Minden okuk meglenne arra, hogy támogassák Ukrajnát. A latin-amerikai országok bizonyára nem felejtették el, hogy nekik is van egy hatalmas szomszédjuk, aki régóta úgy tekint rájuk, mint a „hátsó udvarára”, és nem teljesen hagyott fel azzal a vágyával, hogy a fennhatósága alá vonja őket. Az afrikai országok pedig nyilván tisztában vannak azzal: Putyin kísérlete, hogy Oroszországhoz csatolja Ukrajnát, ugyanolyan anakronisztikus és őrült, mintha Franciaország a fejébe venné, hogy visszafoglalja Algériát, vagy Nagy-Britannia Nigériát.
Ukrajnát egy legyőzött birodalom szeretné visszahelyezni a gyámsága alá. Azok az országok, amelyeket korábban a „harmadik világhoz”, most pedig a „globális Délhez” sorolnak, mégis nagyon messze állnak attól, hogy egyöntetűen elítéljék az agressziót. Nem is helyeslik, de kevesen vannak közülük, akik csatlakoztak a Moszkva elleni gazdasági szankciókhoz.
India jókora hasznot húz az orosz olajvásárlásból. Kína ragaszkodik az oroszbarát semlegességhez. A brazil elnök odáig ment, hogy a múlt héten a G7-ek tanácskozásának margóján elutasított minden kapcsolatfelvételt Volodimir Zelenszkijjel. Ezek az országok nemcsak nem szólítanak fel az orosz agresszióval szembeni ellenállásra, hanem tűzszünetet sürgetnek. Tűzszünetet, amely gyakorlatilag szentesítené a Kreml területelcsatolásait.
A kínai rezsim esetében értjük ezt a hozzáállást. Noha a háború a nemzetközi kereskedelem megzavarásával végső soron gyengítheti Hszi Csin-pinget, de ideológiailag a kínai és az orosz vezetés rendkívül szolidárisak egymással. Közös ügyük a demokrácia elleni fellépés. De a Dél többi országának vezetője, köztük Ázsia sok állama miért nem áll Ukrajna mellé? Az óvatosságuk miért vezeti őket sokkal közelebb Vlagyimir Putyinhoz, mint a Nyugathoz?
A válasz:
ezeknek az országoknak közös vonásuk, hogy nem szeretnének hozzájárulni Vlagyimir Putyin vereségéhez, mert attól tartanak, az olyan mértékű lenne, hogy az Egyesült Államok visszanyerné a múlt század legvégén megszerzett „hiperhatalmi” státuszát.
Ez különösen igaz Kínára, amely éppen erőpárbajt vív Washingtonnal; de igaz az egész globális Délre is, mindazokra az országokra, amelyek arra törekszenek, hogy nagyobb súlyra tegyenek szert a nemzetközi színtéren, ahogyan például Szaúd-Arábia, a Dél-afrikai Köztársaság, Brazília vagy Katar teszi.
Ezek az országok, még a leggazdagabbak is, úgy gondolják, hogy lenne vesztenivalójuk Oroszország totális vereségén, mert nem maradna semmilyen eszközük az amerikai hatalommal való szembenézéshez. Még az egykori szakszervezeti vezető, Lula da Silva brazil elnök is Vlagyimir Putyin bőrét akarja menteni, hogy országa és a globális Dél összes országa megtalálhassa a helyét a multipolárissá vált világ nagy riválisai között.
Ha valaki nem látja ezt a dinamikát, vagy nem akar róla tudomást venni, az csak Putyin és Hszi Csin-ping érdekeit szolgálja. De hogyan lehetne a Délt eltávolítani Moszkvától és Pekingtől? A déli országok óriási politikai megosztottsága és eltérő érdekei miatt nem könnyű a feladat, de nem lehetetlen. Három dolgot feltétlenül meg kell tenni.
Az első az, hogy világosan a tudtukra kell adni, akármilyen történelmi bűnöket is követett el a Nyugat, legyen szó akár a gyarmatosításról vagy az iraki háborúról, mégiscsak akkor állnak a történelem jó oldalára, ha szembeszállnak Putyinnal, aki a birodalma visszaállításával egyúttal a gyarmatosítás feltámasztásáról is álmodik. A második, hogy az agresszióval szembeni nyugati front demokráciákat egyesít egy olyan diktatúrával szemben, amely nem szabadságot exportál Afrikába, hanem gazdasági rablást, és a legszörnyűbb latin-amerikai rezsimeket támogatja. A harmadik pedig, amit ezeknek az országoknak el kell mondani, hogy
az orosz agresszió legyőzése nem egy amerikai hiperhatalom diadalát fogja jelenteni.
Mindenekelőtt az autonóm és demokratikus Európa politikai megerősítése lesz, amely nélkül nem a multipoláris világ jönne el, hanem menetelés kezdődne egy világégés felé.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
