Juhász Gyula 1937. április 6-án halt meg, öngyilkos lett. További szomorú tény, hogy tette vélhetően nem lepte meg kortársait, sokan gondolhatták, hogy a költő ezzel egy hosszú kórtörténet végére tett pontot. A 54 éves korában elhunyt már fiatalon is tisztában volt „gyenge idegeivel”, amire nyilván „rásegített”, hogy saját bevallása szerint
23 éves kora óta napi 1-1,5 liter bort fogyasztott,
valamint „másfajta szeszes italokat”. 1907-ben, Örvény című versében ezt írta: „Félek. Nem a kísértetektől, / Mert kísértetek nincsenek! / Félek. A jövendő rémektől / Lelkem beteg!”. A vers önbeteljesítő jóslatként is megállja helyet, ugyanis Juhász hét évvel később tesz először öngyilkossági kísérletet, 1917-től pedig már a Moravcsik professzor vezette budapesti idegklinikán kezelik mások mellett Gulácsy Lajossal együtt.
Juhász Gyula a későbbiekben egyre gyakrabban lesz különféle pszichiátriai kezelések alanya és gyógyintézetek lakója, 1926-1929 között a budai Schwartzer szanatóriumban (ma: Országos Onkológiai Intézet) kezelik egyebek mellett ópiummal, de 1929 végén a szegedi klinikára a kerületi tisztiorvos újra ön- és közveszélyes viselkedés, öngyilkossági gondolatok hangoztatása miatt utalja be. Ettől kezdve Juhász kisebb-nagyobb megszakításokkal a klinika betege, orvosai a számtalan gyógyszer mellett mesterséges lázzal és hipnózissal próbálják kezelni, de hiába. 1936. július 23-án azzal engedik haza, hogy édesanyjának – aki 1929 óta gondját viselte – a lelkére kötötték, hogy
az altatót fia elől el kell rejteni.
A klinika még egy nyilatkozatot is aláíratott Juhász anyjával, hogy az kötelezi magát a megfelelő gondozásra és felügyeletre. Háromnegyed évig tudott vigyázni rá: a költő holttestére 1937. április 6-án reggel találtak rá, altatóval mérgezte meg magát.
| ||
Juhász Gyula halála megrendítette a kortársakat, de nem érte őket váratlanul. A számos nekrológok szinte mindegyikében megemlékeznek a költő betegségéről, Szabó Lőrinc pedig a Válasz hasábjain hosszas beszámolót írt azokról az időkről, amikor Juhász Gyula a Schwartzer szanatóriumban ápolták, ő pedig rendszeres látogatója volt. „Az igazi démonizmust nem is sejtettem benne s mire a szegedi költő megnőtt a szememben, már nem tudtam igazán rajongani. Én vesztettem vele, de minthogy az esetem alighanem elég általános érvényű, veszíthetett a költő is. Juhász egy kicsit mellőzöttnek érezte magát és sötétedő világa bizonyára nem borult volna be oly gyorsan és oly végzetesen, ha idejében több megértést, állandóbb életet lát maga körül” – írta Szabó Lőrinc, de mindjárt hozzátette azt is, hogy Juhász a szanatóriumban „ő maga riasztja el látogatóit a hallgatásával, érzéketlenségével, tökéletes passzivitásával”.
A tizenhét évvel fiatalabb költőtárs így emlékszik vissza az első szanatóriumbeli találkozásra: „Elfogultságomat leplezve köszöntöttem; válaszul egy pillanatra rám emelte kimondhatatlanul szomorú szemeit s ettől kezdve kérdés, közlés, biztatás, csinált jókedv, szent hazugság, semmi sem rezzentette meg benne az életet. – Fáj, rettenetesen fáj –, legfeljebb ezt mondta, alig hallhatóan. Eltorzult, tüskés-szakállas arcán látni lehetett a dermedező kínt”.
Szabó azonban nem adta fel a „közeledést”, csak éppen stratégiát váltott – vigasztalóból panaszkodó lett, és úgy tűnik, hogy ez bejött. „Szidni, gyalázni kezdtem az életet. Azonosítottam magamat a beteggel, igazat adtam minden komorságának, hogy ingereljem. Az ellent-nem-állás elvével dolgoztam, átvettem a kiindulópontjait. Eltelt egy félóra, egy óra. (…) Ijesztő dolgokat találtam ki magamról az élet gonoszságának és aljasságának példázására, egy részüket nem is kellett kitalálni. Nehéz titkokat bíztam rá, meg mertem tenni, »hiszen őrült«. Sejtelmem sincs róla, hol futott a határ a valóság és hipnotizáló ihlet közt.
Még feketébb éjszakát festettem az éjszakájára
és egyetemesen »lepleztem« minden áltatást. Legkedvesebb költőimet, költőinket idéztem és emlékszem, milyen sokat segített Baudelaire... – sorolta Szabó Lőrinc, az eredmény pedig nem maradt el: – És Juhász Gyula felnézett, felfigyelt, érdeklődni kezdett, közel engedett magához, csodálkozott, helyeselt és tiltakozott. Akárhogy is, de felráztam halálos fásultságából. A vérátömlesztés megtörtént, úgy váltunk el, mint akik közös erővel megfejtették az élet sötét és gaz titkát. — Gyere el megint, — ezzel búcsúzott” – jegyezte meg.
| A híres beteg Juhászt 1929 és 1937 között rendszeresen kezelte a szegedi idegklinikán a magyar agykutatás egyik úttörője, Miskolczy Dezső. Az orvosprofesszor 1963-ban írta meg tapasztalatait (tanulmánya ma már online is elérhető). Írásában határozottan leszögezte: mítosz, hogy az őrültség és a zsenialitás együtt járna. "Igazi eszmei tartalom létrehozására, maradandó értékek termelésére csak ép elme képes" - olvasható a tanulmányban. Juhász egykori kezelőorvosa megjegyezte, a vizsgálatok "szervi idegrendszeri megbetegedésre utaló kóros elváltozást" nem mutattak, ugyanakkor a költő hormonháztartása nem volt egyensúlyban, rendszerint alvászavarral küzdött, gyakran fájt a feje. Az adott korban bevett ópiumkúrának vetették alá, altatókat kapott, hipnózist is akalmaztak. Az orvosok "melancholiát", azaz depressziót diagnosztizáltak. Miskolczy megjegyzi, Juhász tisztában volt azzal, hogy beteg, s nem mindig sorsát vagy a depressziója miatt sötétnek látott világot okolta a bajáért. "Jelen állapotáért a múltját okolja, alkoholizált, éjszakázott. Az alkoholizálás, amellyel az idegeit akarta nyugtatni, csak elősegítette mostani állapotának (...) a kifejlődését" - számolt be az orvos arról, miket mondott betegségéről neki a költő. A kezelések hatottak, többször is olyan jól volt, hogy hazaengedték, ám újból és újból visszaesett. A professzort éveken keresztül foglalkoztatta a kérdés, hogy mi is volt a baja Juhász Gyulának. A vizsgálatok alapján kizárta, hogy a lelki betegség oka a vérbaj (azaz a nemi úton terjedő szifilisz) lett volna. Az orvos szerint periodikusan jelentkező depresszióban szenvedett. "Atyja szintén depressziós volt, és tényekkel eléggé bizonyított az, hogy a melancholiában az átöröklésnek döntő szerepe van" - írta Miskolczy. Orvoscsapata a költő halála után - mint írásában fogalmazott - "kegyelettel megvizsgálta" Juhász agyvelejét, de ekkor sem találtak kóros elváltozást, legfeljebb annak az altatószernek (veronál), pontosabban a mérgezésnek a nyomait, amely a költő halálát okozta. |
Ezután Szabó Lőrinc elment hozzá újra és újra. Öt-hat alkalommal járt a szanatóriumban, órákat töltött ott, és „terápiája” olyannyira bevált, hogy az orvosok elismerését is sikerült kivívnia. „A harmadik vagy negyedik látogatás alkalmával rávettem, hogy jöjjön el sétálni. Reméltem, hogy a Svábhegy környéke új mozzanatokat hoz túlságosan egyirányú beszélgetéseinkbe. Az ügyeletes orvos nagyot nézett, gratulált és boldogan adott engedélyt, hogy a portás kiengedje. Csak aztán vigyem is vissza! Hogy útközben miről beszélgettünk, már nem tudom, nem a téma volt fontos, hanem az, hogy az életben jártunk” – emlékezett vissza, noha útjuk Farkasrétre vezetett, Tóth Árpád sírjához. Szabó Lőrincnek később azt is sikerült elérnie, hogy megebédeltesse otthonában a beteg költőt, ám sok évvel később, amikor 1936-ban a szegedi klinikán látogatta meg, már nem használt a „sötét trükk”. „Hiába összegeztem a pesti emlékeket, közös belátásainkat, hiába idéztem régi bizalmát,
az élő nem akart figyelni, a halott nem akart élni.
Láttam, hogy csakugyan túl van mindenen. Mégsem bírtam így elszakadni tőle” – írja Szabó Lőrinc az utolsó találkozásukról, és végül a következőképp sikerült szóra bírnia Juhász Gyulát: „Erőszakkal félrehúztam az ökleit. Magam felé fordítottam az ágyon. Ekkor láttam meg az arcát. Azt hittem, nem bírom folytatni. Mintha görcsbe markolta volna a pilláit, úgy szorította össze a két szemét. Fölébe hajoltam. Sírt, én is sírtam. S ekkor felnézett és megszólalt. Először csak dadogott. Nincs segítség, ne kérjem, ne bíztassam, pusztulni akar, nincs az agyában semmi, mindig várta és szégyelli ezt a véget.”
De a folytatás még ennél is szomorúbb volt, Juhász Gyula csak annyit tudott mondani: „Rettenetesen fáj minden…”, Szabó Lőrinc pedig kérlelni kezdte: „Írd meg, hogyan fáj, írj akár csak négy sort, itt az ágyban, falnak fordulva, egy egész nap alatt, ne is írd le, csak gondold ki a négy sort, szövegezd meg, ami benned van... Szövegezd meg a semmit, a legegyszerűbb szavakkal, mondd ki a legvégső ürességet, mondd ki a végső igazat, ne félj tőle, biztos, hogy fontos lesz, érdemes lesz…”
„Csakugyan azt hiszed, hogy csinálhatnék még valamit?” – kérdezte végül Juhász Gyula, Szabó pedig „ott, a helyzet és a pillanat szuggesztiójában”, sorokat próbált rögtönözni, verssorokat a tőle hallott közlések alapján, „mintha őbelőle” beszélne. „És már mosolyogtunk is, üresen, hitetlenül, de mosolyogtunk: két költő játszott a halál árnyékában, két felnőtt, aki eltört gyerekjátékok darabjait illesztgeti és keresgeti” – búcsúzott Szabó Lőrinc, aki soha nem tudta megbocsájtani magának, hogy a Juhász Gyula halála előtti napon, amikor ugyancsak Szegeden járt, és miután talált magának elfogadható magyarázatot, nem kereste fel végzetesen beteg barátját.
| Ha úgy érzi, segítségre van szüksége, hívja a krízishelyzetben lévők számára rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06-80-820-111 telefonszámot! Online segítséget kaphat az ongyilkossagmegelozes.hu oldalon. Az öngyilkosok többsége sokszor küzd szorongással, fél attól, hogy nem tud az elvárásoknak megfelelni, alkalmatlannak, elszigetelnek és magányosnak érzi magát. Ha a környezetében bárki tartósan motiválatlanná, kedvtelenné vagy feltűnően visszahúzódóvá válik, próbáljon meg bizalommal fordulni felé, és meghallgatni a problémáit. Szükség esetén küldje el szakemberhez, vagy kérjen tanácsot a fenti elérhetőségek valamelyikén. |
