Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2017. augusztus 31-i számában jelent meg.
Felületes szemlélőnek is feltűnhet: merőben esetleges a kapcsolat a kortárs észak-amerikai próza és a magyar irodalmi élet között. Míg a „sikerkönyvek” – nyilvánvalóan üzleti megfontolásból, a marketingköltségek megspórolása révén gyakorlatilag azonnali hasznot hajtva a kiadónak – rövid fáziskéséssel szinte kivétel nélkül megjelennek magyarul (de minek? – kérdezhetné az ember), addig az olyan irodalmi klasszikusokra, mint Atwood regénye, több mint húsz évet kell, hogy várjon a magyar olvasó. És persze A szolgálólány meséjének 2017-es újranyomása sem irodalmi, hanem tömegkulturális logikát követ: a szöveg aktualitását felismerve a regényből tévésorozat készült, amelynek éppen az első évada fut az HBO-n, így nem csoda, ha a magyar eladási listákon is dobogós helyen lehet a könyv.
A legtöbb esetben az irodalmi szöveg hányatott sorsáról szóló felesleges merengés panasznak hatna, azonban Atwood regényének – és eddig a belőle készült sorozatnak – örülni kell. Merthogy az eredeti megjelenési dátumot (1985) is figyelembe véve szerfölött unikális képzelőerőről, írói tehetségről és elkötelezettségről, találó vízióról és egyedi szerzői hangról tanúbizonyságot tévő történetről van szó. A szolgálólány meséje annak a folyamatnak a bomlástermékét tárja elénk, hogy alapvetően haladó, egalitárius politikai törekvések – jelen esetben a nőmozgalmak – eszméinek konzervatív kisajátítása egy társadalmi egyenlőtlenségekkel, gazdasági, ökológiai és egyéb problémákkal sújtott közegben hogyan járul hozzá a céljaikkal homlokegyenest ellentétes politikai rendszer ideológiai megszilárdításához, s ezt a folyamatot hogyan éli és érti meg az egyén. Hogy Fredé, a szolgálólány – a regény elsődleges elbeszélője – hogyan törekszik arra, hogy az őt az előző, demokratikus és kapitalista rendszerhez kötő emlékek romjain megértse az anyjához, tőle elszakított lányához és eltűnt férjéhez, a barátnőjéhez, Moirához, a saját nőiségéhez fűződő viszonyát, no meg persze mindezek ellenpontjaként a vallási fanatizmustól fűtött, nőkultuszra alapozó, patriarchális diktatúrát. Az a Fredé, akinek neve az eredetiben a lefordíthatatlan szójátékokat rejtő Offred, vagyis „Fredtől való”, de egyben „nem vörös”, illetve egy betű híján „(fel)ajánlott” – a szolgálólányok testét birtokló rendszerre, a testüket rejtő és termékenységüket szimbolizáló ruha színére, és a bibliai Bilha történetére való utalásként.
Ahogyan talán Fredé neve is mutatja, Atwood elköteleződése nem merül ki ideológiai elképzelések illusztrációjában. Regényének éppen az a legfőbb erénye, hogy nem hajlandó leegyszerűsíteni a lélektani képleteket, sematizálni a történet fordulatait, egyszerű válaszokat kínálni az olvasóban felmerülő kérdésekre, vagy éppen olcsó kibúvót kínálni a bennünket is érintő dilemmák alól. Mint majd’ minden irodalmi mű, így A szolgálólány meséje esetében is a szöveg belső egyensúlyától, a szerzői tudatosságot tükröző arányoktól függ a minőség végső megítélése, s ebből a szempontból fontos kiemelni, ahogyan a regény finoman egymáshoz köti az érzékletes (ám az érzékiség szempontjából felettébb kétes) részleteket, a szemlélő közvetlen környezetét (Fredé kényszeres érzékenységét a kontextusokra), és a történettel szembeni történeti jellegű távolságtartást. Ennek több szemléletes példáját is találjuk a regényben, például amikor Fredé tiltott gyümölcsként lapozhat bele a nőiséggel kapcsolatos tanácsokat osztogató Vogue magazinba a Parancsnok szobájában, vagy ahogyan a szöveghez afféle függelékként kapcsolódó „Történeti feljegyzések” kísérletet tesznek arra, hogy elbizonytalanítsák az olvasót Fredé kéziratának megfigyeléseit és saját ideológiai meggyőződéseit illetően, az egyes szám első személyű, a dramatikus jelen időben és emlékező múltban előadott történetfoszlányok ellenpontjaként. Atwood szövege ügyesen lebegteti az olvasó pozícióját a teljes azonosulás és a kívülálló szemlélődés lehetősége között, s ezzel szemléletet és gondolkodásmódot közvetít: ha tetszik, a kritikai gondolkodásnak vagy éppen az olvasásnak azon szükségszerű mozzanatára hívja fel a figyelmet, hogy el kell tudnunk számolni saját, történetileg adott helyzetünkkel: kik is vagyunk, illetve mit és hogyan olvasunk?
Ennek az irodalmi tudatosságnak természetesen rövidebb-hosszabb múltra visszatekintő hagyománya van az angol nyelvű irodalmakban John Fowlestól Salman Rushdie-n, J. M. Coetzee-n, Julien Barneson, Kurt Vonneguton és Thomas Pynchonon át Margaret Atwoodig – és tovább. De talán nem véletlen, hogy éppen egy kanadai irodalmárnő, Linda Hutcheon keresztelte el a jelenséget historiográfiai metafikciónak. Ez persze nem kell, hogy érdekelje Atwood egyszeri magyar olvasóját, de azért az fontos, hogy A szolgálólány meséje, ez a remekbe szabott, összetett történet a jövő egy lehetséges víziójáról a múltból, hogyan képes megszólaltatni mindezeket a problémákat úgy, hogy közben a könyv olvasója is megszólítva érzi magát. Mint amikor a tévésorozat első epizódjának egyik jelenetében a brutalitás láttán elborzadó Fredé, aki nem hajlandó a csoportos erőszakként beállított promiszkuózus szexuális kapcsolatát elmesélő társát a vallási fundamentalista eszmékkel összhangban áldozatként hibáztatni, mire hatalmas pofont kap hátulról a csoportot átnevelő „nénik” egyikétől (akit történetesen maga Margaret Atwood alakít). A könyv hatása is valami efféle – amilyen idők járnak: kötelező olvasmány.
