Majtényi György

Magyar-magyar: a nagy játszma

  • Majtényi György
  • 2013.04.28 13:03

Publicisztika

Divatosak ma a focihasonlatok. Képzeljünk el egy futballmeccset, ahol miután a bíró belefúj a sípjába, a játékosok felveszik pozíciójukat, majd mozdulatlanná dermednek. A labda meg elindul magától, ide-oda pattog, lábról lábra jár, kapuból vissza a kezdőkörbe, majd a másik kapuba, és megint vissza. A közönség tombol, jól szórakozik, és nem veszi észre, hogy a játékosok mozdulatlanok. Vagy képzeljük azt, hogy az egyik csapatban tizenegyen vannak, a másikban meg senki sem, és a közönség mégis lelkesen buzdítja őket... Mindkét példa képtelenség - látszólag.
A játéknak elvileg éppen az a lényege, hogy minden szereplő tudja, mi miért történik, ismeri a saját szerepét, és ennek megfelelően a közös szabályok szerint viselkedik, amelyek valódi versengést és esélyegyenlőséget teremtenek, nem csak annak látszatát. Ilyen szabályozott, logikus játéknak ad teret egy futballstadion, és éppenséggel a demokratikus társadalom is - amíg valakik fel nem rúgják a sportszerűség (és általánosságban a demokrácia) szabályait.

Az első félidő

Minden hatalmi játék a csapatok kialakításával, a játékosok kettéosztásával kezdődik - a modern társadalmakban is. A lényeg a "mi" és az "ők" szétválasztása, a nemzeti közösség megosztása, ami nem pusztán a mindenkori hatalom felelőssége. A cigánykérdés a mai Magyarországon hasonlatos a történelmi zsidókérdéshez; társadalmi integrációs probléma, és mint ilyen, mind közül a legsúlyosabb. Elsősorban nem a kisebbségről, hanem a "többségről" szól, még pontosabban: a nemzeti közösség egészéről.

Magyarországon a cigányok sokáig nem követeltek maguknak nemzetiségi autonómiát, a magyar társadalom sok más kisebbségi csoportjához hasonlóan a magyar nyelvet és kultúrát vették föl, ha tehették - amíg tehették. A többségi lakosság ugyanakkor helyi szinten mindig evidenciában tartotta, hogy kik a cigányok. Szinte általános társadalom-lélektani szükséglet volt a falusi nyomor közepette, hogy a szegények közül a cigányokat kirekesszék, és ezzel viszonylagossá tegyék a szegényparaszti rétegek nyomorát (paraszt-cigány ellentét). A konfliktusok azonban sokáig megmaradtak helyi szinten, a hatalmasoknak nem voltak fontosak. A cenzusos választási rendszerben a cigányok nem tudták befolyásolni a választásokat, és a népszámlálások sem mutatták jelentősnek a jobbára a társadalom perifériájára szorított közösségeket.

Ám 1945-1948 után az államhatalomban tudatosult, hogy a többség mellett itt van a kisebbség, a cigányok, és folyamatosan növekszik a számarányuk. Ennek több történelmi oka is lehet. A legfontosabb talán, hogy a szocialistának mondott társadalom építése is a régi hatalmi logika szerint történt. Megmutatták, hogy kiknek az érdekeit szolgálja a szocialista fejlődés, és kiknek nem, kik élnek szocialista módon, és kik nem. Mindenki számára jól láthatóan meghúzták a csoportok közötti határvonalat. A modern (szocialista) állam fellépett a cigányokkal szemben (is) - és ezt a dolgozók, a szocialista társadalom, a "többség" érdekeire hivatkozva tette.

A kádári hatalom később mindenkit a felügyelete alá kívánt vonni, nemcsak a győzteseket (illetve a győztesnek látszókat), hanem a veszteseket is. Ennek szellemében adta ki a Politikai Bizottság az ismert 1961-es cigánypolitikai határozatot. A párt vezetői tagadták a cigány etnikum létét; azt sugallták, hogy a cigányság társadalmi állapot, amely levethető, és a párt segít is majd ebben: például lakhatás, munka és iskoláztatás révén. A szociológiai vizsgálatok az 1970-es évektől fogva hatalom- és társadalomkritikai éllel ennek ellenkezőjét bizonyították, mármint hogy a pártállam jóformán semmiben nem segített. A cigánysághoz - mint a magyar társadalom különálló csoportjához - hozzárendelték a szegénységet, az alacsony iskolázottságot és a rossz szociális körülményeket. A cigányok egységes csoportnak látszottak innen nézve, és onnan is, tényleges csoportjaik nem mutatkozhattak meg a nyilvánosságban.

Zsidóság: polgárosodás, gazdagság; cigányság: elszegényedés, szegénység. A nemzeti identitás szempontjából nem szerencsés társadalmi jelenségeket etnikus tartalommal rögzíteni a nemzeti történelemben, mintha a nemzetétől idegen irányai volnának a fejlődésnek.

A második félidő

A romák a rendszerváltás után kaptak lehetőséget az önszerveződésre. Szervezeteik ekkor és eztán szinte mindig kisebbségi jogokat (is) követeltek. A demokratikus magyar állam pedig elvileg elismerte a kisebbséget, és ezzel megteremtette a kulturális autonómia, az önkormányzatiság alapfeltételeit. A romák a nemzetépítés korszakába érkeztek. Ám megint nem hallotta meg senki sem a hangjukat. Időközben a társadalomkutatás is letért korábbi útjáról. A kutatók, amikor megpróbálták megmutatni, hogy a kirekesztettség, az alacsony társadalmi státusz nem cigánykérdés, sokszor az etnikus szemléletmód lehetőségét is elutasították. A történeti hagyományokhoz vagy a saját nyelvhez és művészethez kötődő kultúrának mint közösségteremtő, intézményesítő elvnek a térhódítása és a kisebbségi jogok biztosítása azonban ma már megkerülhetetlen fejlemény. Az esélyegyenlőségi politikák létjogosultsága a mai Magyarországon ugyancsak megkérdőjelezhetetlen. (Erről részletesebben: Majtényi Balázs- Majtényi György: Cigánykérdés Magyarországon, 1945-2010. Budapest, Libri Kiadó, 2012.)

Míg a romák kisebbségként határozták meg önmagukat, a társadalomkutatás folyton e kisebbség egységét, így a létezését is megkérdőjelezi. E kutatások továbbra is külső szempontokat érvényesítenek. Miért nem kérdeznek rá arra, hogy a magyar nemzet egységes-e. Létezik-e egységes nemzeti történelem? Van-e a tradíción kívül olyan erő, amely a magyar közösségeket egymáshoz fűzi? Miért várnánk el valós egységet bármely képzelt közösségtől? A nemzet elképzelt közösség, de korántsem mindegy, hogyan képzelik el. Van-e még külső szempont? Szerintem nincsen. Romaként lehet-e még azonosulni a magyar nemzeti kultúrával? Igen. Nem roma magyarként a romák politikai mozgalmával, (roma és magyar) nemzetfogalmával? Ugyancsak.

Miért ne lehetne most már végre mindent átengedni (a romakutatást, a -politikát) azoknak, akiket mindez a legközelebbről érint, és támogatni az ő törekvéseiket, teret engedni a belső szempontoknak. Mindeközben a kutatásban és a politikában szembenézni azzal, ami e mögött van a falvakban, a városokban és a fővárosban is. Belülről és közelről szembenézni a nemzeti közösségekkel, megtalálni végre a közös szempontokat.

És a harmadik...

A játékot csak addig lehet szabályozott keretek között tartani, amíg még vannak - közös - szabályok, amíg nem szabadulnak el végképp az indulatok.

Magyarországon a rendszerváltás után létezett egy alapvető demokratikus konszenzus, ami sokáig társadalminak tűnt, mígnem kiderült róla, hogy politikai természetű. Ennek röviden az volt a lényege, hogy a magyar állam nem engedheti el polgárai kezét. Ám 2010 után végképp elengedte, és ez a tette nem váltott ki különösebb tiltakozást. Ma a kormány legtöbb társadalompolitikai intézkedése nyíltan szegény- és burkoltan cigányellenes. Tudatosan az. A hatalmi cél érthető, a szabályokat úgy kell alakítani, hogy valakiknek valamivel jobb és valakiknek (a kisebbségnek) rossz legyen. Az eredeti hasonlatnál maradva, a hatalmasok nem akarhatják, hogy a nézők és a játékosok felismerjék: ugyanazt a hamis játékot látják, játsszák, és minden különbség ellenére valójában közösek az érdekeik. Minden csak látszat, mert általánosságban nincsen szabály, és ha alkalmanként mégis van, akkor meg éppen abból fakad a túlerő. A mi stadionunkban sajnos nem nő a fű, és nincsen kapu. A közöny és a düh uralkodik; az egyenlőtlenség megszokott, elfogadott, sőt kívánatos állapot.

Csakhogy korántsem biztos, hogy a kisebbség mindenkori helyzetét csupán elkülönülő csoportok küzdelmeként lehet leírni. A kisebbséggel szembeállított egységes "többség" hatalmi érdek; a rendszer keres így támogatást önmagának. Csak képzet, valójában nem létezik. Bárki tagja lehet akármelyik kisebbségi és emellett ugyanannak a nemzeti közösségnek is. Ez persze közhely (kellene, hogy legyen).

Ma a szolidaritás valamennyi megnyilvánulása értelmetlennek, sőt életszerűtlennek tűnik a közvélemény szemében. Míg a szocializmusban a társadalomkutatás fontos párbeszédet folytatott a hatalommal, most inkább csak egzotikusnak ható különvéleményeket fogalmaz meg, ha a kisebbségről szól. Minden társadalomkutató elvárja értelmiségiként, hogy a szélesebb közvéleményben, és esetleg a döntéshozói körökben is figyeljenek rá. Ám úgy tűnik, a tudományos beszéd szegregálódott. Sokan érzik úgy okkal vagy ok nélkül, hogy a kritikai társadalomtudomány vitái nem róluk vagy nem a lényegről szólnak, és valóban: minden ilyen vita voltaképpen egyesíthető volna a nemzeti kérdésben.

A cél általánosságban sem lehet más, mint a konfliktusban állók közösségének megteremtése, feltámasztása. Mindaz, ami ma történik, elsősorban a "többség" felelőssége - már csak az egyenlőtlen feltételek, az erőfölény miatt is. Bibó István 1948-as nagy tanulmánya a zsidókérdésről éppoly időszerű, mint akkor volt. Másképp kellene lát(tat)ni végre a nemzetet, az egyén és a közösség felelősségét, mint ahogy a történelmet is. Zsidókérdés és cigánykérdés lényegében ugyanarról szól - holnap, ma és tegnap. Van-e még esély arra, hogy értelmes, kritikai viszonyt alakítsunk ki a nemzeti közösséghez és a közös múlthoz?

A 19. században megteremtett historiográfián alapuló történelemszemlélet a nemzeti múlt iránti elfogultsága miatt nem szolgálja a kritikai attitűd kialakítását. Azt tapasztaljuk most, hogy újból ránk borítják Emese álmát, és tolják a Trianon-projektet ezerrel. Olyan nemzeteszmét táplálnak, amely soha nem volt életszerű, és nemzeti tragédiákhoz vezetett. Ez azonban nem lehet ok, legfeljebb okozat. A magyar társadalom közösségei valamiért évszázadok óta képtelenek az integrációra és a szolidaritás legelemibb minimumára is. Ez látszik ma ismét: a magyarkérdés, amivel nem néz szembe senki sem.

A szerző történész.

Neked ajánljuk

Öt év börtönre, pénzbüntetésre és vagyonelkobzásra ítélték a volt mezőberényi lelkészt

Folytatólagosan elkövetett hűtlen kezelés, sikkasztás és költségvetési csalás bűntettében, amely bűnszervezeti alakzatot is felvett, bűnösnek mondta ki a Gyulai Törvényszék pénteki ítéletében R. János volt mezőberényi református lelkészt és vádlott-társait. A lelkészt 5 év letöltendő börtönbüntetésre, 2,5 millió forint pénzbüntetésre és jelentős nagyságrendű vagyonelkobzásra ítélték.