van abban valami zavarba ejtően kínos, amikor egy politikai vezető történelmi, erkölcsi és filozófiai bölcselkedésbe kezd – főleg akkor, ha ilyen valóságtorzító közhelyhalmazokkal traktálja a nagyérdeműt. Ez ugyanis nemcsak egy kívánt szint alatt van, de egy főispánnak mindez nem is lenne dolga, távol áll munkaköri leírásától. Ám lelke rajta! Bár ebbéli cselekedetének rugói nem ismertek, annyit azonban megállapíthatunk, hogy ezek a Békés megyét idealizáló bejegyzések nem a tényekre, a valós folyamatokra támaszkodnak, hanem nosztalgikusan és hazugan valamilyen térségi idillt és öndefiníciót szeretnének felrajzolni.
Az elmúlt években sokszor és sokat szóltunk arról, hogy a rendszerváltás 1989-1990-es időszaka óta milyen elképesztő zuhanórepülésben van Békés megye – nem kis részben figyelmeztetésként is, illetve mert a helyi, térségi politikai- és közbeszédben egyáltalán nem szerepel ez a roppant fajsúlyos, a megye számára tragikus problémaegyüttes. Tegyük hozzá, a harmincöt évvel ezelőtti kiindulópont sem volt rózsás, mert a Viharsarok soha nem volt fejlett és magas életnívót produkáló megye. Akkor a megyék tizenkilences listáján a középmezőny legvégén állt, ehhez képest sikerült az utóbbi évtizedekben leküzdenie magát – méghozzá a legutolsó három közé.
Ez nem egyfajta térségi fátum, vagy eleve elrendelt sorsszerűség. Igaz, sok olyan gazdasági körülmény is szerepet játszott ebben, amelyről a döntések messze a megyehatárokon kívül születtek. Budapesti székhelyű ipari és szolgáltató cégek tucatjával, százával zárták be 1990 után Békés megyei telephelyeiket, munkahelyek ezreit megszüntetve. A helyi mezőgazdaságra épülő élelmiszer-feldolgozásban messze nem sikerült a remélt összefogást és együttműködést megtalálni, a kooperáció hiánya pedig gazdaságilag, pénzügyileg és társadalmilag is lefelé vezetett.
A rossz közlekedési megközelíthetőség és a lakosság összességében alacsonyabb képzettsége miatt a nagyobb, akár zöldmezős, akár nem zöldmezős beruházások is elkerülték a megyét.
De kínzóan hiányzott a helyi politikai pártok képviselőinek a térség érdekében végzett – akár ciklusokon átívelő – együttműködése, összefogása is.
Mindennek az lett következménye, ahogy egy helyi társadalomtudós, a Körös Főiskola egykori főigazgatója, Köteles Lajos megjegyezte: a Kecskemétet és Szegedet elérő modernizáció átugrott Békés megyén, a tőke, a technológia, s ezzel együtt a beruházások Temesváron, Aradon, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Brassóban, Nagyszebenben és Kolozsváron találtak maguknak befektetési lehetőséget. Kell-e annál többet mondani, mint hogy három és fél évtized után Békéscsaba még mindig nincs rákötve az országos gyorsforgalmi úthálózatra, s hogy negyven-ötven éve nem változott a menetidő a Békéscsaba–Budapest vasútvonalon?
A tények, s az ehhez kapcsolódó számok, statisztikák és tendenciák is lehangolóan szomorúak. 1990 és a 2022 között közel 100 ezerrel (!) csökkent a Viharsarok népessége, ez alig valamivel kevesebb, mint a térség három legnagyobb városának – Békéscsabának, Gyulának és Orosházának – a mai együttes népessége. Ma alig 311 ezren laknak a megyében. Elképesztő, hogy a legutóbbi és az azt megelőző népszámlálás, azaz 2011 és 2022 között egy egyébként is alacsony szintről országos összevetésben a legnagyobb mértékben, 13 százalékkal ennek a megyének fogyott a népessége. A természetes fogyás, azaz az elhunytak és a újszülöttek száma közötti különbség mellett ez annak a számlájára is írható, hogy a helyi megélhetési válság miatt rengetegen a lábukkal szavaznak, és elmennek. Országosan itt a legalacsonyabbak a bérek és a nyugdíjak, valamint a gazdasági potenciál is.
Mindezekhez kellene hozzámérni azt a kincstári és hatalmi (ál)optimizmust, csúsztatásokat és szimpla hazugságokat, amelyeket a cikk elején citáltunk a viharsarki főispán Facebook-posztjai nyomán. Csak szemezgetve ezekből: sokak rokonai, barátai (köztük az enyéim is) már nem itt élnek, mert vagy nem volt munkahely, vagy az rosszul fizetett, s kényszerűen elköltöztek Szegedre, Székesfehérvárra, a fővárosba vagy külföldre. A tehetséges Békés megyei végzős középiskolások leginkább Szegedre, Budapestre vagy külföldre mennek egyetemre, s legtöbbjük versenyképes ajánlat híján már nem jön haza. Egy szociológia szakon nemrégiben végzett Békés megyei egyetemista hiába keres magának végzettségének megfelelő munkát a térségben – az elűzetésnek és a kitaszításnak, a térségi leszakadásnak ez is az egyik formája. A fentiek szerint
az a főispáni kijelentés is értelmezhetetlen, hogy „ide bármikor hazatérhetünk.” A fő közlekedési irány, mint látjuk, éppen az ellenkező: el innét!
Végül, ha már a főispán a történelemre is hivatkozott: a Békés megyei emberek bizonyosan nem abban az értelemben az újrakezdés bajnokai, hogy a szépnek tűnő főispáni szóvirág szerint a kietlen, szikes pusztákból és mocsarakból – helyesen a mocsarak lecsapolásából – virágzó településeket hoztak létre. Ehelyett az történt, hogy a török másfél évszázados dúlása után hihetetlenül megcsappant lakossággal Békés megye helyén egy kietlen puszta volt csak, majd egy császári és királyi beszállító, báró Harruckern János György kapta meg a térséget a ki nem fizetett számlái ellenében a császári udvartól.
Szervezett betelepítései révén egyrészt németeket (svábokat) és kisebb részben szlovákokat hozott a szinte kihalt térségbe, másrészt az ország más térségeiből magyarok, távolabbról pedig idővel románok érkeztek ide. Azaz máshonnan érkező és döntően más nációk indították be az életet itt, s valóban, voltak az azóta eltelt évszázadokban jobb időszakok is. Az elmúlt évszázadok legnagyobb és legsikeresebb területfejlesztője kétségkívül báró Harruckern volt, még ha nem is így határozta meg önmagát. Ám ma már ez igencsak a múlté.
Ma virágzó településekről beszélni Békésben olyan ismerethiányt és félrenézést feltételez, amit szavakkal kifejezni bajos. Egy riasztó helyzetben lévő térség lecsúszása azonban attól válik igazán végzetessé, ha a helyi politikai (fideszes) elit ilyen ökörségekkel traktálja a nagyérdeműt; másrészt ha
napi aktuálpolitikai érdekei miatt nem néz szembe a legnyilvánvalóbb társadalmi, gazdasági és területfejlesztési katasztrófával fenyegető problémákkal.
A megoldást láthatóan abban látják, hogy struccként a fejüket a homokba dugják, időnként kihúzzák onnan, majd elkiáltják magukat, hogy minden a legnagyobb rendben van és mennyire szeretik ezt – az egyébként leszakadó – térséget. Ezt jobb helyeken úgy hívják: végzetes és jóvátehetetlen hiba és tévedés.
(Borítóképünkön: A volt békéscsabai kötöttárugyár épületének bontási munkálatai 2021 nyarán. Fotó: Bod Tamás)
