Publicisztika

Úgy ötezer szavazaton múlott. Az a durván egyszázaléknyi különbség, amivel a függetlenségpárti szavazatok száma meghaladta az 55 százalékos határt Montenegróban, nem több ennyinél.

Milyen népszerű is lenne ezt a cikket a víziló büdös pofájával kezdeni, de sajnos nem lehet. Mert arról akarok beszélni, hogy az ellenőrt szeretni kell. Egészen pontosan arról, hogy az új kormánynak nincs esélye a gazdasági reformok megvalósítására addig, amíg nem szeretjük meg a BKV-ellenőrt. Hülyén hangzik, nem? Pedig ez a helyzet.

Több mint egy évtizede politikával foglalkozó emberként kínoz a vágy, hogy megértsem: mit kíván a magyar nemzet. Most, a választások után különösen fontos, hogy a százalékokat értelmezzük, hisz nem elég azt tudni, hogy ki kapott mandátumot - azt is érteni kell, hogy mire. A tisztánlátás érdekében mindjárt az elején dobjuk bátran sutba azt a gondolatot, hogy az eredmény magyarázatát a program tartalmában vagy a kampányban kell keresni. Az előbbit a választók többsége nem ismeri, az utóbbiról meg egykori kampányfőnökként is bátran állítom, hogy a szavazatszámmal való kapcsolata nem egyértelműbb, mint egy vizeletvizsgálat eredménye a nehézatlétikában.

Dobolyi Alexandra, az MSZP európai parlamenti képviselője "rajtaütésszerű" látogatást tett Kolozsváron, hogy kiderítse, mi igaz a Babesü-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) körüli vitából.

Égbekiáltó botránytól hangos az olasz és az európai labdarúgás: a közelmúlt belga, német, osztrák, francia bundái után most az olaszokon a sor.

Ha a koalíciós tárgyalások leginkább valamiféle információs fekete lyukhoz is hasonlítanak, miszerint csak befele mennek a bitek, kifele nem, és minden, ami ott bent történik, az érzékelhetetlen és rejtélyes, a jobboldal kétségkívül nyitott könyvként hever előttünk.

A Fidesz aktivistái és szimpatizánsai körében már a második forduló éjszakáján kialakult a viszonylag egyértelmű álláspont, hogy Orbán Viktor pártja a választást Mikola István és részben Semjén Zsolt miatt veszítette el. Õket emlegették első lendületből az elbukott budapesti egyéni jelöltek; Mikola szinglihordázása és az ötmilliós szavazatimportról szóló eszmefuttatása fölött borongtak a kampányban (szocia-lista és liberális kollégáikhoz hasonlóan) tényleg a lelküket kitevő aktivisták.

Az egészségügyi rendszer a finanszírozási források szűkössége miatt nem képes biztosítani, hogy mindenki hozzájusson minden olyan szolgáltatáshoz, amire orvosi szempontból szüksége lenne. Ez a világon mindenhol így van. A technológiai fejlődés révén egyre több és drágább egészségügyi szolgáltatás áll rendelkezésre, melyet csak a népesség szűk hányada lenne képes megfizetni.

A kulturális élet színe-java még mindig a késő kádári elosztási gyakorlatokban és struktúrákban rögzült rutinokban lubickol. Még mindig az államtól, az udvartól, az éppen pozícióban lévő újraelosztóktól várják a vazallusok a jussukat. Mert megérdemlik!

2006. április 28-án (egy hosszú hétvége előtti péntek este) közmeghallgatást tartottak a paksi atomerőmű üzemidejének húsz évre esedékes meghosszabbításáról. Miközben a vezérkar tapsát hallgattam a helyi középiskola nagyelőadójában, azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon hétéves unokaöcsém is megszólalhatna-e itt.

A cserfes Susanna és Almaviva grófné hálás jelenetkéjét elirigyelve, az elmúlt napokban az Operaház szakmai igazgatói is eldallantották a maguk levélkettősét.

Ha olvasóink rajta tartják szemüket a világ, de legalábbis Európa ügyein, csodákra bukkanhatnak.

Kevés dolog maradt változatlan a magyar belpolitikában 1990 óta: a határon túli magyarok kérdésköre azonban szinte érintetlen tizenhat éve. Ezt bizonyítja a Sólyom László által kezdeményezett május 4-i konferencia (melyet mindjárt konferenciasorozatként harangozott be a média).

Az ötödik szabad választás nyomán joggal állapítható meg: népünk a maga módján alkalmazkodott a választási rendszerhez, mi több, ebből az elemzők és a pártok stratégái is messzemenő következtetéseket vonhatnának le.