Aki az utóbbi néhány évtized során humán érdeklődéssel kóstolt bele a hazai felsőoktatásba, esetleg megfordult valamelyik egyetemünk bölcsészkarán, nyelvészeti vagy filozófiai tárgyainak olvasmánylistájában nagy valószínűséggel találkozott már John L. Austin Tetten ért szavak című munkájával, valamint az beszédaktus-elmélettel. A brit nyelvfilozófus halála után sajtó alá rendezett kötetet olvasva – amely valójában a Harvardon tartott előadássorozatának leirata – az egykori és az örök bölcsészhallgatók mellett bárki rácsodálkozhat a mindennapi nyelvhasználatunkban rejlő összetett folyamatokra, hiszen a szöveg gördülékenységének és Austin hamisítatlan angol humorának köszönhetően úgy ismerkedhetünk meg egy elsőre egészen evidensnek tűnő, ugyanakkor igen messzire mutató, máig meghatározó jelentőségű felfedezéssel, hogy időnként még jól is szórakozunk.
Austin 1952 és 1954 között Oxfordban tartott előadásokat „Szavak és tettek” címmel, majd 1955-ben a Harvard Egyetemen. A könyv – eredeti címén How to do things with words – ezeknek az előadásoknak a jegyzetanyagából áll össze, amelynek szerkesztésében Austin feljegyzései mellett az egykori hallgatók jegyzetei és egy néhány évvel később készült magnetofon-felvétel is segítséget jelentett. Az így rekonstruált szöveg ennek megfelelően magában hordozza az élőbeszéd közvetlenségét, miközben az egyes előadások során kirajzolódó gondolatmenet szigorú struktúra helyett kissé csapongó szerkezetén keresztül betekintést enged egy éppen születő, folyamatosan formálódó, időnként önmagát is megkérdőjelező elmélet alakulástörténetébe.
Az előadások során kidolgozott elmélet alapja az az egészen egyszerű megállapítás, miszerint
beszédünkben léteznek olyan megnyilatkozások, amelyek kimondásával nem egy állapotról számolunk be vagy egy esemény leírását végezzük el, hanem magával a kimondással cselekszünk.
Ez önmagában persze könnyen belátható, Austin pedig jobbnál jobb példák sorával szemlélteti az elmélet gyakorlati működését, ám arra is hamar rá kell jönnünk, hogy egy beláthatatlanul messzire vezető felfedezésről van szó.
A performatívumok, vagyis az olyan megnyilatkozások működésére, amelyek nem írnak le és nem állapítanak meg semmit, „az ég világon nem számolnak be semmiről”, ennél fogva pedig igazak vagy hamisak sem lehetnek, ellenben kimondásuk „önmagában egy cselekvés elvégzése”, Austin legszemléletesebb példája az esküvőn kimondott „igen”. A megfelelő személyek által a megfelelő körülmények között kimondott „igen” ugyanis nem pusztán tudósít a házasságkötés aktusáról, hanem végrehajtja azt. Hasonló példaként jelenik meg egy hajó elkeresztelése vagy egy fogadás megkötése, amelyek szintén bizonyos szavak kimondásával mennek végbe: „Ezt a hajót Queen Elizabethnek nevezem el!”, „Fogadok egy ötösben, hogy holnap esni fog!”
A beszédaktus-elmélet azonban nem is csak az Austin által hozott példák okozta rádöbbenés miatt válik izgalmassá. A szavakkal végzett cselekvések vizsgálata során, a szavak „tetten érésének” pillanatában szinte azonnal szembesülünk a felfedezés holttereivel is, és máris az elméletet aláásó ellentmondásos eseteken törjük a fejünket. Ahogy maga a szerző is. A kötetet felépítő tizenkét előadás tétje éppen ezért korántsem egyetlen tétel görcsös bizonyítása, sokkal inkább a téma minél körültekintőbb feltárása, egyes helyeken akár saját, korábbi meggyőződéseinek és tételeinek provokatív kikezdése, felülírása árán is. Ebből a szempontból a brit nyelvfilozófus munkája a tudomány, de egyáltalán az élet bármely területén tevékenykedő olvasó számára inspiráló lehet, hiszen a legnagyobb bátorság mégiscsak saját meggyőződéseink kétségbevonásához szükséges.
Austin így azon alapállításán is képes felülkerekedni, miszerint a puszta kijelentésekkel nem végzünk cselekvést, és az utolsó előtti előadásban már arról beszél, hogy bizonyos értelemben az állítások is beleférhetnek a performatívumok egyik kategóriájába. Persze hosszú út vezet idáig, a néhol talán kissé rémisztő mélységekbe vezető nyelvészeti fejtegetések mellett pedig a beszédaktus-elmélet működőképességének próbálgatása során azon is eltöprenghetünk, hogy ilyen keretek között vajon milyen jelentősége lehet egy aláírásnak, hogyan üresednek ki a színpadon elhangzó, vagy egy versben megjelenő performatív megnyilatkozások, illetve mindennek tudatában hogyan állíthatjuk szembe egymással a szavak emberét a tettek emberével.
A Tetten ért szavak jelentősége már önmagában is túlmutat John L. Austin munkáján. Az ugyanis egy dolog, hogy a szerző saját nyelvén működik az elmélet. Az már más kérdés, hogy mindebből mit és hogyan tud rekonstruálni a magyar olvasó, akinek egészen más tapasztalatok alapján és egy eltérő nyelvi anyagból kell dolgoznia. Ebből a szempontból Pléh Csaba, a szöveg fordítója legalább akkora munkát végzett, mint maga Austin, mivel tulajdonképpen az egész beszédaktus-elméletet adaptálnia kellett egy új nyelvi kontextusba.
John L. Austin: Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990
Pléh Csabával készült tavalyi interjúnkat itt olvashatják el.
