Nem tudjuk. Nem tudjuk sem azt, hogy Vlagyimir Putyin mit ajánlhatott föl Jevgenyij Prigozsinnak, amivel meggyőzte, hogy állítsa le menetelését Moszkva felé, sem azt, hogy a puccsista Prigozsin milyen biztonsági garanciákat tudott kiharcolni magának és az embereinek. Azt azonban tudjuk, hogy mi nem történt június 24-én, és ebben rejlik a történtek lényege, az egyre halmozódó rendellenességekben, amelyek az orosz elnök meggyengülésére utalnak.
Először is, a rosztovi parancsnoki központban az orosz tábornokoknak és tiszteknek normális esetben heves ellenállást kellett volna tanúsítaniuk a főhadiszállásuk elfoglalására érkező lázadókkal szemben. Nem ezt tették, sőt, az ügybuzgalom, amivel megtagadták a kiállást, arról árulkodott, hogy nem lettek volna hajlandók meghalni egy dicsfényét vesztett elnökért, sőt, talán még reménykedtek is, hogy véget érhet az uralma.
A helyzet súlyossága miatt mindenesetre azonnal mozgósítani kellett volna a legközelebbi, az ukrán fronton lévő csapatokat, azonban a Kremlből nem érkezett ilyen parancs. Mintha attól tartott volna, hogy katonái esetleg a zendülők pártjára állnak, Vlagyimir Putyin megelégedett azzal, hogy bement a televízióba, és kifejezéstelen arccal, mereven elítélte a „hátba szúrást” és figyelmeztetett a „polgárháború” veszélyére. Ez az ember, aki egykor azt ígérte, hogy a csecsen terroristákat, ha kell, a kerti budijukban fogja elintézni, nem adott ultimátumot Jevgenyij Prigozsinak, nem rendelt el katonai beavatkozást, még csak készenlétet sem, nem szólított fel lakossági mozgósításra, miközben a Wagner csapatai gőzerővel haladtak Moszkva felé.
Ezzel azt a benyomást keltette, hogy a lázadóktól kevésbé fél, mint attól, hogy a lázadók támogatókra lelnek a hadseregben és a lakosságban.
Mintha nem akarta volna, hogy bárki is lássa, hogy a sereg és a civilek elfordulnak tőle, Vlagyimir Putyin nem az ő támogatásukat kérte, hanem inkább a kazah és a fehérorosz elnökét, akiken keresztül tárgyalásokat akart kezdeni a puccsistával, aki kicsivel korábban azzal a felkiáltással indult Moszkva felé, hogy megdönti az uralmát.
Ez több mint a gyengeség beismerése, ez teljes szégyen, de az elnöknek már nincs választása, mert Szurovikin tábornokon, az aleppói hóhéron kívül senki sem állt mellé. Hallgat a vezérkar, hallgat az FSZB, hallgatnak a baráti fővárosok, hallgat a kormány, és különösen hallgat a védelmi és a külügyminiszter. Fülsiketítő a csend, és amikor úgy tűnik, hogy az orosz elnök tökéletesen magára maradt, Aljakszandr Lukasenka bejelenti, hogy hajlandó közvetíteni.
A kazah elnökkel ellentétben a fehérorosz elnök azért szánta rá magát erre, mert tudja, hogy ha Vlagyimir Putyin bukik, akkor ő is bukik. A tárgyalások kora estig tartanak. Csak feltételezhetjük, hogy Vlagyimir Putyin és egykori csatlósa, Prigozsin egyaránt úgy gondolkodnak, hogy kettejük összecsapásából egyikük mindenképpen vesztesként kerül ki, és inkább egy rossz üzletet választanak, mint ezt a biztos kockázatot.
Még nem tudni, milyen alkut fognak kötni, de most, hogy Jevgenyij Prigozsin kiterítette a lapjait, Putyinnak sokakat el kell távolítania azok közül, akik szombaton nem támogatták őt, és mindenekelőtt meg kell próbálnia elfeledtetni Oroszországgal, Ukrajnával és a világgal a gyengeségét, amelyet nem tudott leplezni. Az elnök még nem bukott meg, de pengeélen táncol.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
(Címlapképünkön: a Wagner-csoport katonái Rosztovban. Fotó: MTI/EPA/Arkagyij Budnyickij)