Lamine Diack élete és műve

Elévülhetetlen érdemtelenség

Sport

December elején 88 évesen elhunyt a Nemzetközi Atlétikai Szövetség volt elnöke, a szenegáli Lamine Diack. Volt távolugró, adóellenőr, focista, politikus és sportvezető – az atlétika első emberének doppingbotrányok és korrupciós ügyek árnyékolták be regnálását.

Világunk változásait jól megmutathatná, ha egy kutató a nemzetközi sportvezetők életrajzainak átalakulását választaná vizsgálata tárgyául. Az elmúlt évtizedekben a nagyobb sportszövetségek, olimpiai bizottságok, futballszervezetek korifeusainak életútjában ugyanis egyre többször mutatkozik hasonló mintázat: felemelkedés, politikai siker, kitüntetés, dopping és/vagy korrupció, hosszadalmas utóvédharc, bukás, felejtés, halál – utóbbi három néha más sorrendben. December elején elhunyt az ebben a tekintetben „mintaszerű” biográfiával rendelkező atlétikai vezető, Lamine Diack.

Diack 1933-ban született Szenegálban. Egy későbbi vezetőnél szinte elengedhetetlen sportsikereit távolugrásban érte el; 1958-ban francia bajnok lett. Mivel akkoriban Szenegál még Franciaország gyarmata volt, a Népsportban az eredmények ismertetésénél neve mellett zárójelben a „dakari” megjelölés állt.

 

Oroszlánok és politika

Az ezt követő években továbbra is atletizált (legjobb eredménye távolban 772 centiméter), de miközben függetlenné vált hazájában főállásban adóellenőrként működött, egyre inkább a futball felé orientálódott. Előbb maga is játszott, azután autodidakta trénerként dolgozott a Foyer France Sénégal csapatánál, 1966 és 1969 között pedig technikai vezetőként és menedzserként Teranga oroszlánjai, azaz az ország válogatottja mellett. Az új Szenegálnak új szervezetekre és intézményekre is szüksége volt – Diack 1971-es moszkvai látogatása során kiemelte a Szovjet­unió segítségét a sportmozgalom fejlesztésében –; megalakult a nemzeti atlétikai szövetség, Diack előbb főtitkár lett, később elnök. A 70-es években a sportvezetői funkciók mellett inkább már a politikai karrier érdekelte. Betöltött államtitkári posztot – 1971-ben a Szenegáli Köztársaság ifjúságügyi és sportállamtitkáraként látogatott Magyarországra –, Dakar polgármestere lett, miniszter is volt, a 80-as évek végén pedig a szenegáli nemzetgyűlés alelnöke. Belpolitikai pályája azzal ért véget, hogy 1993-ban a választások után ismeretlenek – Diack feltételezése szerint saját szocialista párttársai – felgyújtották a házát.

 

Előre a pápai úton

Az igazán tágas nemzetközi pálya az atlétikában várt rá. 1973-tól az Afrikai Atlétikai Szövetség (CAA) elnöki posztját töltötte be, és szerepe volt abban, hogy az apartheid rendszert működtető Dél-Afrika nem vehetett részt a montreali olimpián. A Nemzetközi Atlétikai Szövetségnek (IAAF) 1976-ban lett tagja, abban az évben, amikor a francia Guy Drut, nem sokkal a 110 méteres gátfutás olimpiai aranyérmének megnyerése után bejelentette, hogy elege volt az álszentségből, és bevallotta, hogy számos amatőrnek nevezett társához hasonlóan pénzdíjakat fogadott el. Az IAAF azonnal eltiltotta, de bajnoki címétől nem fosztotta meg. (Drut később politikai pályára lépett, azután korrupció vádjával elítélték, de Chirac elnöktől – arra hivatkozva, hogy egykor sportolóként öregbítette Franciaország hírnevét – amnesztiát kapott.) Diack a 70-es évektől kezdve tulajdonképpen minden olyan döntésnek részese volt, amely a korábbi „pápa”, Primo Nebiolo idején az atlétikát új, kommerciális pályára állította. A 80-as években rendezték meg először a világbajnokságokat, ugyanebben az évtizedben dolgozták ki a nemzetközi pénzdíjas versenyek rendszerét, és miközben a szövetség bevétele az ezerszeresére emelkedett, természetesen megváltozott a profizmussal kapcsolatos mereven elutasító hozzáállás is. Ez az időszak már a sportvezetőkkel szembeni vádaktól volt hangos: 1992-ben a Magyar Nemzetben Kik azok a sportbárók? címmel jelent meg cikk többek között a futballt üzletiesítő João Havelange-ról, az olimpiai mozgalmat jövedelmezővé tevő Juan Antonio Samaranch-ról, valamint Nebiolóról. Utóbbi pozícióját még az olaszországi eredménymanipulációs botrányok, a csúszópénzekről szóló hírek, vagy a Ben Johnson körüli doppingügyek sem rázták meg; 1999-ben, néhány hónappal az újraválasztása után halt meg szívrohamban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.