Egy idősödő, őszes férfiú, a világpolitika és a világgazdaság második legfontosabbnak mondott figurája pucéran hajkurászik egy fekete szállodai alkalmazottat. Ugyanilyen abszurd látvány lehetett Angela Merkel arckifejezése is, amikor értesült, hogy szabad a délutánja, ugyanis tárgyalópartnere - akivel az uniós hitelcsomagok meg az euró jövőjének bizonyos részleteit kellett volna átbeszélnie - nem fog ráérni; egy teleköpködött padlójú harlemi rendőrőrsön tartják vasban, nemi erőszak kísérlete miatt. Ez csak egy telefonbetyár practical joke-ja lehet.
De nem az volt. Hanem a valóság. És mivel a valóságról egyelőre ennél nem sokkal többet tudunk, lendüljünk is túl a spekulációkon. Lehet, hogy a vádak hitelt érdemlő bizonyítást nyernek. Az igazgató előélete, félig-meddig közismert, kárhozatos szenvedélye - "mindegy, csak darázs ne legyen benne" - hihetővé teszik a nemi erőszak kísérletét. De lehet, hogy a vádak nem nyernek bizonyítást, és akkor el lehet kezdeni azon spekulálni, hogy kik akarták csőbe húzni Strauss-Kahnt. Egy riválisa a francia baloldalról, vagy a francia jobboldalról, vagy valaki, akinek az IMF a tyúkszemére lépett. Egyik hülyébb teória, mint a másik. Miként az sem kecsegtet különösebb szellemi izgalmakkal, ha az igazgató magatartását politikai nézeteivel, múltjával, zsidó származásával, sőt zsidó természetével, esetleg hivalkodó életmódjával hozzuk ok-okozati összefüggésbe. Strauss-Kahn személyisége - a volt 68-as, akiből rendes trockista helyett afféle puhapöcs szocdem lett, a bonvivant, aki egy tál porséért feladta elveit, és a) tehetségét a nemzetközi pénzzsidóság szolgálatába állította, illetve b) a szegény országokat kizsigerelő nemzetközi imperializmuséba, és mellesleg c) a baloldalt is elárulta - hézagmentesen illeszkedik úgy a szélbal, mint a széljobb általános gyűlölet-fantomképébe. A szobalány meghágása csak logikus, már-már biológiai következménye a fent sorolt erkölcstelenségeknek.
Ám dacára mindennek, az esetnek csekély önmagán túlmutató jelentősége van. A nemi erőszak helytelen és büntetendő cselekedet, miként embertársaink hamis vádolása és rágalmazása is az. Az viszont már érdekesebb kérdés, hogy mi lesz az IMF-fel, és, ha már itt tartunk, az egész világgal Strauss-Kahn elkerülhetetlennek tűnő távozása után. Mert bár az IMF hivatalosan egyelőre nem óhajt nyilatkozni az ügyben, és őt tekinti első emberének, legfontosabb részvényesei - a világ leggazdagabb államai - inkább arra hajlanak, hogy mennie kell. Pedig igazgatói megbízatásának eddigi négy éve alatt nemcsak gatyába rázta az éppen szétfelé hulló szervezetet, és nemcsak feltöltötte fogyó tartalékait, hanem megváltoztatta hitelezési praxisát is. Jóval puhábbá tette például az olcsó - a piacinál olcsóbb - pénz feltételeit. S bár nyilván nem lépett ki az uralkodó paradigma keretei közül (mely szerint ha egy állam egy ideig túl sokat költ, akkor később egy ideig kevesebbet kell neki; és hogy a kölcsönvett pénzt meg kell adni), és az IMF az ő irányítása alatt is az állami szféra leépítését, a szociális juttatások kurtítását, a strukturális reformokat és a magánosítást szorgalmazta, legalább igyekezett nem legyalulni mindent maga körül. A görög válság során például végig ő volt a jó fiú, aki öntötte volna a pénzt - gyakran a heveskedő németekkel szemben. Azt pedig, hogy egy kormány az IMF nélkül is milyen esztelen vágásokra kényszerül, éppenséggel azért, mert a pénzt a piacról drágábban szerzi be, és mert tevékenysége mögül hiányzik az IMF tapasztalata, pont nekünk, ebben az országban, már aligha kell magyarázni. Továbbá. Az IMF a pénzügyi válság első, legkeményebb időszakában, amikor arról volt szó, hogy a piaci hitelektől elzárt, csőd szélén táncoló országocskákat (például a miénket) ki húzza ki a szarból, de ha lehet, azonnal, gyorsabban és szakszerűbben reagált, mint az unió (ez mondjuk nem volt túl nagy kunszt): s a szervezet e képességeit Strauss-Kahnhoz szokás kötni. És ha időközben az unió úgy pénzben, mint know-how-ban fel is zárkózott, az ír, a görög meg a készülő portugál mentőcsomag összedobásában és menedzselésében a Strauss-Kahn-féle IMF-nek elévülhetetlenek az érdemei. És persze nem tudjuk még, hogy az unió és az IMF terápiája nem vezet-e a páciens halálához. Vagy hogy az amúgy elkerülhetetlennek tűnő görög adósságleírás halogatása nem csinált-e még nagyobb bajt. De annál, amit Strauss-Kahn és uniós partnerei kitaláltak, igazán jobb ötlete eddig még nem volt senkinek. Csak tudják majd pótolni.
