"- Jól van, de eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezeték-hálózattól... mit adtak nekünk a rómaiak?
- Békét hoztak...
- Ó, békét! Demagóg!"
Noha mind a három éve eltemetett alkotmányszerződés, mind a most Írországban leszavazott liszszaboni szerződés az európai integráció újabb, magasabb fokát, így a közösség működőképességének javulását eredményezte volna, a választók, már akiket egyáltalán kérdeztek, köszönték, nem kérték. Érdemes azonban fejben tartanunk, hogy a két említett szerződésről tartott, végül negatív eredményű népszavazások nem az unió jövőjéről, hanem a jelen problémáiról szóltak. Közismert, hogy a szavazók nagy részének fogalma sem volt arról, mit is tartalmaznak az aktuális szerződések, és egyáltalán, mi az EU, milyen hatásköri megoszlások vannak a tagállami kormányok és parlamentek, illetve a közösségi döntéshozatal között. A kétségkívül nehezen átlátható közösségi politika, beleértve a tagállamok és az unió közti hatalommegosztási rendszert is, nem sok bizalmat ébreszt a polgárokban. Az elmúlt nyolc évben a politikai integráció holtvágányra jutott, az utolsó érdemi reformokat a nizzai szerződés tartalmazta. S eközben úgy tűnik, hogy az unióban is egyre erőteljesebben megjelenő globális problémákra (élelmiszerár, energiaár, klímaváltozás, bevándorlás stb.) a jelen döntéshozatali rendszerben a közösség képtelen kellő időben adekvát válaszokat adni, ami csak az europesszimizmust táplálja.
Persze lehetne lamentálni, hogy akkor az unió állapota most a kormányközi vagy épp a funkcionalista integrációmagyarázatot igazolja-e. Lehetne szidni a népszavazás intézményét, és idézhetnénk bőven az internetes fórumokból, ahol nemzeti hovatartozástól függetlenül sokszor ostoba és képtelen indokok alapján szidják az EU-t, igazolandó, hogy milyen tájékozatlan az európai választó. De ezt sokan megtették már - szóljunk inkább a hogyan továbbról.
*
Az európai integráció adott működési keretei között elment a falig. Ilyen formában nincs tovább. A jelenlegi szerződések ilyen-olyan módosítgatása nem működik - adhatunk ugyan többletjogosítványokat az Európai Parlamentnek, erősíthetjük a nemzeti parlamentek szerepét, ezek azonban a döntéshozatalt nem gyorsítani, de lassítani fogják. Túlbonyolított, átláthatatlan s ezért bízvást teljes társadalmi elutasításra váró az intézményrendszer.
Az a szervezet, amelynek 27-féle érdeket kellene összehangolnia, és erre 28-féle eljárási útvonal adott, nem tud időben reagálni a világpolitika napi eseményeire. Jó példa erre a 2004-es kukoricaintervenciós döntés története. A túltermeléstől rettegve és Európa boldogabbik felében hatalmas kukoricahegyeket látva megszüntették a kukorica uniós intervencióját (felvásárlását garantált áron). Tették ezt akkor, amikor a tendenciák alapján már látható volt, hogy a hiányjelenségre utaló árnövekedés indult meg a világpiacon. Magyarán, mire az előző évek tapasztalatai - és az elég jól körülhatárolható speciális nemzeti érdekek - alapján meghozták a döntést, azon már túllépett az idő.
Az is nyilvánvaló, hogy a 27 tagállami érdek összegyúrása egyetlen kompromisszummá nemcsak sokáig tart, de az eredménye sem feltétlenül szolgál uniós érdekeket. Jó példa erre a közös agrárpolitika (KAP) nevezetű szörnyszülött, melyet mindig nemzeti érdekek határoznak meg - s közben elegendő egyetlen pillantást vetni az uniós költségvetésre, az élelmiszerárakra vagy az európai mezőgazdaság állapotára, hogy lássuk: ez így fenntarthatatlan, ez így nem uniós érdek, csupán a legkisebb rossz. Mára már közhely, hogy a KAP, amire az uniós költségvetés még mindig jelentős része, 40 százaléka megy el, alapvetően a francia érdekeket szolgálja; s ebből eredően nem véletlen, hogy a franciák szinte teljes kompromisszumképtelenséget tanúsítanak minden egyes reformjavaslattal szemben. Lehet, hogy rövid távon kedvezőbb is nemzeti érdekeik rigid képviselete - ám ha a globális rendben Európa agrárpolitikája végül versenyképtelennek bizonyul, akkor senkit, így a franciákat sem fogja vigasztalni, hogy pont az ő érdekeik érvényesítése miatt maradt le Európa.
Másodszor az is nyilvánvaló, hogy az egységes belső piac és a négy szabadság elvének érvényesülése, valamint a közösségi jog közvetlen hatálya és elsődlegessége mára annyira összeragasztotta a tagállamokat, hogy lehetetlen lenne szétválasztani őket. S akkor nem beszéltünk még a közös monetáris politikáról, az euróról - ami minden ellenkező várakozás dacára az egységfolyamat egyik legnagyobb sikersztorija.
Tovább lehet persze dédelgetni a "szuverén nemzetállam" mítoszát, de az uniós tagállamok egy jelentős része már sem katonai, sem pénzügyi szuverenitással nem rendelkezik. A tagállami alkotmánybíróságok szerepkörét alapjaiban korlátozza az Európai Unió Bírósága, mely amolyan uniós alkotmánybíróságként működik, s verdiktjei mindenkire kötelezőek - tekintet nélkül a tagállami jogra vagy a tagállami alkotmánybíróságok álláspontjára. S nézzük tovább: miért nem nyafog senki a nemzeti szuverenitásról, amikor mindenfajta ellenőrzés nélkül hajt át Hegyeshalomnál? Miért nem hiányoljuk a nemzeti szuverenitást, amikor Szlovákiában alapítunk céget, s onnan "bedolgozunk" Magyarországra, mert így jobban jövünk ki hó végén? S attól, hogy ezekről a nemzeti szuverenitást jelentő jegyekről lemondtunk, a nemzeti kultúránk, nyelvünk, nemzeti öntudatunk jottányit sem sérült. A nemzetállamok Európája számos alkalommal csődöt mondott már - kár lenne ezen az úton visszaindulni. Arról nem is beszélve, hogy épp Közép-Európában épp az integrációnak köszönhetjük, hogy a több országban élő nemzeti kisebbségek és az "anyaországok" között erősebb lehet a kapcsolat - amit a nemzeti szuverenitás eszménye jegyében még sosem sikerült vér nélkül elérni.
*
Mára az unió egészét ugyanazok az alapvető problémák gyötrik. Kezdeni kellene valamit a munkanélküliséggel, az energiaárakkal, az élelmiszerárakkal, az elöregedő társadalommal, s közben a globális politikai-gazdasági versenyben is lépést kéne tartani. Mindez megköveteli, hogy az unió kifelé is egyetlen jól körülírható egységként tudjon fellépni.
Most kellene tehát nagyot ugrani. Valódi föderációt csinálni ebből a politikai ufóból, a Jacques Delors által azonosítatlan politikai tárgynak (unidentified political object) nevezett entitásból. Követhetnénk a német vagy az amerikai mintát: legyen világos, mi tartozik a szövetség, mi a tagállam hatáskörébe. A kétkamarás törvényhozás előképe már most látható, hiszen a közvetlenül választott Európai Parlament és a tagállami kormányokból álló Tanács most is kvázi így működik - a nagyobb hatalommal viszont egyelőre a Tanács bír. Természetesen a tagállami kormányoktól nehezen várható el, hogy saját hatalmukat csökkentsék, mégis úgy gondolom, a nemcsak működőképes, de versenyképes Európai Unió érdekében elkerülhetetlen egy valóban föderatív törvényhozási-kormányzati szisztéma kialakítása. A "felsőházba" a tagállamok egyenlőségét demonstrálandó a kormányok egyenlő számban küldenének képviselőket. A közvetlenül, minden országban azonos rendszer szerint, azonos időben választott "alsóházba", a tulajdonképpeni törvényhozásba pedig a tagállamok lakosságaránya szerint választanának képviselőket. Ugyancsak a népképviseleti ház választaná a mindenkori uniós kormányt. Olyan kormányt, amely ellentétben a mostani Európai Bizottsággal, valódi végrehajtó hatalommal rendelkezne. A mostani rendszerben az Európai Bizottság ugyanis csak a tagállamokra hagyatkozhat az uniós jogszabályok végrehajtásában.
Egy valódi föderatív rendszerben világossá lehetne végre tenni, mi az, amit a közösség, és mi az, amit a tagállam dönthet el. Ezzel az a lehetetlen helyzet is megszűnne végre, hogy azok a tagállami kormányok, amelyek egyébként részt vesznek a közösségi döntéshozatalban, otthon időről időre Brüsszelre mutogatnak: kedves Társadalom, én értem, hogy te mit szeretnél, hidd el, én is szeretném, de hát Brüsszel nem engedi. A mindenkori végső döntést meghozó Brüsszel ugyanis a nemzeti kormányokból áll, nem a belga fővárosban tenyésztett, eddig ismeretlen embertípusból. Amikor a júniusi üzemanyagár-tüntetések idején az ECOFIN úgy döntött, hogy nem lesz változtatás az üzemanyagok jövedéki adójában, akkor a valóságban nem a "láthatatlan" Brüsszel mondta ki a végső szót, hanem a 27 tagállam gazdasági vagy pénzügyminiszterei, többek között az ír, a belga, a dán, a magyar, az olasz és a lett miniszter.
És a nyilvánosság végtelenül elkeserítő helyzete is megszűnne: szerte Európában az uniós politikai kérdések alapvetően a külpolitika rovatban, sokszor csupán a kis színesek között jelennek meg. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy az USA-ban a jegybanki szerepet ellátó Fed vagy éppen a legfelsőbb bíróság döntései a média külpolitikai rovatában kapnának hírt. Abszurd, nem?
A tagállami parlamentek döntési kompetenciái az integráció kezdete óta erőteljesen csökkennek - minden, ami ún. első pilléres politika, tehát azok a területek, melyekről a Tanács (és az Európai Parlament) dönt, ugyanolyan alapvető belpolitikai kérdések, mint például a hazai egészségügyi reform. Enyhe túlzással mondhatjuk, hogy ami mára a tagállamok kizárólagos hatáskörében maradt, az már csak konc. Túl sok alapvető fontosságú kérdés dől máris el az uniós intézményekben ahhoz, hogy a közösségi döntéshozatalt vergődni hagyjuk.
De hát ha az európai választók az alkotmányszerződést és a liszszaboni szerződést is elutasították, miért támogatnának épp egy föderatív Európát?
Azért, mert nincs más út előre.
A szerző a Progresszív Intézet kutatója.
