"Amit apám ki akart űzni belőlem, az nem démon volt, hanem én magam"

Szókratész a roncstelepen - Tara Westover: A tanult lány

Tara Westover Platón barlangjában töltötte élete első 17 évét. 1986-ban született az Egyesült Államokban, Idahóban, de nem volt születési anyakönyvi kivonata, nem tudta, mikor van a születésnapja, soha nem látta orvos, nem kapott védőoltásokat és gyógyszereket, és be sem tette a lábát iskolába.

Tanulás helyett a család roncstelepén válogatta a hasznosítható hulladékot, vasrudakat, akkumulátorokat, rézcsöveket, vagy anyja homeopátiás szereinek potenciálásában segédkezett, vagyis a végtelenségig rázta-ütögette a gyógynövényfőzeteket tartalmazó fiolákat.

Ettől még akár boldog gyerekkora is lehetett volna, bármit is jelentsen ez az elhasznált toposz. A formális oktatás hiánya önmagában nem traumatizálja az embert. A home­schooling (családi iskolázás) elfogadott és egyre szélesebb körben terjedő alternatíva különösen az USA-ban, Kanadában és a skandináv országokban, sőt az unschoolingnak (a gyerek ösztönös érdeklődését támogató, azt semmilyen módon nem irányító nevelési mód) is egye több híve akad.

A hét Westover gyereket nem az zárta el a valóságtól, hogy nem járhattak iskolába, hanem hogy nem gondolhattak mást a világról, mint a szüleik. A szülői szeretetbe mártott önkény láncolta őket a platóni barlangba, ahol az apjuk bipoláris zavarából, skizoid képzeteiből és mormon hittételeiből összekutyult, „őrültség, de van benne rendszer” világkép árnyai vetültek a falra. A hét gyerekből négy a mai napig nem merészkedett ki a barlangból. Bár családot alapítottak, nem hagyták el a Westover-univerzumot, mert minden, ami azon túl van, túlságosan bonyolult és veszélyes a számukra. És mert a három renitens testvér nagy árat fizetett azért a luxusért, hogy hinni merjen a saját szemének: le kellett mondaniuk a szülői szeretetről.

Tara Westovernek szó szerint létfontosságú volt, hogy ragaszkodjon a tényekhez. A tényregény az ő értelmezésében nem dokumentumokból és fiktív momentumokból kirakott puzzle, hanem folyamatos harc az emlékekkel, amelyek elkerülhetetlenül torzított perspektívából láttatják velünk a múltat. Westover ezért a kulcsjeleneteknél lábjegyzetben közli, ha a szemtanúk – elsősorban a testvérei – bizonyos részletekre máshogy emlékeznek, mint ő.

Tara Westover: A tanult lány

Fotó: Partvonal Kiadó

A tanult lány dokuregény, tényregény, memoár, coming of age story és mindenekelőtt fejlődésregény, amit az eredeti cím, Educated sokkal inkább kifejez, mint a leszűkítő értelmű magyar verzió. Westover valódi edukációját nem az egyetem, hanem az a szenvedéssel, önmarcangolással és visszaesésekkel nehezített folyamat jelentette, amíg sikerült felismernie és elfogadnia: joga van a saját észleléseihez, érzéseihez és gondolataihoz.

Első hallásra talán érthetetlennek tűnik, miért olyan nehéz ez, de Westover könyvét olvasva tökéletes képet kapunk a szülői hipnózis letaglózó erejéről. Az író megtalálta azt a szenvtelen, ítélkezéstől mentes hangot és szemszöget, amely lehetővé teszi, hogy a gyerek Tara tapasztalásain keresztül fokozatosan táruljon fel előttünk a Westoverek irracionális világa. Az első nyolcvan oldalon a családi közeg ugyan szokatlannak tűnik, de nem élhetetlennek. Az apa fantaszta, az anya az önmegtagadásig konformista, de a gyerekeket fizikailag nem bántalmazzák, és bizonyos mértékű szabadságot is biztosítanak nekik.

A családban kétféle szülői parancs működik leginkább (Eric Berne, a tranzakcióanalízis megalkotójának fogalma), de tulajdonképpen mindkettő a hitre apellál. Ne gondolkodj, csak hidd el, amit mondok, hiszen a szavaim egyenesen Istentől erednek! Bármit meg tudsz csinálni, csak hinned kell benne!

Ez a második parancs valójában az apa betegségének egyik tünete. A hipomániás szakaszokban a bipoláris zavarral küzdők gyakran tűznek ki maguk elé irracionális célokat, mivel nincs veszélyérzetük, és meggyőződésük, hogy mindenre képesek. Tara apja ezt a tévképzetet az egész családra kiterjesztette, amivel számtalanszor sodorta életveszélyes helyzetbe a szeretteit. Paradox módon mégis ez a parancs tette lehetővé Tara és két bátyja számára, hogy szembeforduljanak vele, és elinduljanak az öneszmélés útján.

 

Fotó: Retrocrispr Wikimedia CC

Onnan, hogy „apám szemén keresztül láttam a világot”, nagyon hosszú út vezetett addig, míg Tara megértette, hogy „amit apám ki akart űzni belőlem, az nem démon volt, hanem én magam”.

Az amerikai rendszer rugalmasságának köszönhetően Tara 17 évesen mindenféle iskolai bizonyítvány nélkül bejutott az egyetemre. Ehhez mindössze egyetlen vizsgát kellett letennie, amelyre szinte teljesen önállóan készült fel alig két év alatt – egyedül a bátyjától kapott némi segítséget matematikából.

Azt gondolhatnánk, hogy ezzel el is érkeztünk a happy endhez. A regény hitelét és erejét azonban éppen az adja, hogy az igazi dráma csak akkor kezdődik, amikor Tara előtt megnyílik a világ.

Pontosan az történik, amit Szókratész jósolt. „Ha valamelyiküket [a barlanglakók közül] föloldoznák és kényszerítenék, hogy álljon föl, tekergesse a nyakát, lépkedjen, pillantson a fénybe, mindezt kínlódva tenné, és a nagy sugárzástól képtelen volna észrevenni, aminek az árnyképét látta… Szerinted nem volna zavarban, és nem azt hinné, hogy amit előbb látott, sokkal igazabb valóság, mint amit most mutatnak neki?”

Idahóban, a Bak-orom tövében, a roncstelepen Tara Westovernek kétsége sem volt afelől, hogy kicsoda. Amikor azonban szembesült azzal, hogy gyerekkora valóságát pusztán az apja zavaros elméje teremtette, és hogy mindenki, aki eddig számított az életében, ebben a fantazmagóriában határozza meg önmagát, hirtelen kicsúszott a talaj a lába alól. „Furcsa, milyen hatalmat adsz magad felett azoknak az embereknek, akiket szeretsz” – írja a tizenéves Tara a naplójába. Az a Tara Westover, akit eddig énként azonosított, kizárólag a gyerekkori koordináták között létezett. Most viszont ott állt egyedül a világba vetetten, és fogalma sem volt, ki az, akit énnek nevezhetne.

A könyv legmegrázóbb része az utolsó száz oldal: annak a fogcsikorgató küzdelemnek a bemutatása, ahogy Tara mindenáron megpróbálja összeegyeztetni egymással a Bak-oromnál ragadt 17 éves lényét azzal az új emberrel, aki kilépett a napfényre, és most hunyorogva, tapogatózva keresi a helyét az ismeretlen terepen. Nem akar lemondani a családjáról, miközben a családja már rég lemondott róla. Nem kérnek abból a Tarából, aki nem osztozik velük a meggyőződéseikben, és nem hajlandó betartani a hallgatólagos játékszabályokat, amelyek közül az első számú így szól: ami kínos, az nem létezik.

Azt gondolhatnánk, hogy Westover élettörténete kivételes. Furcsa, borzongató kuriózum, aminek olvasása közben folyamatos megkönnyebbülést érzünk, amiért nekünk ennél sokkal szerencsésebb sors jutott. Ha azonban túljutunk a sokkon, amit az illuminátusok összeesküvésétől rettegő apa, a szadista testvér vagy a gyerekei szenvedése fölött a férje iránti lojalitásból szemet hunyó anya okoz, A tanult lány olyasmit üzen számunkra, ami valamennyiünket érint. Gyerekként mindannyian a nyakunkba kapjuk szüleink konzerv értékeit, gondolatait, világszemléletét, kapcsolódási mintáit, és anélkül interiorizáljuk azokat, hogy valaha is megkérdőjeleznénk az érvényességüket.

Hétből három. A nyilvánvalóan őrült Gene Westover hét gyerekéből három vált független, önálló személyiséggé, a másik négy tovább­örökíti az apai rettegést és káoszt. Vajon ez jó aránynak számít? És ha igen, mi a helyzet az amúgy „normális” családokkal, amelyek nem az illuminátusoktól való rettegést örökítik a gyerekeikre, csak néhány olyan makacs mítoszt, mint hogy a gyereknek nem árt néha egy tasli, hogy a felmosás női dolog, hogy a homoszexualitás undorító, és bizonyos népcsoportok genetikailag selejtesek.

Fordította: V. Csatáry Tünde. Partvonal Könyvkiadó, 2018, 431 oldal, 3990 Ft

___

A cikk a Magyar Narancs 2019 március 7-i számában jelent meg.