Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket.
Nem csak az egykori Újpest tűnt el, de Ladányi János sincs már köztünk. A kötet megjelenése után mindössze egy nappal, 2023 decemberében hunyt el a korábban időnként lapunkban is publikáló szociológus. Könyve a Magyarország felfedezése sorozatban került az olvasók elé, s ahogy ő maga írta, „szociográfiai ihletésű önéletrajzi és családtörténeti töredékek váltogatják egymást” benne.
Az első oldalakat olvasva azt hihetnénk, itt minden a hiányról szól. Újpesten nincs mozi, kórház, megszűntek a gyárak, bezárt a Tungsram strand. Ami maradt, annak megkopott a régi fénye: „rémes állapotban van a város egykori jelképe, Magyarország talán legszebb víztornya”, és a Könyves Kálmán Gimnázium sem az a kiváló iskola már. De ami még szomorúbb:
eltűnt az egykori város lakossága, eltűnt a zsidó közösség, a polgárság, a munkásság.
A hajdan erős iparral rendelkező, fejlett „polgári és szocdem Újpest” 20 ezer fős zsidó lakosságából 16 ezer embert gyilkoltak meg a holokauszt alatt, köztük Ladányi majd’ valamennyi rokonát. Az 1956-os forradalom utáni megtorlás is súlyosan érintette a hat évvel korábban Budapesthez csatolt városrészt: 33 ottani forradalmárból hetet kivégeztek. Az úgynevezett városrekonstrukció során pedig a szocializmus évtizedeiben gyakorlatilag az egész kerületet lerombolták, hogy aztán lakótelepeket építsenek a helyére.
Az egykori Újpestből tényleg kevés maradt, ami a régi időkre emlékeztet, elég csak szétnézni a kerületben. A városháza ma is Budapest talán legszebb ilyen épülete; áll, de nincs jó állapotban az 1928-ban átadott postapalota, megvan az azelőtt piactérnek nevezett főtéren álló katolikus templom, a Könyves gimnázium, felújították a zsinagógát. Az 1908-ra elkészült királyi járásbíróság szecessziós épülettömbje – napjainkban a IV. és XV. kerületi bíróság és ügyészség működik benne – most is pompás, csak kár, hogy jellegtelen panelrengeteg veszi körül. A központtól északra lévő kis utcák némelyike megőrizte kisvárosi hangulatát. A víztorony látványa fogadja a Rákospalota felől érkezőket, léteznek a valaha világhírű, de már végleg bezárt Tungsram épületei. A vállalat strandja viszont hosszú idő óta az enyészeté, mint ahogy üresen áll a régen híres Megyeri csárda és a fejlett újpesti ipar emlékét idéző vágóhíd. Igaza van Ladányinak abban, hogy a kerület központja sem szívderítő látvány igénytelen bodegáival, szürke panelházaival. (Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy a szerző által kissé pejoratívan emlegetett Újpesti Rendezvénytér az egyik legjobb és -színvonalasabb fejlesztés a kerületben.)
Az a régi Újpest tehát, amit a szerző gyerek- és fiatalkorában még láthatott, már csak nyomokban van meg.
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, és a könyv képmelléklete foglalkozik is ezzel, hogy a kerület kertvárosának egyes részei kifejezetten szépek, itt-ott újjáépültek a régi villák. Persze ez csak csepp a tengerben.
A teljesen átalakult városkép és -szerkezet mellett Újpest másik hiánya az eltűnt társadalma. Miként már említettük, jóformán teljesen kiirtották a város iparosodásában, polgárosulásában és közéletében kiemelkedő szerepet betöltő zsidó közösséget, beleértve Ladányi családját is, csupán szülei és anyai nagyszülei maradtak életben. Eltűntek a remek szakemberek: gyárigazgatók, mérnökök, iparosok, szakmunkások, mesteremberek. Újpest társadalmát lakóhelyi és iskolai heterogenitás jellemezte: nem különültek el, hanem együtt, egy utcában laktak, egy iskolába jártak gazdag gyárosok és munkások, értelmiségiek és polgárok, iparosok és alkalmazottak, illetve gyermekeik. Fontos megállapítása a könyvnek, hogy e két tényező – a társadalmi csoportok térbeli heterogenitása és a tradicionálisan híres és fejlett iparnak köszönhető szakembergárda – különböztette meg Újpestet a többi munkáskerülettől.
Eddig csak a hiányról írtunk, arról, mi tűnt el, mi nincs már, viszont arról is szó van Ladányi János könyvében, mi az, ami megmaradt és életre szóló emlék, élmény az újpestiségből. Például a Könyves gimnáziumban kapott tudás. Vagy az, hogy az Újpestről történő elköltözés után minden más környék izgalmas volt a szerző számára, így születtek pestlőrinci és józsefvárosi kutatásai, könyvei. A kissé furcsa című Újpest, az elpolgáriatlanult város önéletrajzi írásai egyébként nem korlátozódnak csak a valahai városra, a mostani kerületre, mert Ladányi családjához, egyetemi, kutatói éveihez, családalapításához, költözéseihez, tahitótfalusi nyaralójához kapcsolódó emlékei is helyet kapnak benne, olykor humoros, megmosolyogtató (a Könyvesben egy diáktársa mindig azzal a szöveggel mentegetőzött, amikor elkésett az óráról, hogy éppen szült az amúgy nem létező nővére), máskor kifejezetten tragikus történetek formájában (például amikor arról ír, hogy a Tahitótfaluban élő, újpesti gyárakban dolgozó „szakik” hogyan züllöttek el, csúsztak bele az alkoholizmusba és haltak meg korán a rendszerváltást követően, munkahelyük megszűnése után). Ezzel aztán kicsit olyan ez a könyv, mint egy város és egy élet mozaikdarabokból összeálló története, egyik sem választható el a másiktól. Szerzője így ad számot magáról, identitásáról, városáról, életéről.
Ladányi János: Újpest, az elpolgáriatlanult város. Gondolat Kiadó, Budapest, 2023, 147 oldal, 4500 Ft
