Május elseje 1945-ben lett Magyarországon is a "munka ünnepe", majd hivatalos nemzeti ünnep és munkaszüneti nap, amelyet 1989-ig a "nemzetközi munkásmozgalom nagy ünnepeként" tartottak meg minden évben.
Ezt az időszakot megidézve cikkünkben hat olyan könyvet ajánlunk, amelyek 1945 és 1989 között születtek, és amelyek tanulságos olvasmányként szolgálhatnak akár ma is, ha a kor irodalmáról, a történelemről, a munkássorsokról vagy egyszerűen csak a magyar társadalomról akarunk többet megtudni.
Sarkadi Imre: A gyáva (1961)
Irodalmi legendának tűnik, de több forrás is bizonyítani látszik a tényt, miszerint Sarkadi Imre épp aznap, tehát 1961. április 12-én vehette kézbe a Kortárs folyóirat friss számát, melyben teljes terjedelmében megjelent A gyáva című kisregénye, amikor este Kondor Béla műteremlakásában egy összejövetelen épp az ablakpárkányról kilógást mutatta be, ám a trükk nem sikerült, az író pedig lezuhant a Bécsi úti ház ötödik emeleti ablakából, és harminckilenc évesen szörnyethalt az aszfalton. Igaz, koránt sem biztos, hogy baleset volt a dolog.
A magyar egzisztencialista próza, mint olyan, nem annyira létezik, de ha létezne (és nem szocreálnak kéne nevezni, vagy későmodernnek, vagy pre-posztmodernnek etc.) A gyáva alighanem az egyik alapműve lenne. Egy magányos nő száguldozik benne az 50-es évek végén a magyar utakon egy Mercedes sportkocsival, amikor még a Moszkvics se volt sehol! Ez a bohém, hedonista, erotikusan túlfűtött, érzelmileg alultáplált szobrászfeleség beleszeret egy Szabó István nevű autószerelőbe, aki a munka hőse, a jövő bajnoka (legalábbis elvben), szilárd egzisztencia, tiszta psziché. Egy kicsivel korábban ez a kapcsolat még diadalmaskodhatott volna a magyar próza ideológiailag nem annyira felszabadult vizein. 1961-ben azonban már a tiszta jellemű autószerelő nem szükségszerűen jelentett elég erős csábítást egy – mai szóval luxusfeleségnek számító – Éva számára. A happy end elmaradt, a közönségsiker nem.
Sarkadi, aki épp csak megélte a mű megjelenését, a könyv formátumú kiadást már nem is, nyilván azt sem tudhatta, mennyire ráérzett a korszellemre, kapott is érte (posztumusz) hideget-meleget.
Elhajló, kispolgári, burzsuj, anarchista szennyirodalom egyfelől, társadalmi látlelet, korszellemet kifejező csúcsmű, egzisztencialista remek másfelől.
Egy évtized múlva tévéfilm is készült a félresikerült értelmiségi-munkás románcból, Huszti Péter, Kállai Ferenc és Tordai Teri főszereplésével. Aztán szépen el lett felejtve mint irodalmi mű és mint társadalmi mélyfúrás egyaránt. Kérdés, hogy ma olvassa-e még bárki, és ha igen, mit olvashat ki belőle? Kicsit patetikusabban: mit érthet meg általa a mai ember? Attól tartunk, nem valami sokat, és ez nem feltétlenül a könyvecske hibája. (Krusovszky Dénes)
Fejes Endre: Rozsdatemető (1962)
„Kitűnően ábrázolt alakokkal, mindvégig hideg, tárgyilagos hangon tárja fel a kispolgári életszemlélet fekélyeit, pszichológiai biztonsággal bontja ki szereplőinek belső, gondolati és érzelmi világát, hogy aztán a végső konfliktussal ítéletet mondjon, s egyben figyelmeztessen is” – állt az 1964-es kiadás fülszövegében, a regényt 2022-ben olvasva viszont egyértelmű, hogy nincs itt szó semmiféle kispolgári mentalitásról, még csak a főszereplő Hábetler-család vesztéről sem, csak egyszerű emberekről, akik élni, túlélni és boldogulni próbálnak a XX. századi Magyarországon.
Hábetlerékből persze valóban hiányzik a munkásöntudat, és noha elvben pont ők lennének a második világháború utáni rendszer igazi nyertesei, tényleg csak ugyanúgy élik tovább az életüket, mint előtte. A politikához vajmi kevés közük van, mindig tartanak is tőle némi távolságot. „Történelem alulnézetből” – szokták mondani, és igen, Hábetlerék tényleg azok, akikről nem szólnak a történelemkönyvek, akik nem is feltétlenül értik, hogy mi történik a nagypolitikában, akik inkább meghúzzák magukat, és akik túlélnek. Arra koncentrálnak, ami igazán fontos: hogy legyen hol lakni, legyen miből megélni, és a család összetartson.
És pont ezek a kötelékek azok, amelyektől soha nem is tudnak szabadulni, és amelyek soha nem is hagyják őket kitörni saját közegükből.
Fejes pedig nem ítéli el őket, még csak nem is a kispolgári öntudatot prezentálja rajtuk keresztül, sokkal inkább csak bemutatja, hogy milyen az élet azoknál, akik mindegy, hogy épp a Horthy-korszak átmeneti barakkjaiban kapnak lakást vagy a Bérkocsis utcában, esztergályosként dolgoznak egy üzemben vagy kasszásként egy textilüzletben: házasodnak, gyerekeket csinálnak, veszekszenek egymással, isszák a bort, rántott halat és túrós csuszát esznek ünnepekkor, vendégül látják a szomszédaikat, végeredményben csak élik az életüket. És hiába telt el a regény megírása óta több mint fél évszázad, olyan sokat ezek a dolgok azóta sem változtak. (Fazekas Zsuzsanna)
Kertész Ákos: Makra (1971)
Ez a könyv sokkal több, mint egy szocialista mindennapokat bemutató munkásregény, miközben a szociográfiai kereteken is képes jócskán túl lépni. Makra Ferenc alakját nem csupán munkás mivolta, vagy a Rákosi–Kádár-éra fordulóján Budapesten átélt megpróbáltatásai teszik izgalmassá. A címszereplő karaktere saját személyiségével és belső vívódásaival szinte bármilyen társadalmi vagy ideológiai környezetben képes releváns mondanivalóval szolgálni: a közösségi identitással szemben álló kitaszítottság érzete, a sehová sem tartozás élménye és a társadalmi elvárások visszásságai, amelyek közepette a normák sok esetben a szubjektív morállal összeegyeztethetetlennek tűnnek, mind olyan problémák, amelyek a mai olvasó számára is ismerősek lehetnek.
Bár Makra Ferenc történelmileg és ideológiailag is terhelt időszakban mozog, ezt a kontextust háttérbe szorítja saját életstratégiája, amely a csendes, nyugodt életre való törekvést jelöli ki céljaként, és amelynek elérése lehetetlen. A főhős a regényidő leghangsúlyosabb történelmi eseményét, az '56-os forradalmat egy szanatóriumban betegeskedve éli meg, a szocialista fordulat következményei alól mégsem vonhatja ki magát, még ha '56-os élménye mindössze annyi – ami talán többet mond bármiféle forradalommal kapcsolatos közvetlen értékítéletnél –, hogy munkahelyére visszatérve, immár idősödő melósként kevesebbet keres, mint fiatalabb társai, mivel nem volt jelen az új bérnormák megállapításánál.
Kertész Ákos regényének talán legfontosabb üzenete, hogy nincs olyan történelmi vagy társadalmi keret, amelyben a Makra által áhított, feltűnésmentes élet működőképes, vagy egyáltalán elérhető lenne.
Legyen szó bármilyen rendszerről vagy hatalomról, az ember kénytelen vállalni önmagát,
akár munkásként, akár művészként, akár társadalmi szereplőként. (Bajnai Marcell)
Tar Sándor: A 6714-es személy (1981)
„Ez egy munkásvonat, az utasok nyolcvan százaléka részeg, és olyan zsúfolt, hogy maga még olyat nem látott. Hogy a munkásvonatnak kellene a legtisztábbnak és a legkényelmesebbnek lenni, azt én is aláírom, meg hogy szocializmus van, de ne kapjon a fejéhez majd, ha mást tapasztal, mint amit a kisdobos-eligazításon hallott…” Elég messze vagyunk már attól a világtól, amiben a hábetlerizmus (vö. Fejes Endre: Rozsdatemető) mint társadalmi jelenség ábrázolása meghökkenést, mi több, felháborodást és ádáz vitát eredményezett. Pedig ez ugyanaz a világ, és nem is sokkal később: az illúziók, hogy úgy mondjuk, alaposan odalettek, és a helyükön nem pusztán a valóság nyers képe tárult fel, hanem valami sokkal rémisztőbb is.
Egy valóság alatti valóság, amin a szocializmus nem hogy javítani nem tudott, de még rá is tett egy jó nehéz lapáttal.
A munkásvonatok, amiket Tar Sándor első, 1981-es novelláskötetében megénekelt, úgy járták az országot akkoriban, mint a szocialista társadalom rossz lelkiismerete. És egy olyan tudás, egy olyan léttapasztalat gyűlt össze a verejték, dohány és piaszagú vagonokban, amivel nemigen akarózott szembenézni. Tar azonban keresetlenül az olvasóra zúdította az egészet. Ő ekkoriban még úgy gondolta, főleg szociográfia, amit ír, de akikhez eljutott, és akik felfedezték, azok szépirodalomként kezdték fogyasztani. Hogy ebből ki lehet-e olvasni utólag a fővárosi értelmiség és a vidéki munkásság egymásra vonatkozó alapvető félreértését, nehéz megmondani. Mindenesetre a meg nem értés azóta sem sokat változott, igaz, nincsenek már fekete vonatok, de van helyettük sok minden más.
Hogy Tar mint magánember és Tar mint szerző pályája ettől a bemutatkozó kötettől merre kanyargott tovább, nem tárgyalnánk itt. De kétségtelen tény, hogy volt egy ilyen ország, volt egy ilyen rendszer, és abban egy ilyen munkásosztály, melynek Tar Sándor volt a legérzékenyebb, esendő krónikása. Talán lesz idő, amikor ennek a valódi jelentőségét elkezdjük majd kapiskálni. (Krusovszky Dénes)
Haraszti Miklós: Darabbér (1989)
Ha kicsit is szigorúan vesszük, a Darabbér nem is regény, ha kicsit nagyzolunk, azt mondjuk rá, szociográfia, ha még jobban, akkor azt, hogy irodalmi igényű szociográfia. Ha akarjuk, maga a nagybetűs termelési regény, ha akarjuk, szemérmet nem ismerő énregény, továbbá tényregény, de leginkább kész regény… Hogy mekkora szívás volt a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején melósnak lenni a Vörös Csillag Traktorgyárban, azt fejből megsaccolja mindenki: elég nagy. Hogy ez Harasztin kívül ne tűnt volna fel senkinek, nos, kizárt dolog. De neki volt egyedül bátorsága szóba hozni.
Haraszti Miklóst, kora lázadó ifjúságának e cégéres figuráját mint baloldali elhajlót tanácsolta el az egyetem, az ELTE bölcsészkaráról repült elég célirányosan a szóban forgó traktorgyárig. Betanított munkás lett, s ekként szerzett tapasztalatait igyekezett közkinccsé tenni. Megírta, és beballagott vele a Magvetőhöz, hogy hát ki kéne adni. Aligha gondolta komolyan. 1973. március 12-én visszadobta Magvető a kéziratot, és 1973. március 15-én volt az ’56 utáni legnagyobb utcai megmozdulás: egy belvárosban szétvert tüntetés képében. Ennek nyilván semmi köze nem volt ahhoz, hogy az államvédelem 1973. március 21-én eljárást kezdeményezett a Darabbér ügyében, melynek eredménye a Kádár-kor utolsó írópere lett. A tanúk derekasan kiálltak, a világban dúlt az enyhülés, az NSZK-ban az Ostpolitik, mi kell még? Haraszti megúszta nyolc hónap felfüggesztettel, holott hadititkot fecsegett ki:
itt minden elég szar.
De mit olvastak a perbe fogott írók, vagy az a bátor magyar, aki évekkel később szamizdatban a kezébe vehette a könyvet? Vagy annak a 13 országnak az egzotikumok iránt érzékeny olvasója, melynek a nyelvére lefordították itthoni (1989-es) első engedélyezett megjelenéséig a Darabbért. Hát kábé ezt: hogy is megy vöröséknél a teljesítménybérezés, mi a melós dolga, hogyan tanítják be, hogyan lehet ügyeskedni, hogy kevesebb munkával nagyobb fizut húzz, hogy kell lopni, milyen az ún. munkáskollektíva, hogy lehet kijönni a meósokkal, normásokkal, a művezetővel, a szakszervezet mit képvisel, mi áll a kollektív szerződésben, miben utaznak a gyár vezetői… szóval csupa ilyen gyári cucc. A termelési regények termelési regénye. Ma is tanulságos olvasmány. Nyilván. (MN)
Csalog Zsolt: Egy téglát én is letettem (1989)
Tótné 1950-ben egyszercsak a községházán a tanácsválasztáson találja magát, ahol megszavazzák tanácselnök-helyettesnek. A Rákosi-diktatúra legkeményebb évei jönnek: beszolgáltatás, kuláklisták, békekölcsönjegyzés. Tótné két és negyed évig dolgozik a tanácsnál; 1956-ban megüzenik neki, hogy „széjjel lesz rúgva a valaga”; a forradalom után szakácsné a helyi bölcsődében, végül a paprikatelep dolgozójaként megy nyugdíjba. Sorsa, élete hasonló Csalog Zsolt 1989-es dokumentumporté-kötetének többi szereplőjéhez.
Öt egykori kommunista meséli el életét, élete legfontosabbnak tartott időszakát a két világháború közti évektől, vagy a második világháború befejezésétől „karrierjük” végéig. Volt cselédek, iparostanoncok, egyszerű munkások vagy paraszti származásúak, akikből helyi, vagy magasabb szinten megbízható pártemberek lettek. (Köztük van az a Demény Pál is, aki 1991-ben az MSZP országgyűlési képviselőjeként hunyt el 90 esztendős korában.) Ahogy egyikük mondja:
„Mink nem nagyon lettünk megkérdezve, hogy milyen munkakört szeretnénk, hanem ahun szükség vót ránk, oda állított minket a Párt.”
Nem tipikus munkássorsok ezek, hanem az eszméhez hű, meggyőződéses káderek életútjai sejlenek fel. Ám ezek az életutak nem teljesednek ki: bár a kötet valamennyi szereplőjét felemeli a párt, egy idő után sorsukra is hagyja őket. Csalódott, megfáradt emberek képe rajzolódik ki a néhány tíztől a száznál is több oldalasig terjedő élettörténetek végére. Olyanoké, akik bár tudják, elfelejtette őket a párt, de saját igazságukról mégis meg vannak győződve. Kinek a keserűség marad öregkorára, kinek a belenyugvás. (Ambrus Vilmos)
