Ha a szerencsejátékokat kedvelő Konrád Vilmos nem veszíti el a családi vagyont, a délvidéki kisvárosban születő két gyerekéből sem lett volna világhírű futballista, majd edző. Ám a csőd után a kárpitosmester és családja a fővárosban próbált szerencsét, így a családfőnek 1900-ban már Budapesten, a Damjanich utcában volt bejelentett lakcíme. Az öt Konrád gyerek közül a három fiú hamarosan megismerkedett a fővárosban viharos gyorsasággal népszerűvé váló sportággal. Az 1887-ben született Salamon az akkoriban első osztályt is megjáró Typographia játékosa lett, Jenőt 14 éves korában, 1908-ban igazolta le a BAK. A legfiatalabb fiút 15 évesen, 1911-ben a Nagymező utcai polgári iskola meccsén fedezte fel Frischer Károly, az MTK intézője – a Csáminak becézett Kálmán illusztris társaságba csöppent. Ekkor került a kék-fehérek ificsapatába Hertzka Lipót, aki húsz évvel később edzőként első spanyol bajnoki címéhez segítette a Real Madridot, illetve az ötvenes években a Milannal és a Benficával bajnoki aranyig jutó Czeizler Lajos is. Alig egy évvel később Jenőt is leigazolta az MTK, s a Konrád testvérek hamarosan a kék-fehérek alapembereivé váltak.
A britek bejövetele
A korszak kiemelkedő klubja a Ferencváros volt, a zöld-fehérek 1903 és 1913 között tíz bajnokságból nyolcat nyertek, de az 1910-es évek elejétől az MTK tudatosan készült átvenni a vezető szerepet. Brit edzőket és kiváló játékosokat igazoltak, 1911-ben az angol Joseph Lane, egy évvel később honfitársa, Robert Owen, azután két magyar csatárklasszis került az MTK-hoz: előbb Schaffer Alfréd, majd a Ferencvárosból a válogatottsági rekorder Schlosser Imre. 1911-ben trénernek szerződtették John Tait Robertsont, a Glasgow Rangers és a Chelsea egykori skót válogatott játékosát, akiről később Konrád Jenő, de még Brüll Alfréd klubelnök is úgy vélte, hogy neki köszönhetően lett nagy csapat az MTK. Robertson után 1913-ban az angol Holmes lett az MTK edzője, s vele 1908 után 1914-ben ismét bajnoki címet ünnepelhettek a kék-fehérek. 1916 tavaszától már Jimmy Hogan ült az MTK kispadján, neki köszönhető a Duna menti iskola, vagyis a közép-európai stílus születése, melyet rövidesen a legtöbb magyar csapat átvett, és a húszas évek elejére a kontinentális futball csúcsára emelte a magyarokat. Az MTK tehát folyamatosan erősített, a Fradi után egy évvel, 1912-ben stadiont is épített, és míg az FTC az erőfutballt preferálta, a kék-fehérek az akkor legfejlettebb játékrendszerben, az összjátékra épülő, de a játékosok egyéni technikai képzettségére is alapozó stílusban játszottak. Az újszerű, innovatív játékrendszerben minden játékos képes volt labda nélkül is olyan helyzetbe hozni magát, hogy könnyen megjátszható legyen. Az MTK megállíthatatlan volt, 1914 és 1925 között minden bajnokságot megnyert, nemegyszer imponáló fölénnyel.
Ennek a csapatnak voltak meghatározó játékosai a Konrád fivérek, de Jenő csupán az első világháborúig. 1915 tavaszán pályára lépett a válogatottban, a debütálás azonban egyúttal a búcsúfellépése is volt. Önkéntesként bevonult, ősszel az orosz frontra vezényelték, ahol fogságba esett.
A csodával határos módon maradt életben: a foglyokat felszólították, hogy a tisztek lépjenek elő, a nyugodt természetű Jenő azonban inkább maradt a helyén és ennek köszönhette az életét is, mert az oroszok minden tisztet azonnal kivégeztek. Hosszú, szibériai fogságot követően csak az orosz forradalom kitörése után, 1918-ban térhetett haza. A németül, olaszul, angolul folyékonyan kommunikáló Konrád a hadifogságot is igyekezett hasznosan eltölteni, és megtanult oroszul is.
Bátyja tanácsára Kálmán Budapesten maradt, s alig 18 évesen, gólszerzőként mutatkozott be a nemzeti tizenegyben. A háború alatt biztos tagja lett az MTK csapatának, s részese lehetett a válogatott egyik legjobb korszakának is. Az ekkor már Európa-klasszis magyar csapat kiváló eredményeket ért el, s ebben a címeres mezben 1919-ig tízszer pályára lépő Konrád Kálmánnak is kiemelkedő szerepe volt. A háború vége azonban a két testvér budapesti pályafutásának lezárását is jelentette. 1919 nyarán az MTK német–osztrák túrán vett részt, és a zavaros magyar politikai helyzet több játékost is elriasztott a hazatéréstől. A két Konrád az akkoriban még Amateure nevet viselő, később Austria Wienre keresztelt, bécsi klubot választotta. Az amatőr korszakban játékukat hivatalosan nem honorálhatták, Hugo Meisl, a csapat edzője, majd két évtizeden át szövetségi kapitány segítette hozzá Konrád Jenőt egy banktisztviselői álláshoz, fivérének pedig tőzsdeügynöki engedélyt biztosított.
Korrekt urak
Hugo Meisl azt várta a Konrádoktól, hogy bajnoki esélyest faragjanak az addig középcsapatként számon tartott bécsi lila-fehérekből. Nem okoztak csalódást, már bemutatkozó meccsükön megverték a rekordbajnok Rapidot, a szezon végén pedig csak rosszabb gólkülönbséggel szorult klubjuk a második helyre. 1923-ban leigazolták Schaffer Alfrédot, a Konrád fivérek egykori MTK-s klubtársát; 1924-ben az Amateure – történetében először – bajnoki címet szerzett, és az osztrák kupát is elhódította. Hugo Meisl úgy vélte, főként a magyar testvérpárnak köszönhette sikereit a csapat: „A két Konrád valóságos oázis. Színamatőrök és abszolút korrekt urak, a szó legigazibb értelmében. Én tudom a legjobban, hogy mennyi köszönettel és hálával tartozunk nekik, hiszen talán elsősorban nekik köszönhető a bécsi futballiskola mai magas nívója.”
Az Amateure az asszimilált középosztálybeli bécsi zsidók csapata volt. A város szegényebb zsidói inkább a cionista Hakoah-t támogatták, s a két csapat szurkolói között szinte kibékíthetetlen ellentét feszült. Egyszer egy Hakoah-szurkoló táviratot küldött Konrád Jenőnek: „Bárcsak úgy lógnál, mint egy csillár!” Az ellentét azonban csak a drukkerek között létezett, a két klub vezetői és játékosai sokszor jó barátok voltak, Jenő 1929-ben egy rövid ideig „diktátori” jogkörrel felruházva vezette is a Hakoah-t.
Konrád Kálmán és Schaffer viszonya azonban nem volt felhőtlen, a fivérek ezért 1924-ben átigazoltak a Viennához. Ám miután Schaffer továbbállt, Konrádék visszatértek, és bécsi pályafutásuk legsikeresebb idényét produkálták. Igaz, Jenő egy térdsérülés miatt immár a kispadról dirigálta a lilákat, de a csapat, öccsével a csatársorban mindent megnyert, amit csak lehetett. Az ősi rivális Rapidot előbb hazai pályán 5:1-re, majd tavasszal idegenben 5:0-ra ütötték ki, utóbbi találkozón Csámi négy gólt is szerzett. Magabiztosan nyerték a bajnokságot, s egy idény alatt kétszer is elhódították az osztrák kupát.
Ausztriai sikerei csúcsán Kálmán titokban hajóra szállt, és az Egyesült Államokba szerződött. Amerikában csak egy évet töltött, hamarosan hazatért, és az előző évben indított magyar profiligába, régi csapatához, az ekkor Hungária néven működő MTK-hoz csatlakozott. Ismét pályára lépett a válogatottban, de sérülése miatt csak a bajnoki meccsek felén játszott. Az idény végén visszavonult, s bátyjához hasonlóan ő is edzősködni kezdett, 1928-ban a Bayern München kispadjára ült le.
Streicher hörög
Konrád Jenő 1930-ban lett az 1. FC Nürnberg edzője, két éven át irányította a húszas évek egyik legjobb német csapatát. Az utókor hálával telve emlékezett meg Jenő és a csapat kapcsolatáról: a 2012. november 12-én rendezett 1. FC Nürnberg–Bayern München találkozóra a hazai ultrák a fél stadiont betöltő transzparenssel készültek, ami Konrád Jenőt ábrázolta, a tréner 1932-ben megfogalmazott gondolatával: Der Club war der Erste und muss der Erste werden (A klub az első volt, és újra elsőnek kell lennie).
A korabeli német bajnokságokat rájátszásos rendszerben rendezték, a kerületi bajnokok egy-egy országrész bajnokságáért, majd a nemzeti bajnoki címért játszottak. Jenő mindkét nürnbergi szezonjában könnyedén nyerte a kerületi bajnokságot, a selejtezők során azonban már kevesebb szerencséje volt. Az 1932-es rájátszásban a délnémet nagy rivális Bayern Münchennel kerültek össze, akik ellen nem sikerült kiharcolni a továbbjutást. Nürnbergben ekkor már erős pozíciókkal bírt a náci párt, s a kiesést követő napon a náci pártlapban, a Der Stürmerben maga Julius Streicher szólította fel dörgedelmes cikkben a klubvezetést, hogy „vegyen jegyet Jeruzsálembe az edzőjének”. Az természetesen nem zavarta a nácikat, hogy a győztes Bayern kispadján az ugyancsak nem igazán árja, korábbi MTK-játékos, Dombi (Kohn) Richárd ült. A Konrád család – a klub ragaszkodása ellenére – nem vette félvállról a nácik fenyegetését, és távozott Németországból.
A testvérek edzőként bebarangolták Európát, mindketten megfordultak Romániában (a fiatalabb Konrád szövetségi kapitány is volt), Németországban és Csehországban, míg Jenő Ausztriában, Olaszországban, Franciaországban és Portugáliában, Kálmán Svájcban és Svédországban is dolgozott. Arra is volt példa, hogy a csapataik egy bajnokságban szerepeljenek, hiszen 1934-ben Kálmán a prágai Slaviát, Jenő a brünni Židenicét irányította.
Konrád Kálmán tréneri pályafutásának legsikeresebb időszaka a prágai volt. 1933-ban ült le a Slavia kispadjára, bajnokok is lettek, megelőzve a Szedlacsek Ferenc trenírozta Sparta Prahát. 1934 nyarán történt mindez, amikor Csehszlovákia a világbajnoki aranyért játszott, s a döntőben Konrád nyolc (!) játékosa lépett pályára. Még egy évet töltött Prágában, és sikerült megvédenie a bajnoki címet. Ráadásul 1935-ben a kupát is megnyerték, mégis csúnya körülmények között távozott. Beperelte a klubot, s a bíróság neki adott igazat, így a Slavia kénytelen volt 5000 pengőnyi koronát fizetni.
Származásuk miatt azonban egyre inkább beszűkültek lehetőségeik. Konrád Jenő a Triestina edzője volt, amikor más magyar zsidó edzőkkel, például a háromszoros olasz bajnok Weisz Árpáddal együtt el kellett hagynia az országot. A Triestina fasiszta elnöke igyekezett a Konrád család érdekében a párt berkeiben közbenjárni, de csak azt érte el, hogy az elsők között utasították ki őket Olaszországból. Ekkor érkezett egy csábító ajánlat Montevideóból, de Jenő nem teljesítette a megbízó feltételét, nem volt hajlandó elhagyni ősei vallását, így a lehetőség kútba esett.
Kispadkeresés
Közel két évtized vándorlás után Konrád Jenő egy rövid időre visszatért Budapestre. Nővére művirágügynökeként Franciaországba utazott, hátha talál magának egy kispadot. Ajánlatokban nem volt hiány, és a veszélyesnek ítélt, német határhoz közeli Metz helyett inkább a Lille ajánlatát fogadta el, ahol csapatával a kupadöntőig menetelt. Az már a történelem fintora, hogy egy év múlva a Belgium felől bevonuló németek előbb értek Lille-be, mint Metzbe… Egy borús éjjel sikerült elcsípni az utolsó vonatok egyikét, és a közeledő németek elől Portugália felé menekült a család. Nem kaptak vízumot, így napokig a spanyol–portugál határon vesztegeltek egy határőrbódéban, majd mint ismert edzőnek, Salazar elnök megadta a beutazási engedélyt. Csak néhány hónapot töltöttek Lisszabonban, ezalatt Jenő Szabó József segítőjeként a Sporting segédedzője volt, ami egyúttal tréneri pályafutása végét is jelentette. Portugália ugyan semleges volt a háború során, de inkább a németekhez húzott, ezért a család az Egyesült Államokba szeretett volna utazni. Erre magyar állampolgárként kevés esélyük lett volna, de Konrád Jenő születési helyének köszönhetően jugoszláv kvóta alapján kaphattak beutazási engedélyt. 1940-ben egy parafaszállító hajó utasaiként érkeztek meg New Yorkba. Jenő először a Singer varrógépgyárban helyezkedett el, majd feleségével egy függönyboltot nyitott Newarkban, amit nyugdíjas koráig vezetett. A futballtól teljesen eltávolodott Konrád Jenő 1978-ban, 84 éves korában hunyt el.
Konrád Kálmánnak is menekülnie kellett a nácik elől, de ő tovább maradt a sportág közelében. A Židenice edzője volt, amikor egy régi berlini, ekkor már Svédországban élő zsidó újságíró ismerőse, Peter Brie megkereste, hogy érdekelné-e egy munka az Örebrónál. Nem sokáig habozott, a pár éve még világbajnoki döntős játékosokat edző Konrád a svéd harmadik ligában dolgozott tovább. Három évig szolgálta az Örebrót, innen a másodosztályú Åtvidabergshez került, majd öt év után, 1947-ben végre ismét egy első osztályú csapat kispadjára ülhetett le. A Malmővel három év alatt két bajnoki címet szerzett, de ahogy Prágából, úgy itt is sikerei csúcsán, a vezetőkkel összeveszve távozott. Hiába maradt a csapat veretlen közel félszáz mérkőzésen, a dohányzást és az alkoholt világ életében megvető Konrád nem tartotta a versenysporttal összeegyeztethetőnek, hogy klubja a meccsek után itassa a játékosait. A Helsingborggal begyűjtött még egy bajnoki ezüstöt, végül alsóbb osztályú csapatokat edzett. 1956-ban vonult vissza az edzősködéstől, stockholmi élelmiszerboltjában dolgozott, 1980-ban, bátyjához hasonlóan 84 éves korában, a svéd fővárosban hunyt el.
(A szerzők köszönik Konrád Jenő lányának, Evelyn Konradnak, és Konrád Kálmán fiának, Peter Konradnak a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségét.)
