Babarczy Eszter felszólította minden kedves barátját, aki a pedagógusok megmozdulásaiban, a kritikák megfogalmazásában részt vesz, hogy „ne engedjenek a mámorítóan rendszerellenes identitásnak”. Az aggódás lényege, ha Babarczyt jól értem, hogy az általa is nagyon fontosnak tartott folyamatokban a politikai, a rendszerellenes indulatok kerülhetnek előtérbe, háttérbe szorulhatnak az oktatás tényleges ügyei. Babarczy aggódik, hogy az eredendően érdekvédelmi megnyilvánulás fokozatos kormányellenes megmozdulássá válik. Attól tart, hogy e folyamatban elvész a lényeg, az iskola átalakítása, azoknak a gondoknak (mit gondoknak, hatalmas problémáknak) a megoldása, amelyeket egyébként kristálytisztán, nagyon szépen ír le az esélyek egyenlőtlenségével, a lecsúszók-kicsúszók helyzetének kilátástalanságával kapcsolatban.
Jogos-e az aggodalom?
Nézzük a tényeket! Egyértelmű, bárki ellenőrizheti, hogy a követelések „listáinak” egyike sem tartalmaz direkt hatalomellenes, hatalomváltás szándékát megfogalmazó pontokat. A magukat most komolyan vevő szerveződések egyike sem fogalmaz meg ilyesmit. Persze Babarczy nem légből veszi állításait, nem igaz, hogy nincs semmi alapja annak, amitől tart. Én most két jelenséget tudok mondani.
| ||
Az egyik az, hogy a tüntetéseken rendre felhangzanak olyan rigmusok, amelyek viszont valóban hatalomváltó szándékot tükröznek. „Orbán, takarodj!” – skandálta többször is a tömeg a Kossuth téren, és volt még néhány hasonló megnyilvánulás. A szónokok egyike sem követelt ilyesmit, úgy vélem, ez viszont fontos. A kormány kritikáját élesen megfogalmazó tüntetést ma Magyarországon nehéz elképzelni „Orbán, takarodj!” nélkül, ez kivédhetetlen, a szervezők az ilyesmi ellen nem is tudnak, egyébként nem is biztos, hogy akarnak előzetes óvintézkedéseket tenni.
A másik jelenség, amiből Babarczy aggodalma táplálkozhat, az az, hogy megfontolt emberek a jövőt, a várható folyamatokat vitatva eljutnak addig az álláspontig, hogy a pedagógusok követeléseiben benne van a kormányváltás. Pontosabban: a jelenlegi hatalom nem teljesítheti a pedagógusok követeléseit maradéktalanul, mert az teljes arcvesztés lenne, politikájának alapelveivel homlokegyenest szemben álló lépéseket kellene tennie. Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy igen, ez mindenképpen így van, ezt nem is kell különösebben rejtegetni, nyíltan ki kell mondani, hogy hatalomváltásra van szükség, mert másképpen a jelentős változtatások nem lehetségesek. Megfogalmazódik, hogy helyre kell állítani az alkotmányosságot, megfogalmazódik, hogy a politikának demokratikus alapokon nyugvó, valódi párbeszédet kell kezdenie a társadalommal, szemben az e téren tapasztalható mai állapotokkal, és számos más, eredendően politikai követelést is megfogalmaznak. Még egyszer: nem a most fontos szerepet játszó civil és érdekvédelmi szervezetek, és nem is a megmozdulások szónokai, hanem blogokon, Facebook-csoportokban megszólaló állampolgárok. Vannak persze kritikán aluli stílusú megnyilvánulások szép számmal, de bőven vannak szofisztikált, nagyon is meggondolt vélemények is.
Valljuk be, annak a kimondása, hogy a magyar oktatási rendszer valódi, mély problémái csak akkor oldhatók meg, ha a hatalom alapvető támasztékai alakulnak át, ami egyet jelenthet azzal, hogy hatalomváltás következik be, tehát ez a vélemény, álláspont logikus, mérlegelhető, megvitatható. Az a logika benne, hogy a magyar oktatás egész viszonyrendszere, az állapota, az egész működése olyan, hogy csakis az alapvető viszonyok radikális megváltoztatásával lehet eredményt elérni, és mivel ez a mostani hatalmi berendezkedés keretei között lehetetlennek látszik, bizony ki kell mondani a súlyos következtetéseket. Babarczy véleménye erről egészen más. Ő éppen az oktatás problémáinak érdemi megoldását félti attól, ha a „mozgalom” politikai térbe kerül, és a hatalom kérdései válnak benne központi kérdésekké. Akik ezzel nem értenek egyet, nyilván azt mondják, hogy ha Babarczy tanácsát megfogadva erősen tartózkodnak mindennek a kimondásától, ami a politikai berendezkedést mélyen érintené, akkor kidobhatják követeléseiknek azt a mondjuk felét, amelyek éppen a fontosabbak, és éppen a problémák valódi megoldását jelentenék. Sőt, ha leszűkítik tevékenységük körét a többi, a hatalmat nem kikezdő követelések képviseletére, akkor ugyan bizonyos problémák megoldódnának, azokban aktuálisan jobb helyzet teremtődne (meddig vajon?), ám a valódi, érdemi átalakítás még messzebbre kerülne, valójában az oktatási rendszer (még ha ez paradoxonnak tűnik is) még gyorsabban rohanna a szakadék felé.
Ez itt a dilemma. Sajnálom, hogy ezt kell leírnom, de úgy látom, hogy Babarczy Eszter most azt javasolja, hogy barátai
adják fel az oktatás megújításának lehetőségét
Nekem sem szabad azonban homokba dugnom a fejem, és őszintén válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy mi lesz akkor, ha a most követeléseket fogalmazó pedagógusok és legkülönbözőbb szervezeteik nem tágítanak alapvető és radikális követeléseiktől, ám a hatalom nem hajlandó engedni. És nemcsak arra gondolok, hogy akkor sztrájk lesz, hanem arra, hogy mi lesz a sztrájk után, ha a hatalom semmilyen nyomásgyakorló eszköz alkalmazásának hatására nem akarja majd felülvizsgálni alapelveit és gyakorlatát. Lehet természetesen, hogy ez a helyzet nem áll elő, mert olyan kompromisszumokat kötnek majd a civilek és az érdekvédők a kormánnyal, ami megfelel majd Babarczy Eszter igényeinek, és nem vonja maga után a hatalomváltást, ergo mégis feladják a most igencsak elszánt ellenállók az alapvető változtatásokról szóló követeléseiket. Ahogy mondják: ez benne van a pakliban. Az én véleményem az, hogy akkor Magyarország gyászos jövő elé néz. És lehet, hogy ez nem következik be. Akkor nagyjából két kimenet van. Az egyik, hogy győz a mozgalom, vagyis elkezdődhet egy alapkérdéseket érintő átalakítás az oktatásügyben. Ez az általam leírt helyzetértékelés szerint a jelenlegi hatalom „leváltódását” jelenti (senki ne kérdezze tőlem, hogy mi jön utána, nem tudom, de én nem is vagyok sem politikus, sem politológus). Ez a változat feltételezi, hogy a társadalmi ellenállás lényeges mértékben túlterjed a pedagógusokon. Vagy elbukik a mozgalom, marad a hatalom a helyén, és már nem a szervezetekkel tárgyalva, de bevezet néhány „gesztus értékű” változtatást, amelyeknek persze az alapkérdésekhez nem lesz semmi közük.
Tényleg vereség az utóbbi? Azt hiszem, egyáltalán nem. Markánsan megfogalmazódik egy – remélem – szakmailag nagyon színvonalas, a fejlett oktatási rendszerek folyamatainak ismeretéből táplálkozó, nagyon sokak számára meggyőzően megoldást jelentő koncepció az oktatás átalakítására. Ez az egyik. A másik talán még fontosabb. A pedagógusok egy valódi reformokat kívánó nagy csoportja bebizonyítja, hogy képes jelentős oktatáspolitikai cselekvésre, tud következetesen kitartani a nézetei mellett, és képes a falakig is elmenni az oktatás megmentése érdekében.
Valamit viszont a leghatározottabban meg kell fogalmaznom. Ha valaki azt képzeli, hogy a most a kormánnyal szembeni véleményeket megfogalmazó szervezetek kiindulópontja a kormánybuktatás szándéka, az mélységesen téved. Ennek a mozgalomnak, ahogy ez igaz az elmúlt 5 év hasonló kezdeményeire is, valóban az oktatás átalakítása a célja. Ez is kifejeződik abban, hogy rigorózus módon távol tartják maguktól a pártokat, hiszen tudják, ha nem így tennének, azonnal rájuk sütnék a bélyeget, hogy pusztán politikai változásokat akarnak. Ez ugyan most is megtörténik, a politikai pártokkal való „lepaktálást” hirdetők egész egyszerűen hazudnak, ám ha valóban lenne kapcsolat, akkor még hazudniuk sem kellene, „legföljebb” demagógok lennének. A hazai politikai helyzet egyik jelentős abnormitása, hogy a civil mozgalmaknak távolságot kell tartaniuk a politikától.
