Miért védhetetlen Oroszország ukrajnai agressziója?

  • Kende Tamás
  • 2022. május 3.

Publicisztika

Az 1945 óta kirobbant majd’ 300 nemzetközi háborúban nemcsak azt kellett elmondani, hogy erkölcsileg miért volt indokolt vagy szükséges a háborúindítás, hanem azt is, hogy mindez miért volt jogszerű.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. március 31-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

A II. világháború után a háborúban győztes koalíció, az Egyesült Nemzetek által 1945 októberében elfogadott Alapokmány nem pusztán a háborúindítást tiltotta be, hanem ennél is tovább ment: a fegyveres erőszakot, illetve a fegyveres erőszakkal fenyegetést is tilalmi listára helyezte, ha azok az Alapokmány megfogalmazása szerint egy másik állam „területi épsége” vagy „politikai függetlensége” ellen irányulnak. Ez a tilalom nemcsak az ENSZ ma már 193 tagállamára, hanem a maradék, közel tucat államra is vonatkozik. Már itt fontos megjegyezni, hogy a tilalom nem vonatkozik viszont a gazdasági szankciókra. Azok lehetnek nemzetközi jogba ütközők is, de nem ütköznek az erőszak tilalmába és nem minősülnek fegyveres támadásnak, így azokkal szemben „önvédelemmel” sem lehet élni.

Az ENSZ rendszere – leegyszerűsítve – a sok lúd disznót győz elvére épül, azaz arra, hogy a jogellenesen erőszakot alkalmazó állammal szemben önvédelmet gyakorló állam oldalán a többiek akár fegyveresen is jogszerűen felléphetnek, de fegyvert is szállíthatnak neki. A megtámadott jogos önvédelme addig tart, amíg az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem tesz megfelelő intézkedéseket az érdekében – igaz, ez a vétójoggal rendelkező állandó tagok által indított fegyveres támadások esetén nem jön szóba.

Az Uppsalai Egyetem konfliktuskutatói szerint – az erőszak alkalmazását tilalmazó szabály ellenére – mintegy 285 nemzetközi fegyveres konfliktus zajlott a világon az Alapokmány hatálybalépésétől a mai napig. Ám az erőszak tilalma miatt – mások szerint attól függetlenül – 1945 óta jóval kevesebb a nemzetközi fegyveres konfliktus, mint a megelőző évszázadokban, azok kisebb intenzitásúak, kevesebb halálos áldozattal járnak és a nagyhatalmak között a világháború óta nem is volt közvetlen fegyveres konfliktus. Az uppsalaiak számai szerint az elmúlt évtizedben évi 10 ezer alá esett a nemzetközi fegyveres konfliktusokban elhunytak száma. (Az ukránok szerint február 24. óta 16 500 orosz katona halt meg a konfliktusban.)

A kis színes történet

Az erőszak tilalma a nemzetközi fegyveres konfliktusok kialakulási körülményeit is befolyásolta. A 18–20. század nagy részében a háborúkat megelőző időszak diplomáciája és politikusai arra törekedtek, hogy a bel- és külföldi közvélemény meggyőzése érdekében olyan, az akkori emberek számára elfogadható háborús okokat, casus belliket farigcsáljanak, amelyek mellett a háború megindítása és lefolytatása a közvélemény szemében indokoltnak és jogosnak tűnik. Jogszabály a legtöbb esetben nem gátolta a háborút, s a casus belli leginkább arra szolgált a háborút indító államnak, hogy a hazai tömegeket mozgósítsa, és a külföldiekben is szimpátiát ébresszen; de legalább ne legyenek nyíltan ellenségesek (és töltsék fel üzemanyaggal az oligarchái jachtját). A casus belli az a kis színes történet, ami az egyszerű embe­rek­nek eladja a háborút.

A 19. század közepén folytatott első krími háborúban Moszkva a palesztinai ortodox keresztények védelmére hivatkozva támadta meg a török fennhatóság alatt álló félszigetet, 2014-ben viszont már csak egyszerűen letagadta a katonái részvételét a terület megszállásában. Az I. világháborút Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával adták el a Monarchiában, a másodikat Gleiwitz avagy Gliwice lengyel megtámadására húzták fel a náci PR-osok, az iraki háborút meg Szaddám Huszein vegyi és biológiai fegyverei „miatt” indították az amerikaiak. A Finnország elleni téli háborút a Szovjetunió a mainilai incidenssel indokolta, amikor a Szovjetunió a saját területét vette tűz alá, és a támadást a finnekre fogta.

A casus belli 1945 után PR-kérdésen túl jogi kérdés is lett. Az azóta kirobbant majd’ 300 nemzetközi háborúban nemcsak azt kellett elmondani, hogy erkölcsileg miért volt indokolt vagy szükséges a háborúindítás, hanem azt is, hogy mindez miért volt jogszerű – ha egyébként az írott jog világosan tiltja még az erőszakkal fenyegetést is. A II. világháború óta indult fegyveres konfliktusok szinte mindegyikében az államok találtak jogilag releváns indokot is.

Várlak nálad vacsorára

Mint azt 1956 és 1968 példájából tudhatjuk, az egyik, a szovjet politikusok által előszeretettel alkalmazott megoldás az volt, hogy lelkes vagy lelketlen, de hatalomra éhes helyieket kerítettek, akik „ideiglenes kormányt” hoztak létre, és „behívták” a szovjet csapatokat. A behívás jogi érvén túl a Brezsnyev-doktrína meg a szocialista internacionalizmus volt az a politikai alapvetés, amely a fegyveres erők bevonulására alapot szolgáltatott. Az elvtársi hívásra alapított bevonulás utóbb sokat finomodott, a 2008-as grúziai orosz fellépés során már az abház és az oszét kisebbségek behívással azonos értékűnek gondolt állítólagos segélykérése és a kisebbségek védelme voltak a jogi és politikai érvek a katonai fellépés mögött. S hogy ezt miért Tbiliszi közvetlen közeléig menően kellett megvalósítani? Nos, ilyen részletezettséget az indokolásban a nemzetközi közösség már nem követel meg.

Idén februárban sokan szinte biztosak voltak abban, hogy a zömmel orosz anyanyelvűek lakta, függetlenként elismert szakadár régiók megvédése adja majd a casus bellit. A kiszivárogtatott amerikai hírszerzési jelentések is arra utaltak, hogy az oroszok e területek állítólagos ukrán megtámadására reagálva nyújtanak majd segítséget a donyeci és luhanszki oblaszty elnyomott orosz népfelkelőinek.

1900855

 
Amerikai tengerészgyalogosok nyomatékosítják az iraki háborús érvet
Fotó: Getty Images

A másik kezdte

Az ENSZ Alapokmánya egy kivételt említ az erőszak tilalma alól, és ez az önvédelem. Ezért van az, hogy a legutóbbi mintegy háromszáz fegyveres konfliktus nagy részében az agresszor pusztán „válaszként” alkalmaz erőszakot, mely válasz úgymond a (valójában általa megtámadott) másik állam korábban állítólag végrehajtott fegyveres támadására reagál. (Ez a megelőző akció rendszerint elkerüli a nemzetközi közösség figyelmét.) Így történhetett meg az, hogy 1939-ben a lengyelek a Harmadik Birodalmat és a finnek a Szovjetuniót „támadták meg”, 1964-ben Észak-Vietnam ment neki a tonkini öbölben az amerikai Maddox rombolónak és így tovább.

A nemzetközi jog szerint az önvédelem bizonyos észszerű megszorításokkal legitim válasz a fegyveres támadásra.

Az orosz forgatókönyv szerint előfordulhatott volna – amint azt az amerikai hírszerzés és az orosz sajtó is megszellőztette –, hogy az ukrán csapatok az Oroszországi Föderáció és/vagy a két szakadár „köztársaság” területe ellen „támadnak”, és az orosz csapatok erre „válaszként” saját területük vagy függetlennek tekintett szövetségeseik védelmében indulnak meg. Bár jogilag nem lett volna problémamentes, de egy ilyen helyzet viszonylag jól kommunikálható lett volna, függetlenül attól, hogy azt pontosan hányan is hiszik el.

A „másik kezdte” típusú önvédelem másik fontos példája Kuvait 1990-es iraki lerohanása, amikor Szaddám arra hivatkozott, hogy Kuvait Irak 19. megyéje, és léte egy évtizedekkel korábbi brit agresszió terméke; a kuvaiti nép nem is létezik, azok valójában irakiak, és az iraki páncélosok csak helyre teszik a történelem kizökkent tengelyét. Ismerős?

Az önvédelem értelmezése rá­adásul haditechnikai okokból jelentősen felpuhult az elmúlt 70 évben. Már arra sincs szükség, hogy az önvédelemből megtámadott fél ténylegesen támadást kezdjen – elég, ha csak elindítja azt a folyamatot, melynek közvetlen következménye majd nagy valószínűséggel a támadás lesz. Így például a hatnapos háború során az izraeli légierő által végrehajtott megelőző csapásokat a nemzetközi jogászok nagy része nem tartotta jogellenesnek, annak ellenére, hogy a szírek meg az egyiptomiak nem indították el a bombázóikat, azt csak a következő napra tervezték. Az oroszok katonai előrenyomulásuk során most állítólag bizonyítékot találtak arra, hogy az ukránok arra készültek, hogy február 28-án megtámadják Donyecket. A konkrét erőviszonyok és annak ismeretében, hogy az ukrán határ túloldalán legalább 200 ezer állig felfegyverzett orosz katona várakozott már vagy három hónapja, nehezen hihető, hogy a küszöbön álló ukrán támadás elkerülése tette szükségessé az orosz fellépést. És ha a támadás Donyeck ellen irányult (volna), mennyiben lenne megelőző önvédelemként indokolt Harkiv és Kijiv ostroma?

Az emberirtások és emberrablások következményei

A nemzetközi jogot is alapjaiban érintették az elmúlt évtizedek tömeges emberirtásai, amikor bizonyos erők (a kambodzsai Vörös Khmerek, a boszniai szerbek, az iraki szaddámista és szíriai aszadista erők) a saját politikai, vallási vagy egyéb kisebbségeiket kezdték tömegesen gyilkolni. Ha nem is olyan mértékben elfogadott, mint az önvédelem, de ilyen esetekben az emberirtás megállítására tett, rövid és célzott fegyveres fellépést az elmúlt években többször legitimként fogadta el a nemzetközi közösség. Hasonlóan jogilag nagyjából elfogadott az, ha egy állam saját elrabolt vagy más módon fenyegetett állampolgárainak a kimentésére indít fegyveres akciót – ilyen volt az entebbei incidens 1976-ban. A másik állam elfoglalására vagy „nácitlanítására” azonban ez sem biztosít megfelelő indokot.

Ha neki lehet, akkor nekem is

A moszkvai külügyminisztériumban feltehetőleg árgus szemmel és kihegyezett ceruzával figyelték az elmúlt harminc-negyven év amerikai fegyveres fellépéseit, amelyek közül több nem állná ki a nemzetközi jogi próbát. Azóta folyamatosan szóvá is teszik, hogy mit művelt az Egyesült Államok a Manuel Noriega vezette Panamában, hogy milyen valós indokkal nyomult be és maradt a Szaddám Husszein vezette Irakban és a Moammer Kadhafi vezette Líbiában, vagy hogy pontosan mivel is indokolták Koszovó önrendelkezésének támogatását és Belgrád bombázását.

Oroszország úgy értékelte, hogy ezek a sokak által vitatott amerikai és nemzetközi akciók számára is jogcímet teremtettek hasonló műveletekre.

Az oroszok különösen a nemzetközi közösség iraki és koszovói fellépését vették zokon. Irakba az amerikaiak azért mentek be, mert ott állítólag tömegpusztító fegyverek voltak, bár azokat nem találták meg. Koszovóban pedig orosz értelmezés szerint nem fenyegetett vagy zajlott emberirtás, a nyugati katonai fellépésre mégis erre hivatkozva került sor. (Azóta tudjuk, hogy nem csak fenyegetett, de zajlott is.) Az oroszok ebből azóta azt a következtetést vonták le, hogy 2000 óta már elég bemondani, hogy a másik népirtásra készül, vagy azt meglengetni, hogy a kiiktatandó rezsimnek tömegpusztító fegyvere van. Az 1991 óta gyűjtögetett érvelési muníció teljes spektruma február óta megjelent az orosz külügy kommunikációjában és az orosz sajtóban is – de furcsa módon nem előzetesen, hanem zömmel utólag.

A Kabul–Kijiv-tengely

Sokak szerint a tavalyi kaotikus afganisztáni kivonulás, a kabuli reptéri káosz képei vezettek az Ukrajna elleni februári háborúhoz. Ezek ugyanis több regionális hatalmat is meggyőzhettek az amerikai hegemónia végéről. Kína ismét a tajvani szorosban kezdett gyakorlatozni, Oroszország pedig gyakorlatilag lenyelte Belaruszt, és 2021 decemberében nyilvánosságra hozta kelet-európai geopolitikai igényeit: Ukrajna semlegesítése, illetve „demilitarizálása”, meg a NATO kivonulása a kelet-közép-európai régió 14 országából, köztük Magyarországról is. Az oroszok nyilvánosan arra figyelmeztettek, hogy amennyiben nem érik el a fenti geopolitikai céljaikat, akkor katonai lépésekre kényszerülnek. A mai orosz vezetés pont úgy járt el, mint 1939-ben Sztálin és Molotov a téli háború előtt. Akik meghatározták igényeiket – a Karéliai-földszoros egy része, valamint szovjet katonai támaszpont elhelyezése a Finn-öböl bejáratánál és az északi Petsamo megye be nem fagyó kikötőiben –, és amikor ezeket a finnek nem teljesítették, megindították a támadást. Az eredmények is hasonlóak voltak az elején: a finn tél nem kedvezett az oroszoknak.

Miután az oroszok követeléseit a Nyugat elutasította, kisvártatva a szakadár államok elismerése, majd a villámháborúsnak tervezett támadás következett.

 
Az érintettek vitatják a finn háborús érvet
Fotó: Military Museum of Finland/Wikipedia

A kommunikációs fiaskó

A támadás, illetve a hadviselés nemzetközi jogi megítélése mindazonáltal csak a nyugati sajtóban és a nemzetközi jogászok között ilyen evidens. Az orosz sajtóban és az orosz állami kommunikációban az elmúlt egy hónapban a következő érvek jelentek meg. 1. Az ukránok támadták meg Oroszországot – ez a „téli háborús” érv. 2. Az ukránok megtámadták volna Donyecket – ez a „hatnapos háborús” érv. 3. Az ukránok em­ber­irtást hajtottak végre vagy arra készültek – ez a „Koszovó-érv”. 4. Az ukránok (amerikai támogatással) biológiai fegyvereket fejlesztettek és készültek Oroszországgal szemben bevetni, illetve atomfegyvert akartak kifejleszteni vagy szerezni – ez az „iraki háborús” érv. 5. Az ukránok nem is önálló nép – ez a „kuvaiti háborús” érv. S végül hivatkoztak arra is, hogy Ukrajna vezetését átvették a nácik.

A fenti orosz állítások Oroszország belső és nemzetközi kommunikációjában, az oroszbarát államok sajtójában és az orosz propagandát visszhangzó közösségi médiában megfelelő háborús indokként jelentek meg. Az orosz propagandát átvevő kínai sajtó a kínai állami álláspont függvénye, és Tajvan miatt különösen fogékony a „kuvaiti háborús” érvre. Indiában a helyzetet az oroszbarát hozzáállás ellenére zömmel objektívabban mutatja be a helyi sajtó, bár – miként a kormány is – erősen tart attól, hogy a hagyományos szövetséges Oroszország Kína uszályába kerül. A „szabad világ” médiája és „a nemzetközi közvélemény” viszont nem a Putyin-narratívát viszi, különösen azt követően, hogy Oroszország a múlt év végén még kizárólag saját biztonságának szavatolására alapozta azt az igényét, hogy Ukrajna mondjon le a NATO-csatlakozásról. Az orosz kommunikáció most inkább kármentő jellegűnek tűnik.

A nemzetközi közösség felépítése és szabályrendszere olyan, hogy a nagyhatalmakkal – és különösen a Biztonsági Tanács állandó tagjaival, ha azok megszegik a szabályokat – semmit sem lehet kezdeni. Ezekben a helyzetekben a nemzetközi jog csak hivatkozási alap a kommunikációs háborúban, és arra szolgálhat, hogy megindokoljon egyoldalú nemzetközi lépéseket, akár szankciókat is.

A szankciók egy része önmagában jogszerű, de Oroszország számára kellemetlen intézkedéseket tartalmaz (nem vesznek többé orosz olajat), más része (a központi banki tartalékok befagyasztása) viszont csak akkor jogszerű, ha az orosz „különleges műveletek” jogellenesnek minősülnek.

A nagyobb részt nyilvánvalóan jogszerű, de gazdaságilag sokkoló szankciós intézkedésekre Oroszország alig leplezett nukleáris fenyegetéssel válaszolt. Mindezt az ENSZ Alapokmány bevezetőben idézett rendelkezéseinek nagyobb dicsőségére!

A szerző nemzetközi jogász.

 

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk