Tûsarok: Mikor kezdett komolyabban foglalkozni a táncmûvészettel?
Celeste Dandeker: Én is, ahogy minden táncospalánta, 16 éves koromig klasszikus táncot tanultam, majd úgy éreztem, hogy egy másik irány áll hozzám közelebb, ezért váltottam a modernre. Mindez a 60-as évek végén történt, amikor a modern tánc éppen hogy átszivárgott hozzánk Amerikából. Én a Marta Graham-technikát tanultam, ami nagyon tetszett.
Mindez nagyon rövid örömteli idõszak volt az életemben, hiszen 2-3 évvel azután, hogy profi táncos lettem, bekövetkezett a szörnyûség, balesetet szenvedtem.
T: Hány éves volt?
CD: Nagyon fiatal, mindössze huszonkettõ. Addigra elég sok mindent sikerült már megvalósítanom, de egyszerre nem volt tovább.
T: Mi történt?
CD: Elõadás közben egy akrobatikus mozdulatsort csináltam, kézenátfordulást valaki hátán, de olyan szerencsétlenül estem, hogy eltört a nyakam, és megsérült a gerincvelõm.
Amikor elõször szembesültem azzal, hogy kerekes székhez vagyok kötve, azt hittem, eltemettek. A tánc mint karrier úgy tûnt el a gondolataimból, mintha csak álmodtam volna. Talán nem is csoda, hogy ezt követõen 16 évig egyáltalán nem foglalkoztam vele. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt.
Tényleg olyan, mint a világ vége. Az ember csak nagyon apránként, nagyon sok személyes kudarc árán kezd beletörõdni, hogy az élete megváltozott. Az elején úgy éreztem magam, mintha egy idegen bolygón lennék. Hiszen minden, amiért addig dolgoztam, teljesen szertefoszlott.
T: Nem gondolta soha, hogy élete legrosszabb döntését hozta, amikor táncolni kezdett? Hiszen a baleset elõadás közben történt.
CD: Persze hogy az emberben zsibonganak a szélsõséges gondolatok egy ilyen eset után. De valójában mindig nagyon szerettem a táncot, és a lelkem mélyén nem akartam elszakadni tõle. Továbbra is eljártam elõadásokra, tartottam a kapcsolatot a barátokkal. 16 évvel késõbb pedig egy egészen abszurdnak tûnõ kérés jutott el hozzám. Egy koreográfus és filmrendezõ barátom felkért, hogy szerepeljek táncosként a tévéfilmjében.
T: Hogy gondolta?
CD: Én is pontosan ezt kérdeztem tõle. Tudod, hogy nem tudok járni, mi fog ebbõl kisülni? Erre õ azt mondta: van egy ötletem, valaki balesetet szenved, és visszatekint az életére, annak különbözõ szakaszaira. Amikor a stúdióba mentem, az járt a fejemben, hogy mit fogok csinálni ezekkel a táncosokkal, akik testük teljes birtokában vannak. Hamar kiderült, hogy nem tudom utánozni a mozdulataikat, ugyanakkor az is világossá vált, hogy meg kell találnom azokat a mozgásformákat, amelyek természetes módon jönnek belõlem, és azt bizonyítják, hogy én vagyok.
T: Mennyire érezte magát korlátozottnak hozzájuk képest?
CD: Igen, jogos lett volna, de nem ez az érzés lett a döntõ. Inkább az volt a fontos, amit közösen csináltunk. Egy másfajta, új táncnyelvezetet alakítottunk ki. Aztán elkészült a film, nagyon sokan látták. Utána véletlenül összetalálkoztam Adam Benjaminnel, aki akkor éppen végzõs egyetemi hallgató volt, és tánccal foglalkozott. Azt javasolta, hogy tartsunk egy nyitott tánckurzust fogyatékkal élõ és egészséges embereknek, akiket érdekel a mozgás, és szeretnek kísérletezni. Elkezdtünk tanítani, és hamar ráébredtünk, hogy ez tulajdonképpen valódi koreográfia. Csináltunk egy darabot, s olyan jó fogadtatásra talált, egyre nagyobb lett az érdeklõdés. Elhívtak minket ide-oda mûhelykurzusokat tartani. Aztán egyszerre arra ébredtünk, hogy van egy állandó mag, amelybõl kinõtt végül is egy társulat. Az volt a célunk, hogy az emberek az elõadásra koncentráljanak és ne a fogyatékosságokra. Nem tudom, hogy már a legelején lenyûgözõek voltunk-e, vagy inkább a szokatlanság jelentette a vonzerõt, de fokozatosan elindult valami, amelynek következõ lépéseként hivatásos koreográfusokat hívtunk, hogy dolgozzanak a társulattal, és õk nagy lelkesedéssel láttak munkához, óriási kihívások elé állítva bennünket.
T: A lelkesedést nem kétlem, de nem találták eleinte furcsának, akár megoldhatatlannak a feladatot?
CD: Az elején biztosan volt bennük félelem. De hamar kiderült, hogy talán még több lehetõség van bennünk, akár improvizáció szempontjából - amire a modern tánc épül -, mint egy egészsé-ges táncosokból álló társulatban. Abszolút dinamikusak vagyunk. A színpadon hét táncos szerepel, korábban nyolcan voltunk, sõt a legelején ennél jóval többen. Fantasztikus érzés volt integrálni a közös adottságokat, lehetõséget adni nekik egyes mozdulatsorok továbbgondolására. Csodálatos idõszak volt a kezdet, hiszen mozgássérült táncosok számára nem igazán szerveznek képzést, mi pedig nemcsak "kellékei", hanem aktív résztvevõi lehettünk ezeknek a produkcióknak. Egyre többeket szeretnénk bevonni ebbe az élménybe, ezért próbálunk minél több hírt adni magunkról egész Nagy-Britanniában. Egyelõre mûhelykurzusokon tanítunk, és minden évben szervezünk egy nemzetközi nyári tanfolyamot is.
T: Mikor érezte úgy, hogy a közönség kezdi elfogadni ezt a teljesen új elõadásmódot?
CD: Az Outside In (Kint bent) címû táncfilm a BBC 2-es csatornáján jócskán ránk irányította a figyelmet. Világszerte sok helyen bemutatták, és a film profizmusa szinte kiröpített bennünket a nagyszínpadra. Ezenkívül minden évben készítünk egy filmet a Tánc a kamerával címû sorozatba.
T: Mondhatjuk azt, hogy mindez egyik napról a másikra történt?
CD: Bizonyos tekintetben igen, de mindig tudtuk azt, hogy a fõvonalban szeretnénk lenni, és nem fogyatékosokkal foglalkozó tánccsoportként szeretnénk ismertté válni. Nekünk nem a terápiáról szól a dolog, hanem mûvészi vállalkozás, és ezért nagyon sokat dolgoztunk, nagy élvezettel.
T: Hogyan készül el egy darab?
CD: Nem vagyunk túl narratívak. A koreográfusoknak vannak ötleteik, van, amelyik pontosan tudja, mit akar, van, akinek csak a végére derül ki, mint például Stephen Petroniónak, aki a Human Suite címû darabot koreografálta, amit most adunk elõ.
T: A kerekes székes életforma már a hétköznapi élet szükségleteinek az ellátásában is igen komoly toleranciát, tûrõképességet igényel. Ön mennyire szembesül ezekkel a problémákkal?
CD: Londonban elég nehéz közlekedni, mert történelmi város, tele mûemlék épületekkel, amelyeket nem akarnak megbolygatni lift- vagy rámpaépítés miatt. Általánosságban azonban azt kell mondjam, hogy most sokkal inkább az emberi fajhoz tartozónak érzem magam, mint 30 évvel ezelõtt, amikor balesetet szenvedtem. Mert ma már minden új épületet úgy kell kialakítani, hogy kerekes székkel is megközelíthetõ legyen. Azt hiszem, hogy leginkább az emberek viselkedése, hozzáállása változott.
T: Talán túlzás nélkül állítható, hogy ebben a transzformációs folyamatban önnek és a CanDoCónak is nagy szerep jutott.
CD: Igen, ez örömteli, bár a szerepem talán a színházakra volt hatással igazán. Mert amikor elkezdtünk fellépni, nagyon nehéz volt az öltözõkbõl a színpadra jutni, hiszen kizárólag lépcsõk vezettek fel odáig. Csak egy-egy apróságon kellett módosítani, és a dolgok szép fokozatosan mindjárt könynyebben megközelíthetõvé váltak. Ma már a kulisszák mögött is sokkal könnyebb közlekedni, és errõl egy kicsit a CanDoCo is tehet.
T: Házasságban él.
CD: Hát igen. Elõször 15 éves koromban találkoztam a férjemmel. Aztán vagy 28 évig nem láttuk egymást, nem tudtunk a másikról, ami nem is csoda, hiszen én a baleset miatt egészen más életet éltem. Hosszú évek múlva tulajdonképpen a CanDoCo egyik elõadásával kapcsolatban jutott el hozzám. Olvasott egy újságcikket, és úgy gondolta, hogy megkeres. Már régóta nem látott. 2001 júliusában találkoztunk, és novemberben összeházasodtunk.
T: ' is utazik a társulattal?
CD: Igen, gyakran elkísér. Két évvel ezelõtt is itt volt. Igen, az élet egy kicsit megváltozott, de úgy tûnik, mintha ez a házasság mindig ilyen lett volna. Tudja, ha valami jó, megéri várni rá.
T: A társulat ma már hivatásos táncosokból áll, ebbõl élnek?
CD: Igen, minden táncos fizetést kap, és mi nagyon megbecsüljük a táncosainkat. Alapvetõen az Angliai Mûvészeti Tanács finanszíroz minket, de mindig igényelhetünk még pénzt ilyen vagy olyan célból.
T: Hogy képzeli el a társulatot és benne saját magát - mondjuk öt vagy tíz év múlva?
CD: Igen, ezzel a csapattal egy új életet nyertem, ha nem is teljesen olyat, mint amit tiniként elképzeltem. Sok csodálatos közös élmény van mögöttünk, éppen ezért szeretném, ha másnak is jutna belõle. De addigra biztosan továbbadom a stafétát valakinek, akinek több energiája, egyedibb ötlete van, mint nekem. Végül is sehol sem jó túl hosszú ideig maradni. De azért távolról mindig figyelem majd õket.
Csisztu Zsuzsa
