Majtényi György

Magyar-magyar: a nagy játszma

  • Majtényi György
  • 2013. április 28.

Publicisztika

Divatosak ma a focihasonlatok. Képzeljünk el egy futballmeccset, ahol miután a bíró belefúj a sípjába, a játékosok felveszik pozíciójukat, majd mozdulatlanná dermednek. A labda meg elindul magától, ide-oda pattog, lábról lábra jár, kapuból vissza a kezdőkörbe, majd a másik kapuba, és megint vissza. A közönség tombol, jól szórakozik, és nem veszi észre, hogy a játékosok mozdulatlanok. Vagy képzeljük azt, hogy az egyik csapatban tizenegyen vannak, a másikban meg senki sem, és a közönség mégis lelkesen buzdítja őket... Mindkét példa képtelenség - látszólag.
A játéknak elvileg éppen az a lényege, hogy minden szereplő tudja, mi miért történik, ismeri a saját szerepét, és ennek megfelelően a közös szabályok szerint viselkedik, amelyek valódi versengést és esélyegyenlőséget teremtenek, nem csak annak látszatát. Ilyen szabályozott, logikus játéknak ad teret egy futballstadion, és éppenséggel a demokratikus társadalom is - amíg valakik fel nem rúgják a sportszerűség (és általánosságban a demokrácia) szabályait.

Az első félidő

Minden hatalmi játék a csapatok kialakításával, a játékosok kettéosztásával kezdődik - a modern társadalmakban is. A lényeg a "mi" és az "ők" szétválasztása, a nemzeti közösség megosztása, ami nem pusztán a mindenkori hatalom felelőssége. A cigánykérdés a mai Magyarországon hasonlatos a történelmi zsidókérdéshez; társadalmi integrációs probléma, és mint ilyen, mind közül a legsúlyosabb. Elsősorban nem a kisebbségről, hanem a "többségről" szól, még pontosabban: a nemzeti közösség egészéről.

Magyarországon a cigányok sokáig nem követeltek maguknak nemzetiségi autonómiát, a magyar társadalom sok más kisebbségi csoportjához hasonlóan a magyar nyelvet és kultúrát vették föl, ha tehették - amíg tehették. A többségi lakosság ugyanakkor helyi szinten mindig evidenciában tartotta, hogy kik a cigányok. Szinte általános társadalom-lélektani szükséglet volt a falusi nyomor közepette, hogy a szegények közül a cigányokat kirekesszék, és ezzel viszonylagossá tegyék a szegényparaszti rétegek nyomorát (paraszt-cigány ellentét). A konfliktusok azonban sokáig megmaradtak helyi szinten, a hatalmasoknak nem voltak fontosak. A cenzusos választási rendszerben a cigányok nem tudták befolyásolni a választásokat, és a népszámlálások sem mutatták jelentősnek a jobbára a társadalom perifériájára szorított közösségeket.

Ám 1945-1948 után az államhatalomban tudatosult, hogy a többség mellett itt van a kisebbség, a cigányok, és folyamatosan növekszik a számarányuk. Ennek több történelmi oka is lehet. A legfontosabb talán, hogy a szocialistának mondott társadalom építése is a régi hatalmi logika szerint történt. Megmutatták, hogy kiknek az érdekeit szolgálja a szocialista fejlődés, és kiknek nem, kik élnek szocialista módon, és kik nem. Mindenki számára jól láthatóan meghúzták a csoportok közötti határvonalat. A modern (szocialista) állam fellépett a cigányokkal szemben (is) - és ezt a dolgozók, a szocialista társadalom, a "többség" érdekeire hivatkozva tette.

A kádári hatalom később mindenkit a felügyelete alá kívánt vonni, nemcsak a győzteseket (illetve a győztesnek látszókat), hanem a veszteseket is. Ennek szellemében adta ki a Politikai Bizottság az ismert 1961-es cigánypolitikai határozatot. A párt vezetői tagadták a cigány etnikum létét; azt sugallták, hogy a cigányság társadalmi állapot, amely levethető, és a párt segít is majd ebben: például lakhatás, munka és iskoláztatás révén. A szociológiai vizsgálatok az 1970-es évektől fogva hatalom- és társadalomkritikai éllel ennek ellenkezőjét bizonyították, mármint hogy a pártállam jóformán semmiben nem segített. A cigánysághoz - mint a magyar társadalom különálló csoportjához - hozzárendelték a szegénységet, az alacsony iskolázottságot és a rossz szociális körülményeket. A cigányok egységes csoportnak látszottak innen nézve, és onnan is, tényleges csoportjaik nem mutatkozhattak meg a nyilvánosságban.

Zsidóság: polgárosodás, gazdagság; cigányság: elszegényedés, szegénység. A nemzeti identitás szempontjából nem szerencsés társadalmi jelenségeket etnikus tartalommal rögzíteni a nemzeti történelemben, mintha a nemzetétől idegen irányai volnának a fejlődésnek.

A második félidő

A romák a rendszerváltás után kaptak lehetőséget az önszerveződésre. Szervezeteik ekkor és eztán szinte mindig kisebbségi jogokat (is) követeltek. A demokratikus magyar állam pedig elvileg elismerte a kisebbséget, és ezzel megteremtette a kulturális autonómia, az önkormányzatiság alapfeltételeit. A romák a nemzetépítés korszakába érkeztek. Ám megint nem hallotta meg senki sem a hangjukat. Időközben a társadalomkutatás is letért korábbi útjáról. A kutatók, amikor megpróbálták megmutatni, hogy a kirekesztettség, az alacsony társadalmi státusz nem cigánykérdés, sokszor az etnikus szemléletmód lehetőségét is elutasították. A történeti hagyományokhoz vagy a saját nyelvhez és művészethez kötődő kultúrának mint közösségteremtő, intézményesítő elvnek a térhódítása és a kisebbségi jogok biztosítása azonban ma már megkerülhetetlen fejlemény. Az esélyegyenlőségi politikák létjogosultsága a mai Magyarországon ugyancsak megkérdőjelezhetetlen. (Erről részletesebben: Majtényi Balázs- Majtényi György: Cigánykérdés Magyarországon, 1945-2010. Budapest, Libri Kiadó, 2012.)

Míg a romák kisebbségként határozták meg önmagukat, a társadalomkutatás folyton e kisebbség egységét, így a létezését is megkérdőjelezi. E kutatások továbbra is külső szempontokat érvényesítenek. Miért nem kérdeznek rá arra, hogy a magyar nemzet egységes-e. Létezik-e egységes nemzeti történelem? Van-e a tradíción kívül olyan erő, amely a magyar közösségeket egymáshoz fűzi? Miért várnánk el valós egységet bármely képzelt közösségtől? A nemzet elképzelt közösség, de korántsem mindegy, hogyan képzelik el. Van-e még külső szempont? Szerintem nincsen. Romaként lehet-e még azonosulni a magyar nemzeti kultúrával? Igen. Nem roma magyarként a romák politikai mozgalmával, (roma és magyar) nemzetfogalmával? Ugyancsak.

Miért ne lehetne most már végre mindent átengedni (a romakutatást, a -politikát) azoknak, akiket mindez a legközelebbről érint, és támogatni az ő törekvéseiket, teret engedni a belső szempontoknak. Mindeközben a kutatásban és a politikában szembenézni azzal, ami e mögött van a falvakban, a városokban és a fővárosban is. Belülről és közelről szembenézni a nemzeti közösségekkel, megtalálni végre a közös szempontokat.

És a harmadik...

A játékot csak addig lehet szabályozott keretek között tartani, amíg még vannak - közös - szabályok, amíg nem szabadulnak el végképp az indulatok.

Magyarországon a rendszerváltás után létezett egy alapvető demokratikus konszenzus, ami sokáig társadalminak tűnt, mígnem kiderült róla, hogy politikai természetű. Ennek röviden az volt a lényege, hogy a magyar állam nem engedheti el polgárai kezét. Ám 2010 után végképp elengedte, és ez a tette nem váltott ki különösebb tiltakozást. Ma a kormány legtöbb társadalompolitikai intézkedése nyíltan szegény- és burkoltan cigányellenes. Tudatosan az. A hatalmi cél érthető, a szabályokat úgy kell alakítani, hogy valakiknek valamivel jobb és valakiknek (a kisebbségnek) rossz legyen. Az eredeti hasonlatnál maradva, a hatalmasok nem akarhatják, hogy a nézők és a játékosok felismerjék: ugyanazt a hamis játékot látják, játsszák, és minden különbség ellenére valójában közösek az érdekeik. Minden csak látszat, mert általánosságban nincsen szabály, és ha alkalmanként mégis van, akkor meg éppen abból fakad a túlerő. A mi stadionunkban sajnos nem nő a fű, és nincsen kapu. A közöny és a düh uralkodik; az egyenlőtlenség megszokott, elfogadott, sőt kívánatos állapot.

Csakhogy korántsem biztos, hogy a kisebbség mindenkori helyzetét csupán elkülönülő csoportok küzdelmeként lehet leírni. A kisebbséggel szembeállított egységes "többség" hatalmi érdek; a rendszer keres így támogatást önmagának. Csak képzet, valójában nem létezik. Bárki tagja lehet akármelyik kisebbségi és emellett ugyanannak a nemzeti közösségnek is. Ez persze közhely (kellene, hogy legyen).

Ma a szolidaritás valamennyi megnyilvánulása értelmetlennek, sőt életszerűtlennek tűnik a közvélemény szemében. Míg a szocializmusban a társadalomkutatás fontos párbeszédet folytatott a hatalommal, most inkább csak egzotikusnak ható különvéleményeket fogalmaz meg, ha a kisebbségről szól. Minden társadalomkutató elvárja értelmiségiként, hogy a szélesebb közvéleményben, és esetleg a döntéshozói körökben is figyeljenek rá. Ám úgy tűnik, a tudományos beszéd szegregálódott. Sokan érzik úgy okkal vagy ok nélkül, hogy a kritikai társadalomtudomány vitái nem róluk vagy nem a lényegről szólnak, és valóban: minden ilyen vita voltaképpen egyesíthető volna a nemzeti kérdésben.

A cél általánosságban sem lehet más, mint a konfliktusban állók közösségének megteremtése, feltámasztása. Mindaz, ami ma történik, elsősorban a "többség" felelőssége - már csak az egyenlőtlen feltételek, az erőfölény miatt is. Bibó István 1948-as nagy tanulmánya a zsidókérdésről éppoly időszerű, mint akkor volt. Másképp kellene lát(tat)ni végre a nemzetet, az egyén és a közösség felelősségét, mint ahogy a történelmet is. Zsidókérdés és cigánykérdés lényegében ugyanarról szól - holnap, ma és tegnap. Van-e még esély arra, hogy értelmes, kritikai viszonyt alakítsunk ki a nemzeti közösséghez és a közös múlthoz?

A 19. században megteremtett historiográfián alapuló történelemszemlélet a nemzeti múlt iránti elfogultsága miatt nem szolgálja a kritikai attitűd kialakítását. Azt tapasztaljuk most, hogy újból ránk borítják Emese álmát, és tolják a Trianon-projektet ezerrel. Olyan nemzeteszmét táplálnak, amely soha nem volt életszerű, és nemzeti tragédiákhoz vezetett. Ez azonban nem lehet ok, legfeljebb okozat. A magyar társadalom közösségei valamiért évszázadok óta képtelenek az integrációra és a szolidaritás legelemibb minimumára is. Ez látszik ma ismét: a magyarkérdés, amivel nem néz szembe senki sem.

A szerző történész.

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Önkénytörvény

Jön a Szuverenitásvédelmi Hivatal, és rábök bárkire vagy bármire, újságra, szervezetre, vállalkozásra, aki vagy ami 1.) „külföldről finanszírozott”, és olyan tevékenységet végez, amely 2. a) alkalmas a „közélet befolyásolására” és 2. b) az alaptörvény öt, a tervezetben megjelölt bekezdésében megfogalmazott értékét „sérti, negatív színben tünteti fel, vagy az azok elleni fellépést támogatja”.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

„Erdélyi magyarként ideje elszakadni attól a hagy­mázas úttól, amelyen Magyarország masírozik”

A román elnökválasztás második fordulójában sikerült fordítania a függetlenként indult Nicuşor Dannak az első fordulóban az élen végzett szélsőjobboldali George Simionnal szemben. Az elképesztő fordításról, a kiugró részvételi arányról és Orbán Viktor zavarórepüléséről is beszélgettünk Eckstein-Kovács Péter egykori kisebbségügyi miniszterrel.

Rovások az ajtófélfán

A hazai transznemű emberek kétharmadát kezelő orvost és kollégáját négy hónapja fogva tartja a rendőrség. A nyomozók a tanúként kihallgatott pácienseknek azt mondták, ez az eljárás nem ellenük irányul. Ám amióta tart, a többi orvos bizonytalansága és a megváltozott szabályok miatt ezek az emberek nehezen jutnak hozzá a gyógyszereikhez.