József Attila két évig lakott nála, Juhász Gyula is "hazajárt" hozzá

Az első világháború előtt köztársaságpárti szervezkedés miatt fogházba csukták Espersit Jánost, a Tanácsköztársaság alatt viszont internálták, mert nem volt kommunista. Az ötvenkét évesen meghalt makói ügyvéd élete azt is bizonyítja, ahhoz, hogy valaki jó mecénás legyen, elsősorban nem pénz kell.

„Rólam nem lehet csak úgy messziről, halottak napján megemlékezni, mert én hazajáró lélek vagyok. Az otthonom pedig hát ott, Makón van” – írta a 18 éves József Attila Budapestről Espersit Jánosnak. Az 1923-as levél témája az, hogyan lehetne nyugdíjat intézni Juhász Gyulának, és az, hogy a fiatal költő, mihelyt lehet, visszatérne az ügyvéd makói házába.

A hazajáró lélekről idén megemlékeznek Makón, mert száz éve jelent meg első kötete, a Szépség koldusa. Sokszorosítják a könyv hasonmás ki­adását, kiállítást, konferenciát, sétát, beszélgetéseket szerveznek, és fel akarják újítani az Espersit-házat, amely 1979 óta irodalomtörténeti kiállítóhely. A klasszicista stílusú épületet nem Espersit János építtette, nem is volt a tulajdonosa, csak bérelte 1912 és 1929 között – mégis úgy fair, hogy az ő nevét viseli.

Félig francia, félig sváb

Espersit János vezetékneve francia származására utal: elzász-lotaringiai ősei a török ki­űzése után, a Temesköz betelepítése idején, a 18. században érkeztek. A Nagyszentmiklóson élő Espersit János szabómester és a sváb Schlagetter Regina fia, János, 1879. január 18-án született. A család hamarosan átköltözött a Maros túloldalára, Makóra. János ott járt elemibe, polgáriba, aztán Hódmezővásárhelyre gimnáziumba. Hetedikes korában 10 koronát nyert Kisfaludy Károlyról szóló dolgozatával, és kitűnt szónoki képességeivel, de csak magyarból érettségizett jelesre 1898-ban; a többi tárgyból jó és elégséges volt. Közjegyzői írnok, hivatalnok lett a vásárhelyi városházán, jogi tanulmányokba kezdett, és a századfordulón már újságba írt. 1903-ban Szegeden a leszerelő katonák koszorúját a város katonai parancsnoka leszedette a Kossuth-szoborról, a tiltakozás nyomán kirobbant utcai összecsapásoknak halálos áldozatai is voltak. Az eset után vásárhelyi küldöttség is vitt koszorút a szoborhoz, az emlékbeszédet pedig a 24 éves Espersit tartotta. Ugyanebben az évben nősült, egy jómódú gazda, Nyikos Sándor lányát, Mártát vette feleségül. Két évvel később már kétgyermekes családapa. Apósa tanácsára rendőrségi segédfogalmazói állást vállalt, és szintén apósa anyagi támogatásával tette le 1907-ben az ügyvédi előszigorlatot. A család Makóra költözött. Espersit János ügyvéd és újságíró lett. Kiss József költő 1908-as makói estjén verset mondott, 1909-ben kiállítást rendezett vásárhelyi barátja, Tornyai János festményeiből a megyeházán. Ilyesmi állítólag azelőtt nem volt a városban. Ő írta később, hogy tizenöt év elteltével már sok makói otthonban függött eredeti kép, rézkarc, és ez alatt az ő otthonát is lehetett érteni. Ugyanakkor rövid ideig vezetett naplójából kiderül, mit gondolt az anyagiakról. Amikor egy ismerőse – Weisz Emilio, Vén Emil festőművész – panaszkodott, hogy nincs pénze, Espersit adott neki 100 ezer koronát. Mivel adósságait és kintlévőségeit is vezette, de ezzel az összeggel nem lehet találkozni a kimutatásokban, nyilvánvaló, hogy nem kölcsönként adta a pénzt, hanem örökbe.

Ahogyan Péter László írja, „jó könyvet, szép festményt nem tud magától megtagadni, vendégeire, könyveire, képeire rámegy nemcsak ügyvédi, újság­írói jövedelme, de felesége vagyona is” (Espersit János [1879–1931]. Ismeretlen adatok Juhász Gyula és József Attila éle­té­hez, költészetéhez, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1955). Felesége olykor tiltakozott, és teljes joggal, hiszen az ő apja segítette férjét abban is, hogy 1912-ben önálló ügyvédi irodát nyithasson.

Márta az első világháború kitörésének évében kislányával együtt hazaköltözött Hódmezővásárhelyre. Amikor elváltak, a gyerekek jog szerint az apjuknál maradtak, de többet voltak az édesanyjukkal. Ezután meglátszott az asszony hiánya a házon, az ügyvéd eladósodott. A háború végén, 1917-ben megismerkedett egy tiroli özvegyasszonnyal, Antónia Fontanával, akivel németül leveleztek. A nő Makóra is költözött a lányával, de másfél év után a házasságból – a két Espersit gyerek ellenállása miatt – nem lett semmi, és Fontana asszony visszaköltözött Kitzbühelbe.

 

Fotó: József Attila Múzeum, Makó

Magyar republikánusok

Espersit 1912-ben csatlakozott az alakuló Országos Köztársaság Párthoz, amelynek alelnöke lett. 1913. április 14-én – a Habsburg-ház debreceni trónfosztásának évfordulóján – a makói Espersit-házban országos közgyűlést tartottak. Erre az alkalomra – hívatlanul – húsz rendőrtiszt és egy csapat csendőr is beállított. A házigazda tiltakozott, dulakodás támadt az elkobzandó irományok körül, egy ember szuronytól megsebesült, többeket letartóztattak. Az esemény hírére szervezett tüntetést a ház előtt kétszázadnyi csendőr oszlatta fel. Az eseményről Ady Endre verset írt Csillagos vén csatalovak címmel.

Espersitet 15 napi fogházra és 200 korona pénzbüntetésre ítélték, viszont közben jelölték a megyei törvényhatósági bizottságba. Szerethették a városban, mert mint később írta, „minden nyomás, etetés, itatás, vesztegetés ellenére meg is választottak”.

Az első világháborúba közkatonaként vonult be a megrögzött pacifista. 1917-től zászlós, aztán hadnagy volt. Az olasz frontról tért haza végül maláriával, ami élete végéig elővette időnként. Az őszirózsás forradalom idején, 1918. november 5-én ért Makóra, másnap már beszédet mondott a városháza előtt, elvállalta a helyi nemzeti tanács elnöki tisztét. Az 1919. márciusi kommunista hatalomátvétel után visszavonult – a már idézett 1955-ös könyv szerint – „nem értette meg a proletariátus hatalomra jutásának történelmi szükségszerűségét” –, úgyhogy a Makóról különvonattal távozó Szamuely-különítmény, biztos, ami biztos, túszként őt is magával vitte. Előbb a Markó utcai fogházban, aztán a rákospalotai internálótáborban ült.

Internálásának híre megdöbbentette barátját, Juhász Gyulát; az Espersittel történtek is hozzájárultak ahhoz, hogy a költő csalódott a Tanácsköztársaságban.

Az ügyvéd és a költő 1913 óta ismerték egymást, Juhász akkor került a makói gimnáziumba tanítani. Espersit bevezette baráti körébe, a Huszadik Századot, a Nyugatot olvasó radikális republikánus, szabadkőműves értelmiségiek közé. Ahogy Espersit a háborút követő viszontagságok után hazakerült, és ott folytatta, ahol abbahagyta – ügyvédi praxis, újságszerkesztés, szabadelvű ellenzéki politizálás, immár a Horthy-rendszerrel szemben –, Juhász ment hozzá látogatóba. A költő 1920-tól évente kétszer utazott Makóra, hosszabb időre, dolgozni: „Ha meg akarok valamit írni, kimegyek Espersit János barátomhoz. Annak lakása valóságos múzeum, jól elvagyok a szent csöndben” – írta a szegedi Juhász Gyula. Espersitnek nyilvánvalóan nagy szerepe volt abban, hogy Juhász negyedszázados költői jubileumát 1923-ban nyilvánosan ünnepelték a makói színházban; utána az Espersit-háznál lampionos felvonulással munkásénekkar dalolt. Boldog idők emléke az az 1924. szeptember 18-i csoportkép, amely Juhász Gyula, Móra Ferenc és Réti Ödön darabjainak bemutatója után készült: az első sorban álló szerzők mögött Espersit János, József Attila, Károlyi Lajos festőművész és Vertán Endre köztisztviselő látható. Nem Espersiten, és nem is Juhász Gyula szándékán múlt, hogy a barátság megszakadt. 1929 januárjában, Ady halálának évfordulóján Ady-estet tartottak Makón. Juhász Gyula előadott a költőtársról, aztán a barátokkal hajnalig beszélgettek. Juhász egyszer csak fölállt, visszament a házba, és összecsomagolt. „Úgy jöttem, hogy itt maradok, de ne kívánd, János, úgy érzem, hogy visszatér a régi bajom, ilyenkor legjobb, ha az édesanyám mellett vagyok” – mentette ki magát. Visszautazott Szegedre, bezárkózott, és nem sokkal később Makóval együtt az egész külvilág megszűnt számára.

Meghúzódva az alsó lakásban

A legtöbbet József Attila köszönhette Espersit Jánosnak. 1921-ben ismerkedtek meg: Galamb Ödön gimnáziumi tanár ment el az ügy­védhez a gyűjtőívvel, amelyen előfizetőket kerestek a hatodikos diák első kötetére. Espersit megkérte Galamb Ödönt, küldje el hozzá a diákot. Megbarátkoztak. „Attilát mindig nagyon szívesen látta, nemcsak tanáccsal, ha kellett, pénzzel is támogatta, s ha rossz napok jöttek, Attila hozzá mindig hazatérhetett” – írta később Galamb Ödön. Espersitnek köszönhető, hogy a fiatal költő 1923 után is Makón maradhatott „bizonyos problémák” után. A nevezetes párbeszédet az ügyvéd így jegyezte le:

„– Ott hagyom az iskolát.

– Mit csinálsz?

– Magánúton fogom lerakni a vizsgáimat.

– De addig hol leszel?

– Itt, János bácsinál. Az alsó lakásban meghúzódom. Kosztomat meg majd megkeresem.

Ha nem egyezem bele, még valami szamárságra lett volna képes, mert az aszpirin-mérgezéssel már a harmadik öngyilkossági kísérletét követte el. El is jött az iskolából. Befészkelte magát nálam. Az udvarban két különálló szobám volt, s oda húzódott. Éjjeli bagoly volt. Nappal néha délután négy óráig is aludt, s éjszaka verset csinált. Volt, hogy egész éjjel fent ült nálam a szobámban, rakta a tüzet és skandálta a verseket.”

Amikor József Jolán aggodalmas levelet írt Makóra, öccse iránt érdeklődve, Espersit válaszolt neki, ismeretlenül. A levél arról szól, hogy a fiú meggondolatlanságai ellenére jól van, öt hónapja nála lakik, szorgalmasan tanul a vizsgáira, „azóta ügyelek reá s mindig jobban szeretem, akár csak a saját fiam volna. Megnyugtatásul megírhatom, hogy ügyelek arra, hogy neki meg nem felelő környezetbe ne jusson s olyan pajtásai ne legyenek, akik időlegesen feltörő bohém hajlamait kiaknáznák s nem kellő útra vezetnék.” Szerinte a fiúnak elsősorban szeretetre van szüksége ahhoz, hogy egyensúlyban maradjon a lelke: „érzem abból is, hogy sokszor meleg érzéssel ölel magához reggelenkint, amikor felébresztem”. József Jolán később meglátogatta őket, és megállapította, „a derék és páratlan ember valóban megható szeretettel vette körül Attilát”, és „olyan volt az egész ember, mint a háza (…) ami konyha volt valaha, ott is könyv meg könyv sorakozott a falhoz tapadó állványokon”.

Makó ez idő tájt tapasztalta meg a trianoni határhúzás nyomán, milyen az ország közepéről a szélére kerülni. A város gazdálkodói, kereskedői elveszítették üzleti összeköttetéseik, piacaik jelentős részét. Az elcsatolt területekről viszont sokan érkeztek a városba, és vagy átmeneti menedékre, vagy végleges otthonra leltek, értelmiségiek is. Egész városrész épült, ahol az elcsatolt városok, folyók, tájegységek nevét kapták az utcák. Egy ideig nem az volt a legfontosabb szempont, ki a jöttment, és ki a tősgyökeres. A költőre Espersit mellett figyeltek a tanárai, közülük néhányan szintén nemrég kerültek a városba. Becsülte a nagylaki születésű Könyves-Kolonics József ügyvéd, későbbi polgármester, és felnőttként kezelte a villanytelep vezetője, a neki dedikált kötet ajánlása szerint „minden világosságok gyűjtője”, a rahói születésű, korábban munkaügy­ben Egyiptomot, Moszkvát, Olaszországot is megjárt Kesztner Zoltán elektromérnök.

A szeretetteljes gondoskodás és elismerés szó szerint életmentő volt, mert a költő megnyilvánulásait saját korosztálya nem mindig tudta hová tenni.

Amikor a diáktársak azzal piszkálták, miért ilyen hosszú a haja, miért nem vágatja le, József Attila feldúltan átrohant a másik helyiségbe, lelocsolta a fejét petróleummal, és már a kezében volt a gyufa, mire utolérték és elvették tőle.

Espersit Máriát pedig – ahogy a lány édesapja összeismertette őket – leültette egy székre, rászólt, hogy csak üljön ott és mosolyogjon. Szegény lány feszengett, ahogy modellt ült a Lányszépség dicsérete című vershez. A fiatalember azzal adta oda neki a kéziratot, hogy vigyázzon rá, mert ez egyszer sokat fog érni. Komolyan vett küldetéstudata is abszurd lehetett kortársainak – most mindenesetre ott kezdődik a József Attila utca Makón és ott áll a szobra a nevét viselő gimnázium mellett, ahol annak idején azt mondta egy társának, híres ember lesz, és utcát fognak elnevezni róla.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal két évig lakott a költő Espersit Jánosnál. Ragaszkodásának egyértelmű jele, hogy az anyját ábrázoló képet is neki adta. Amikor a Lázadó Krisztus című verséért bűnvádi eljárást indítottak ellene, a nővérének azt írta a költő, ha tényleg fogházra ítélik, Makón szeretné leülni, „mert akkor itt az egész városból hoznak be ennivalót és jó dolgom lesz: ismerem az egész kapitányságot. János bácsi is azt mondta, hogy ez nem baj, ő is ült fogházban, államfogházban: az a fontos, hogy ne lopásért vagy csalásért üljön az ember”.

Annak, hogy Szegeden kezdett egyetemre járni József Attila – noha egy professzor a Lázadó Krisztus miatti per kapcsán pellengérre állította egy újságcikkben –, József Jolán szerint a legfőbb oka az lehetett, hogy közel akart maradni Espersithez, Makóhoz. Ahogy elkezdett tanulni, kéthetente, havonta átjárt Makóra. A költő írt Espersitnek Bécsből, Párizsból, és amikor tehette, ment hozzá, még 1930-ban is.

Espersit János utolsó jelentős közéleti szereplése az volt, hogy 1930 februárjában jelölték a makói polgármesteri tisztségre, de alulmaradt. Az 1931 nyarán lezajlott választásokon a jobboldal kiszorította a polgári demokratákat, Espersit is kikerült a városi testületből. Abban az évben költözött Makóról Pitvarosra, ahol újból megnősült, Damján Lenke óvónőt vette feleségül. Házasságkötésük után két héttel, 1931. november 29-én vasárnap Espersit János a feleségével együtt átment Mezőhegyesre, moziba. Előadás közben, este 10 óra tájban, ahogy a korabeli újság írta, „egy jajszó, egy hang nélkül lehanyatlott a feje, s a szíve megállott”. Amíg tartott a vetítés, a mozi közönsége észre sem vette, mi történt. Az ötvenkét éves férfit friss levegőre vitték, orvos jött, injekciót adott neki, de az már nem segített. Makón búcsúztatták. Az ügyvéd kolléga, Könyves-Kolonics József emlékbeszéde arról szólt, hogy az elhunyt kétségtelenül álomvilágban élt, de az álmai szépek voltak.