Beniamino Gigli, a világhírű tenor 1934-ben látogatott Magyarországra, májusi 18-i fellépését hatalmas felhajtás előzte meg, a Városi Színházban (ma: Erkel Színház) a Parasztbecsület Turridujaként állt a színpadra, utána szólóestet is adott – őrjöngő sikert aratva. Másnap a lapok dicshimnuszokat zengtek az előadásról, Giglit a legnagyobbnak kiáltották ki, ahogy ez egyébként az egész világon megszokott volt. Az estről Szomory Dezső is megemlékezett a Színház Élet hasábjain, és a rutinos olvasó talán meg sem lepődött azon, hogy az örök elégedetlennek elkönyvelt író – ellentétben a többi kritikussal – cseppet sem volt elragadtatva Gigli fellépésétől. „Gigli lénye sajnos közönséges.
A magas c-je felmegy a magasba, de ő maga mélyen lenn marad alatta.
Gigli, nem hiszem, hogy valami nagy intellektus – ezt főleg abból láttam, ahogy ide-oda szaladgált a színpadon mint Turridu, a maga egyéni drámaiságában. Gigli, nem hiszem, hogy valaha elolvasott egy verseskönyvet, hogy például Dante honfitársát olvasta volna, nem hiszem! Micsoda arc ez, azzal a durva vágású szájjal, melyet két túlzottan vastag ajak amint megnyílik egy gumitölcsérré formál, kiduzzadozva! Ritkán hallottam művészt ilyen szépen énekelni, annyi szépség és költészet nélkül. Azt lehetne mondani, hogy a Gondviselés igazságosan, egyformán megáldotta és megátkozta ezzel az énekhanggal. Emellett nem kelt sem meghatottságot, sem részvétet, sem szimpátiát fogyatékosságai iránt. Nyilván amiért olyan könnyedén hordozza, nem is érzi ezt a fogyatékosságát. Nyilván amiért egyéniségénél fogva sejtelme sincs, mi van a világon, mennyi minden szépség és álom, ami neki nem hiányzik” – írta Szomory, s egyesek minden bizonnyal el is gondolkodtak szavain, míg a többség minden bizonnyal jól felháborodott. Másnap pedig minden ment tovább a maga útján.
Egészen addig, míg Szomory írása nem került az olasz követség sajtóattaséjának, Antonio Widmarnak a kezébe, aki úgy vélte, hogy az író Gigli „becsmérlésén” keresztül
Olaszországot, az olaszokat bántotta meg,
ezért közleményt jelentetett meg a Függetlenség című lapban, amely egyébként is gyakran próbálta Szomoryt ilyen-olyan indokkal besározni. „Amikor Szomory Dezső úr zenei irodalmának tárgyalására szánom el magam, nem azért teszem, hogy annyira magasztalt írásmódjához (…) hozzájáruljak, vagy azt feldicsérjem, hanem azért teszem, mert Szomory Dezső úr Gigli tenorista legutóbbi szereplése alkalmával egy folyóiratban olyan kitételeket engedett meg magának, amelyeket kénytelen vagyok a leghatározottabban visszautasítani” – kezdi közleményét Widmar, de a szövegben továbbiakban egy árva szót nem ejt Beniamino Gigliről. A sajtóattasé ugyanis nem azon akadt ki, amit Szomory a tenorról írt, hanem azon, hogy az énekesről leírt gondolatokat az „összes olaszra” vonatkoztatta. „Szomory Dezső úr az ő kulturális restségénél fogva nem tudja megérteni, hogy „dolce far niente” (kb. édes semmittevés – a szerk.) világa nem létezik többé” – írja Widmar, mintha a cikkben akár csak egy szó is esett volna arról, hogy olaszok lusták lennének; ilyesmit nem írt Szomory, de a hivatalnoknak muszáj volt ezt előhoznia, mert csak így tudta valódi célját, Mussolini Olaszországának dicsőítését hirdetni, a kor romlottságával szemben. „Tegye meg azt a szívességet Szomory úr és
ne engedje át magát szentimentális kalimpálásának,
melyek csak arra valók, hogy a harmóniumát körülvevő »kedvenc kutyácskáit« megindítsák, de nem alkalmasak Olaszországot megjárt olyan művelt emberek szórakoztatására, akik ismerik a boldog, új Olaszország eszméit, melyek messze felülmúlják a Montmartre-kávéház asztalai körül belenevelődött képzelet határait” – közli megfellebbezhetetlenül Antonio Widmar, noha valószínűleg ő is tudta, hogy Gigli ezerszer inkább Rodolfo a Bohéméletből, mint feketeinges keretlegény a Duce oldalán.
Beniamino Gigli & Licia Albanese sing La Boheme Act I (1938)
This very famous May 1938 recording from Milan features Beniamino Gigli, Licia Albanese, Tatiana Menotti, and Afro Poli. Regarded by many as the finest comme...
Ám tévedés lenne azt gondolni, hogy a fiumei születésű Antonio Widmar (olykor Vidmár Antal) csupán kis stréber volt a fasiszta államigazgatásban. Miután 1924-ben elvégezte a bolognai egyetemet, Magyarországra került, olyan jelentős műveket fordított olaszra, mint Az ember tragédiája, s jó barátságban volt az irodalmi élet számos kiválóságával, így Babits Mihállyal is. A diplomata Sziráky Judit költőt vette feleségül, 1927-ben született lányuk, Lucia később ismert műfordító és szinkronrendező lett Karsai Lucia néven. Widmar 1943-ben szembefordult a Salo-i Köztársasággal és a követségről elvitt bélyegzőkkel hamis papírokat gyártott az üldözöttek számára. Előbb a nyilasok fogságába került, majd 1945 márciusában a kommunisták tartóztatták le, és az Andrássy út 60-ba vitték. Pár nap múltán kiengedték, ezután Widmar Isztambulon keresztül visszatért Rómába. 1980 végén halt meg a Genovához közeli Chiavariban, 81 évesen.
Borítókép: Beniamino Gigli. fotó: Wikipédia
