Monostori Tibor

Placebo Jézus

A budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról

Publicisztika

Mi a közös az Agrárminisztérium Biodiverzitás- és Génmegőrzési Főosztályában, a Rákay Philip-féle készülő, az 1222. évi Aranybulláról szóló filmsorozatban és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusban (NEK)? Egyrészt az, hogy még távolról sem hozhatók kapcsolatba a társadalmat komolyan foglalkoztató kérdésekkel, kihívásokkal.

A GMO-mentességi alapelv szakmaiatlan és megvalósíthatatlan, és nincs sok köze a környezetvédelemhez. A történelmi alkotmány egyik 800 esztendős törvényének története sem válthat ki sok érdeklődést, hacsak nem ugyanolyan kontár módon filmesítik majd meg, mint a pozsonyi csatát. Az oltáriszentségnek, azaz Jézus Krisztus szentmise alatti, borban és kenyérben történő jelenlétének hirdetése, az evangélium felragyogtatásának szándéka pedig ma nem középponti, meghatározó kérdés.

Közös bennük az is, hogy létük célja maximálisan Alaptörvény-kompatibilis, és így kormányzati támogatásra kiemelten érdemes. A gránitszilárdságú dokumentum hetedik, 2018-as módosítása óta pedig az is tudható, hogy „Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége”.

Árral szemben

Hívőként azokkal értek egyet, akik a felvilágosodás korában nem a kereszténység földi küldetésének elárulását, erőszakos háttérbe szorítását, vagy éppen minden bajok forrását látják, hanem éppen ellenkezőleg: ekkorra vált véglegesen nyilvánvalóvá, hogy a történelmi egyházak méltatlanná váltak egykori, isten adta zászlóvivő szerepükre. A mindenkori hatalommal, elnyomással és igazságtalanságokkal szemben betöltött társadalmi rendeltetésük úgy elhalványult, hogy azt már sok, százszor inkább világi mozgalmak, intézmények töltik be. Tamás Gáspár Miklós szavaival élve, az egyház többé nem a lélek pártja, hanem a testé. Konzervatív vagy libertárius alapokon elsősorban a nemiség és a nacionalizmus különféle kérdéseire fókuszál az üdvösség és a szellem dilemmái helyett.

A további és egyre hangsúlyosabb eljelentéktelenedés, a szereptévesztés és az önáltatás jól kiábrázolódnak abban a bő nyolc évtizedes időtávban, amely a két – az 1938. és a 2021. évi – budapesti eucharisztikus világkongresszus között eltelt.

Akkor az esemény az egész Horthy-korszak talán legnagyobb nemzetközi érdeklődést kiváltó rendezvénye volt. Ma ki merne ilyet állítani Európa-bajnokságok, vadászati kiállítások, Európa kulturális fővárosa címek, világszervezetek közgyűlései közepette, amikor havonta legalább egyszer, mint azt szeretnék sokan hinni, Magyarországon a világ szeme?

Annak idején, 1938-ban a magánszféra és a főváros is bőven adott bele a rendezvény költségvetésébe, és óriási összegek folytak be kereskedelmi célú eladásokból. Ma a rendezvény honlapján csupán kormányzati és állami szervek logói díszelegnek támogatóként, a tőlük kapott legalább 30 milliárd forintnyi összeg nélkül a kongresszus nem sok rendezvényt tudna színvonalasan megtartani.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.