Garai László: Karon varjú (Az egyetemi demokráciáról)

  • 2005. március 24.

Publicisztika

Egy jó hírû egyetemünk egyik karán ülésezett a döntéshozó testület: a kari tanács. Amikor a döntéshozatalra került a sor, a dékán nyílt szavazást rendelt el.

Egy jó hírű egyetemünk egyik karán ülésezett a döntéshozó testület: a kari tanács. Amikor a döntéshozatalra került a sor, a dékán nyílt szavazást rendelt el.

A "karatyák" nem csináltak ebből nagy dolgot. Nem csináltak belőle kis dolgot se - napirendre tértek fölötte. Az a 81 százalék is, aki megszavazta a dékáni előterjesztést, meg az a 19 százalék is, aki még így sem nyilvánított egyetértést.

Persze miért is kéne titkos szavazással fontoskodni, ha mondjuk az a kérdés, milyen színű rolettát vásároljanak a kar épületének ablakaira. De nem ilyesmi volt a kérdés. Hanem hogy megszüntesse-e a kar működési alapegységeit, a tanszékeket.

Szóltak érvek amellett, hogy szüntesse meg, szóltak érvek ellene is. Jelen írásnak azonban nem az a kérdés a tárgya, jól tette-e az a kar azon az egyetemen, hogy végül a dékán előterjesztésének és a 81 százalékos többség egyetértésének megfelelően megszüntette a tanszékeit. Hanem hogy jól tesszük-e, ha tudomásul vesszük, hogyan állnak elő dékáni vagy rektori elő-terjesztésekből meg többségbe kerülő, illetve kisebbségbe szoruló akaratnyilvánításokból a döntések. Például azok, amelyek stratégiai, hosszú távú kérdésekről szólnak.

Szögezzük le mindjárt: amikor a dékán elrendelte a nyílt szavazást, jogszabály nem sérült. Sem a kar, sem az egyetem szervezeti-működési szabályzata nem tiltja a nyílt szavazást. Még kevésbé szabályozza a működésnek ezt a részkérdését az adott vonatkozásban legmagasabb jogszabály: a felsőoktatási törvény.

Amelynek tizenkét év alatt harmadik változatát most készül elfogadni az Országgyűlés. S az egyetem világának ugyanazon polgárai, akiknek egy karitanácsnyi csapata nem csinált ügyet abból, hogy nyílt szavazással hozatták meg vele azt a döntést, amely egy kar működésének egész stratégiáját változtat-ja meg, már hónapok óta igenis ügyet csinál abból, amivel az ő megítélése szerint a felsőoktatási törvény fenyeget. Csorbul az egyetem autonómiája az oktatásügyi kormányzattal szemben.

H

A kormány által elfogadott törvénytervezet szabályozási elvei közül a legnagyobb csatazajt az keltette, amely kimondja, hogy az állami fenntartású felsőoktatási intézmény belső irányítása hárompólusúvá alakul át. A rektor és az egyetemi tanács mellé csatlakozik egy harmadik döntéshozó, amelynek jelenleg ajánlott neve a maga semlegességével nem kellene többé hogy riadalmat keltsen: az irányító testület.

Az ártatlan nevű szerveződés mégis valóságos botránykövévé lett a felsőoktatás tervezett átstrukturálásának. Míg ugyanis a jelenlegi felállás az, hogy az egyetem saját ügyeiről maga dönt, a harmadik pólussal ez radikálisan változni fog. Most a rektort is meg a tanácsot is az egyetem polgárai választják, s a jelöltek közé sem kerülhet más, mint egyetemi polgár. Kívülről, például az Oktatási Minisztérium részéről senki sem avatkozhat bele sem a jelölési, sem a választási folyamatba. Ez az irányító testülettel (it) radikálisan megváltozik, hiszen az új törvénytervezet kimondja: az it-be a tagok egy részét az oktatási miniszter delegálja. Igaz, ez a rész kevesebb mint a létszám fele, s az a további megszorítás is bekerült az alkuk során a törvénytervezetbe, hogy az oktatási miniszter határozatával szemben az egyetemi tanács kétharmados többséggel vétót emelhet; a többi tagot pedig maga a tanács delegálja.

Ám akárhogy lesz is, a továbbiakban megoszlik majd a döntés a tanács között, amelyről kimondatik, hogy csak az akadémiai tevékenység (oktatás, vizsgáztatás, kutatás, esetleg - például a klinikákon - a tudás gyakorlati alkalmazása) irányítását végzi, s az it között, amelynek hatáskörébe visszavonhatatlanul átkerül az egyetem fenntartásával, működtetésével összefüggő minden stratégiai döntés.

Például az olyan, amelyik afelől rendelkezne, hogy egy karon, netán az egyetem valamennyi karán szűnjenek meg a tanszékek. Az egyetemi világ azért zúgolódik, hogy így csorbul az egyetemi autonómia: éppen a maradandó hatású döntések kerülnek át az autonóm testület hatásköréből egy olyanéba, amelynek döntésében mindenkor részt vesz a minisztérium akarata. A minisztérium közben arra mutat rá ismételten, hogy ellenkezőleg, ő átad döntési hatásköröket az irányító testületnek, amely félig mégiscsak autonóm szerve az egyetemnek.

Amíg az érdekeltek a félig telt- félig üres pohár dilemmáján vitatkoznak, engem ahelyett, vajon csökken-e vagy növekszik a minisztérium beleszólása az egyetem hosszú távú döntéseibe, az tesz kíváncsivá, hogyan alakul az egyetemi polgár beleszólási lehetősége ugyanebbe.

H

Tizenegy éve vagyok polgára egy nagy hírű egyetemnek, amely annak idején arra hívott meg, hogy vegyek részt ambiciózus terveinek végrehajtásában. S attól fogva jelen voltam megannyi történésben, amelyek hosszú távra szóltak ezen az egyetemen.

A felsőoktatás országos méretarányú integrációjának keretében egybeolvasztották ezt két másik nagy hírű és nagy létszámú képzőhellyel. Itt is megindították a közgazdászképzést. A már végzett közgazdászok ambiciózusabb, egyszersmind tehetségesebb részének megindítottak egy doktori képzést. A már megindult új képzések számára külön gazdaságtudományi kart hoztak létre. Jelenlétem mindezen történésekben azonban annak egyre markánsabb felfedezé-sére korlátozódott, mekkora a különbség a jelenlét és a történésekben való részvétel között. Újra meg újra fel kellett fedeznem, mily mértékben nincs lehetőségem nemhogy beleszólni, de akár csak hozzászólni sem.

A megállapítást, hogy tíz éven keresztül a nagy horderejű történések sorában nem volt egy sem, amelynek alakulásába akár csak minimális beleszólásom lett volna, halmozottan előnyös helyzetből teszem. Én ennek az egyetemnek professzora vagyok, három éven keresztül tanszékvezető egyetemi tanára voltam, s e hivatalomnál fogva tagja a kari tanácsnak, ahol a kart érintő dolgok eldőlnek; ezenfelül az egyetem egyik doktori iskoláját is vezetem. Talán el tudja képzelni az ol-vasó, mekkora lehet akkor e munkahely olyan dolgozójának a hatás-gyakorlási potenciálja, aki nem professzor, nem vezet doktori iskolát, nem időzik egyetemi vagy kari tanácsokban vagy bizottságokban.

Ha az egyetemnek a minisztériummal szemben, a karnak az egyetemmel szemben széles körű az autonómiája, ez lehet jó, és éppígy lehet nem az (iskolai történelemóráinkról emlékszünk a király akaratával szemben autonómiát élvező Csák Mátéra). Ám akár jó az egyetemi autonómiának ez vagy az a megnyilvánulása, akár nem, semmiképp sem pótolja az egyetemi demokráciát.

H

Hogy mármost a demokrácia jó-e, erre nézve ismerjük a Churchillnek tulajdonított megállapítást: a demokrácia nagyon rossz intézmény, de sajnos eddig még nem talál-tak ki jobbat nála. Ez valószínűleg azért van így, mert a demokrácia erénye akkor nyilvánul meg iga-zán, amikor hosszabb távra szóló - stratégiai - döntésekről van szó. Az ilyen döntésnek az a jellegzetessége, hogy az is csak hosszabb távon derülhet ki, vajon beválik-e vagy sem. S amíg erre nézve bizonytalanság van, addig magándöntéseink után is hajlunk arra, hogy ne csak mások, de saját magunk előtt is titkoljuk a be nem válás jeleit, és eltúlozzuk azokat, amelyek mintha a siker mellett tanúskodnának. Az ilyen ámítások késleltetik a mégoly szükséges módosításokat, megátalkodáshoz vezetnek, s a tévelygés amúgy is hosszú időszakát esetleg a többszörösére nyújtják.

Amikor közügyekről van szó, akkor ez a tendencia hatványozódik: immáron nemcsak annak érezzük kényszerét, hogy magunkat ámítsuk, hanem ezenfelül ámítjuk - egyre kevesebb jóhiszeműséggel - azokat is, akiket döntésünk következményei érintenek.

Az egyetemi ámítás okaival és módjaival részletesen foglalkozott a Mozgó Világban nemrég megjelent Kérjük-e vissza az iskolapénzt? című tanulmányom. Az a szöveg főleg abban az összefüggésben vizsgálta a csalás újabb keletű egyetemi jelenségvilágát, hogy miképpen kényszerül rájuk az egyetem, amikor szűkös forrásaival próbál valahogy gazdálkodni. Lé-tezik még ezenfelül az a másik összefüggés, amelynél fogva a demokrácia hiánya éppoly működésképtelenné teszi a felsőoktatás műhelyeit, mint a forráshiány. Azt a hallgatót ugyanis, aki 3, 5, de maximum 8 évre szegődik el a felsőoktatás valamely szolgáltatóüzeméhez üzletfélnek, nem kárpótolja egy hosszú távú döntés őáltala elszenvedett következményeiért, hogy egyszer, amikor talán már kétszer nyolc év is eltelik, s már nem lesz mód tagadni az egykori stratégiai döntés hosszú távú sikertelenségét, a stratégiai vonalat egy másikkal cserélik fel.

Ez az összefüggés az, amely-ben pótolhatatlan a demokrácia. Amelynek meghatározó tényezője, hogy a mindenkori kisebbség intézményesen működhet az egyetemen is - mint ellenzék, amely erősen korlátozza a mindenkori kormányzók lehetőségét a rossz döntés következményeinek ön- és közámító kezelésére. Az alternatív elgondolások mellett való érvelés demokratikus lehetősége helyett az egyetemen a mai gyakorlat az, hogy aki ilyesmire vetemedik, azt persze nagyobb hátrány csak ritkán éri, mint amekkorát kari és egyetemi szabályok, minisztériumi rendeletek s a mindenkori felsőoktatási törvény engedélyeznek, de ezeken a kereteken belül bizton számolhat egy klientúrából való kitaszítottság hátrányaival. E hátrányok között jelenleg markánsan szerepel annak ellehetetlenülése, hogy a következő választáson eséllyel indulhasson a maga alternatív egyetemi elgondolásainak képviseletében.

H

Egyetemi klientúráról súlyos illetlenség említést tenni, pedig mióta világ a világ és egyetem az egyetem, ez utóbbi működéséhez szervesen hozzátartozik egy klientúra-rendszer. Az egyetemi szabályok a tanárt arra kötelezik, hogy a hall-gatókat egymással egyenlőknek tekintse, tehát kivétel nélkül mindegyiket részesítse a maga szolgáltatásaiból. Éppígy köteles a diák is a tanárokat egyenlően kezelve eljárni mindegyikük órájára, s átvenni tőlük a tudást; az egyiknek a vizsgájára ugyanúgy felkészülni, mint a másikéra stb. Mindezek helyett azonban az történik, hogy a diák is kinéz magának olyan professzort, meg a professzor is olyan diákokat, aki-ket úgy kezel, mint a többieknél "egyenlőbbeket". Az ilyen válogatásnak és a kiválasztott mellé elszegődésnek a legfőbb motívuma persze a tudás átadása és átvétele: diákként úgy ítélem, hogy X-től több nekem valót tudok tanulni, mint másoktól, tanárként pedig, hogy Y-nak szívesebben beszélem el, mint másoknak, amit tudok, mert inkább számítok rá őnála, hogy megérti és befogadja. De a klientúra képződésének a motívumai között mindenkor szerepel, hogy X azért is választja Y-t, mert Y meg X-et választja, aki ezt a másik érdemei között tartja számon.

Az egymást választásoknak ezzel a kölcsönösségével együtt az akadémiai döntések világában a mester és a tanítvány közötti kliensi viszony képződése kifejezetten hasznos. Ilyen kiválasztás nélkül nem lehetséges igazi tudásátadás és -átvétel - ha mégis, az legtökéletesebben a Google és a Google-használók között valósul meg. Viszont az így képződő klientúra azután, ha már egyszer előállt, megnyilvánulhat másféle választásban és választódásban is, mint ami szigorúan a tudás kommunikálásával kapcsolatos. S ha tanár és tanítvány között egyszer előállt ez a viszony, vajon miért szakadna meg, amikor a tanítvány tanársegéddé lép elő? S amikor további előmenetele során már adjunktussá szemelik ki? Hát még, amikor bekerül abba a tanácsba, amelyben dönthet olyanok előmeneteléről, akik majd dönthetnek az övéről?

Évtizedeken, ha ugyan nem évszázadokon keresztül mindez nem okozott gondot az egyetemek működésében: ezeknek az intézményeknek a szerkezetét és működését létesítésükkel hosszú távra meghatározták, ezért évtizedeken, netán évszázadokon keresztül nem került sor stratégiai módosításokra. Az egyetem akadémiai világában mester és tanítvány egymást választó kliensi viszonya a maga helyén való volt. Ma azonban, amikor alig van esztendő, hogy ne kerülne sor újabb meg újabb hosszú távú döntésekre, máris ott vagyunk a rektorok, dékánok, tanácstagok több nemzedékénél, amelyek egymást követő ciklusok során át maradnak elköteleződve egyszer meghozott stratégiai döntések mellett. Persze, az ilyen szerkezet működésében eljön a pillanat, amikor akadozni kezd - ilyenkor a klientúra működtetője, amikor újabb stratégiai döntéshozatalra kerül sor, esetleg nyílt szavazást rendel el. Azonban nem ez a következmény az, ami igazán korlátozza az egyetemi demokráciát. Hanem az ok: az akadémiai világban helyénvaló tudásklientúra átszivárgása az egyetemek működésének másik térfelére. Az egyetemi ember számára nemigen marad más esély, mint amit az kínál, ha nem felejti a helyét a klientúrában.

A kliensi rendszert az egyetemen megszüntetni nem lehet, de, mondom, nem is szabad. Lehetséges viszont és kívánatos is, ha működő egyetemeket akarunk, lezárni a határt ezek akadémiai fele és azon terep között, ahol a hosszú távú döntések történnek.

A felsőoktatási törvény tervezete az új irányító testület létesítésével valószínűleg azért ver ekkora csatazajt az univerzitások univerzumában, mert nem annyira az autonómia ősi jussát látják tőle veszélyben, mint a másik ősi jussot: a klientúra működtetésének korlátozatlanságáét. Ha az it az ajtók közül, amelyeken a klientúra eddig korlátlanul járt-kelt a két világ között, csak egyet is bereteszel, ezzel csökkenti valamelyest az érdekérvényesítő potenciált, amellyel a klientúra akadályozni tudja, hogy egy második ajtó is bereteszelődjék; s a további ajtóreteszelés majd egyszer még ennél is kevésbé lesz nehéz. S a stratégiai döntéshozatal nagy hatalmú térfelén egyszer csak megindulhat az ellenzék működését is lehetővé tevő demokrácia intézményeinek a kiépítése - mígnem a mindenkori klientúra végleg elveszti annak a lehetőségét, hogy nyílt szavazással tegye színielőadássá ezt a valódi demokráciát.

Figyelmébe ajánljuk