"Fizet ezért valaki a franciáknak?" - veti fel Dénes a romániai Magyarszentmárton vegyesboltja előtt sörözgető falubelieknek. A jelenséget nehezen értik a háromszáz lelkes Temes megyei település lakói: egy faluvégi, rozzant házat megvásárolt egy nagyrészt külföldi önkéntesekkel dolgozó egyesület, az AVIS (Változásért Egyesület), és az udvaron felállított egy cirkuszi sátrat; hétről hétre idehoznak néhány fiatalt Temesvárról, péntekenként pedig cirkuszra okítják a helybeli gyerekeket, akiknek amúgy senki más nem szervez programot. A vegyesbolt közönsége nem érti, hogy miközben Magyarszentmártonból sokan Nyugat-Európát járják mezőgazdasági idénymunka után, mi oka lehet egy külföldinek arra, hogy itt bolondozzon. Azt már megállapították, hogy a pénz nem veti fel a franciákat, de egy fontos kérdést azért szeretnének tisztázni: "Ha engedjük a gyerekeinket cirkuszozni - veselkedik neki az egyik helybeli -, azért kapunk pénzt valamikor?"
Vándorúton
Hermina tizenegy éves. Temesváron az utcán lakik, és eldöntötte, hogy haza szeretne menni. Az utcagyerekek a füzeteikbe mélyednek, a szájukhoz szorított, hígítóval teli zacskók kitágulnak, majd összelapulnak. A fiatalok matekpéldákat oldanak meg a temesvári park padjain - zsonglőrködést is tanulhatnának, de mostanában az iskola a favorit. Egy idegen, izmos srác érkezik, aki nem tartozik a társasághoz. Hangja gúnyosan ugat: nem értem, mit mond, de érzem, hogy kötekedik. Hirtelen megüti Herminát. Senki nem lép közbe.
Hermina két nap alatt már másodszor veti fel, hogy hazamenne a családjához. A szociális munkások sosem erőltetik a kérdést, de amint úgy érzik, hogy komoly a szándék, azonnal indulnak a gyerekkel. Pár nap múlva, a cirkuszi foglalkozás után Herminát hazaviszik Resicára, ha még akkor is akarja. Ez az idő részben azért kell, hogy kiderüljön, szilárd-e a kislány elhatározása, no meg azért, hogy az AVIS magyarszentmártoni bázisáról kétnapos falusi tartózkodás után egy kipihent, mosott ruhába öltözött, hígítótól is tiszta kislányt vigyenek haza.
Romániában a Ceausescu-éra végével megszűnt a szociális biztonság, de megmaradt a régi szemléletű gyermekvédelmi intézményrendszer: sok kiskorú, miután elszökött a családjától, az árvaházak helyett inkább az utcát választotta. Az elszegényedő bányavárosok panelrengetegéből, mezőgazdasági településekről vonaton bliccelve jutottak el Temesvárra, Constantába, Iasiba, Bukarestbe vagy Kolozsvárra. Románia hamarosan azt vette észre, hogy a nagyvárosok utcáin magukat olcsó hígítószer gőzével kábító (az anyag hallucinációkat okoz, éjszaka enyhíti az állandó félelmet és a hideg érzetét) hajléktalan gyerekek élnek húsz-harminc fős szervezett bandákban.
Pár évvel ezelőtt egy aranyos kisgyerek napi tizenöt-húsz eurót összeszedhetett a piros lámpánál. Egy erősebb fiatal felnőttnek más dolga sem volt, mint maga köré gyűjteni négy-öt kicsit, akiktől azután elvette a pénzt, cserébe viszont védelmet nyújtott számukra. A hígítószer élvezetére is megtanította őket, mert egy leszedált gyereket könnyebb kézben tartani. Ezek a kapcsolatok képezték a bandák alapját. A lányok anyáskodtak a kicsik fölött, és lefeküdtek a nagyobbakkal, cserébe ők is számíthattak védelemre. A kőkemény érdekviszonyok közé lágyabb, érzelmi szálak is keveredtek: testvéri, bajtársi érzések, szerelem, barátság. Mindemellett akadtak tabutémák, amelyekről a gyerekek még a szociális munkások előtt is évekig hallgattak: bántalmazás, prostitúció, nemi erőszak.
A román gyermekvédelem sokáig tehetetlen volt. A jókora országban vándorló gyerekeket a nehézkes adminisztráció nem tudta követni. Akaratuk ellenére nem lehetett őket intézményben tartani, az alulfizetett és képzetlen személyzettel ellátott, gyerekbarátnak nem nevezhető nagy árvaházakban nem tudták megakadályozni, hogy a falakon belül is farkastörvények uralkodjanak. A gyermekvédelemben a kétezres években ment végbe egyfajta törvényi szemléletváltás: megszüntették a nagy árvaházakat, családias otthonokba vagy nevelőszülőkhöz került a legtöbb kiskorú, akikkel személyre szabott pedagógiai terv alapján a korábbinál képzettebb személyzet foglalkozik. A kívülről kényszerített változások persze még nem hatják át teljesen az intézményrendszert, amely továbbra is bürokratikus, és pénzhiánnyal - esetenként a személyzet motiválatlanságával - küzd, de az önkéntesek szerint valamit javult a helyzet. A koldulásellenes kampányok miatt a pénzbőség is elmúlt, ami szétvetette a kisgyerekek dolgoztatásán alapuló törzsi struktúrát. Az utcagyerekek száma drasztikusan csökkent, de egy generáció az utcán maradt, és azért az utánpótlás sem apadt el teljesen.
Építkezés
Dominique Langlois, az AVIS alapító tagja nyolc francia barátjával érkezett Romániába 2001-ben azért, hogy egy Hateg (Hátszeg) nevű kis faluban cirkuszra és amatőr színházra tanítson roma gyerekeket, így segítve iskolai integrációjukat. A módszer sikerén felbuzdulva a társaság hamarosan Temesvárra költözött, hogy az ottani utcagyerekekkel foglalkozzon. Egy cirkuszi sátrat és néhány lakókocsit állítottak fel a város egyik központi parkjában. Az elmúlt tíz évben - amelyből nyolcat lakókocsiban élve, olykor áram és víz nélkül töltöttek - Dominique-en kívül mindenki lecserélődött. Hol a külföldiek, hol a román önkéntesek voltak többen, az emberek néhány hónapot, évet maradtak, azután továbbálltak - a munka során hat román-francia vegyes pár jött össze, mindegyikük Nyugat-Európában vagy Kanadában él.
A kezdetben francia, később civil szervezeteknek címzett román és nemzetközi forrásokból - egy éve jelentős részben a Soros Alapítvány támogatásából - működő AVIS a reménytelennek tűnő eseteket vállalta. Ahogy az egyik önkéntes, az Oxfordban végzett brit fordító és artista, Yan fogalmazott: azok a gyerekek a célcsoport, akik már magukról is lemondtak. Minden egyes gyerek körül végtelenül óvatos manőverezés folyik, amelynek az a célja, hogy maga jusson olyan elhatározásra, amely visszaviszi a családba vagy egy központba - vagy munkát és albérletet találjon.
Kezdetben a hangsúly a cirkuszon volt, ez mára áthelyeződött a szociális ügyintézésre, illetve az utcai iskolára. Romániában minden kiskorú jogosult egészségügyi ellátásra, ehhez csak igazolnia kell magát. Személyi igazolványhoz azonban két dolog szükséges: lakcím és születési anyakönyv, az utcagyereknek viszont jellemzően egyik sincs. Előfordul, hogy nem is anyakönyvezték sehol, hivatalosan nem is létezik.
Az AVIS munkájának jelentős részét az teszi ki, hogy papírokhoz juttassák és orvoshoz vigyék a fiatalokat - de temetések megszervezésében is komoly rutinjuk van. A problémák zöme a korán megkezdett nemi élettel kapcsolatos: nemi betegségek, nem kívánt terhességek, bőrgyógyászati panaszok. Fogászati és háziorvosi ellátásra lenne még nagy szükség, de a 360 ezres Temesváron nem sikerült egyetlen család- vagy fogorvost sem találni, aki ingyen vállalná egy-egy gyerek ellátását. Egy spanyol gyerekorvos két hónap alatt negyven hasonló fiatalon végezte el a legfontosabb szűrővizsgálatokat.
Románia viszonya ellentmondásos az utcagyerekeihez: még az intézményrendszerben is jelen van az a szemlélet, amely a bántalmazás vagy a mélyszegénység miatt menekülő gyerekeket okolja a helyzetükért. Szeretnek az utcán élni - vélik -, mert így több pénzük van, lehet hígítót szívni és egész nap csavarogni. E cikk írása alatt is megtörtént, hogy a krízisközpont elutasította egy utcai verekedés után megrettent kiskorú éjszakai jelentkezését, mert érződött rajta a hígítószer szaga. A helyiek zömének az AVIS-ról sincs nagy véleménye: úgy látják, attól, hogy a gyerekek megtanulnak zsonglőrködni, semmi sem változik. Holott a cirkusz és a színház csak eszköz: bizalmat teremt, és önbizalmat gerjeszt.
"Több román tanár barátom van, akiket minden évben hívtam, hogy jöjjenek el megnézni, mit csinálunk - meséli Marie-Pierre Watremez. A francia pedagógus Magyarországról jár át rendszeresen segíteni, külső kontroll és csapattag egy személyben. - Mind kiváló tanárok, nyitottak, lelkiismeretesek, odaadóan foglalkoznak a diákjaikkal, de valahogy mindig kibújtak a meghívás alól. Az egyetlen, aki nyolc év után eljött, nem úgy reagált, ahogy vártam. 'Balesetbiztosítás nélkül engeditek a román gyerekeket a trapézon ugrálni, ez veszélyes. Franciaországban soha nem tennétek ilyet.' Akkor ne is tegyünk semmit?" Kérdésünkre, hogy szerinte a helyiek miért keresnek kifogásokat, Marie-Pierre visszakérdez: "Ha rádöbbennek, hogy ezek a fiatalok pont olyanok, mint az ő gyerekeik, el tudják-e még viselni a tudatot, hogy nem segítettek nekik?"
Szabályok
Minden csütörtökön autóval hozzák ki Magyarszentmártonba azokat a fiatalokat Temesvárról, akik vállalják a szabályok betartását. Két napra le kell mondaniuk a hígítóról, cserébe fürödhetnek, főzhetnek, ehetnek, kimoshatják a ruháikat, tanulhatnak, filmeket nézhetnek - de ami a legfontosabb számukra, hogy kómaszerű mélységes álomba merülhetnek akár tizenöt órára is, mert itt nem kell a fél szemüket nyitva tartani. Pénteken cirkuszi foglalkozást tartanak a magyarszentmártoni gyerekeknek. "Őket nem érdekli, hogy mondjuk Razvan utcagyerek. Egy a lényeg, hogy végre játszik velük valaki" - mondja Hannelore, az egyesület egyetlen teljes idős, fizetett szociális munkása. A kicsiken keresztül a falubelieket is sikerül lassan megnyerni: a szerény körülmények között élő magyarszentmártoniak közül sokan ajánlották fel a segítségüket, még ha az adott esetben csak két csomag, uniós segélycsomagból származó száraztészta is.
Ma az AVIS-nak tíz vendége van, köztük Hermina. Az utca koszos, idegesen vibráló lakóiból egy délután alatt tiszta, figyelmes gyerekek lesznek attól, hogy tisztességes kereteket biztosító figyelmet kapnak. Egy másik csata azonban vesztésre áll: Hermina barátja, Tibi először van itt. Nem működik együtt, érezteti, hogy neki senki sem parancsol - nem akarja, hogy Hermina hazamenjen. Tibi még este meggyőzi Herminát, hogy menjenek vissza éjszakázni az utcára, miközben nyolc társuk további egy napot marad Magyarszentmártonban. Ha a szociális munkások közbelépnek, megszegik a legfontosabb szabályt: a gyereknek magának kell döntenie a sorsáról, akarata ellenére hosszú távon nem lehet eredményt elérni. "Kriminális, amit csinálunk" - mondja Dominique, mikor beszáll az autóba, hogy kitegye a tizenegy éves kislányt egy tizennégy körüli fiúval a temesvári utcán.
Két héttel e riport felvétele után Dominique mégis kicselezte Tibit, és hazavitte Herminát Resicára. Csak remélheti, hogy a kislány végleg otthon marad.
"Nagy vicc lesz, amikor hazamegyek"Dominique Langlois, az AVIS alapító tagja Dominique Langlois: Sokkal inkább az utcagyerekek világában élek, mint Romániában. A szociális munka lett az én rock&roll életem. Amikor még csak pár éve voltam itt, ha kérdezte valaki, megmondtam, hogy önkéntes vagyok. Ma már nem merem. Nem hinnék el, hogy valaki nyolc-tíz évig úgy dolgozik, hogy nem kap érte pénzt. Valami turpisságot sejtenek mögötte. Magyar Narancs: Miért, nincs mögötte turpisság? DL: Két évig szociális ellátást kaptam Franciaországból mint munkanélküli. Végső soron ez illegális. Franciaországban kellett volna tartózkodnom. MN: A francia segély Romániában egy komoly fizetésnek felel meg. A helyieknek nincs idejük utcagyerekeket pátyolgatni, mert egész nap gürcölnek annak a pénznek a feléért, amit te pusztán azért kapsz, mert franciának születtél. DL: Harminchét éves leszek. Semmilyen vagyonom sincs, egyetlen szolgálati napot nem szereztem a nyugdíjhoz, papíron tíz éve munkanélküli vagyok. Ebből a segélyt csak két évig igényeltem, egyébként saját költségemen éltem. Ez úgy volt lehetséges, hogy magamra az ételen kívül nem költöttem. Nincsenek igényeim. Ami a munkához kell - autó, számítógép -, az meg az egyesületé. Nagy vicc lesz, amikor hazamegyek, elkezdek állást keresni, és megkérdezik tőlem, hogy mégis, mit csináltam az elmúlt tíz évben? Napi tíz-tizenkét órát dolgoztam, hétvégén is, éjszaka is. Lakókocsiban laktam, és örültem, ha volt legalább hideg vizem. MN: Miért Romániában csináljátok ezt? Szegény gyerekek Franciaországban is vannak. DL: Nem tehettük volna meg a felét sem annak, amit itt. Odahaza millió hatósági engedélyre lenne szükség, hogy felállítsuk a cirkuszi sátrat, hogy meleg ételt főzzünk, engedélyeztetni kéne mindent, az utolsó szögig. A bürokrácia ebben az országban is sok gondot okoz, de tudunk dolgozni. Amikor elkezdtük ezt csinálni, százötven körüli fiatal élt Temesváron az utcán, közülük ötven volt kiskorú. Ma nyolcvan körül vannak összesen, és húsznál nem több a gyerek. |
