Marie-France Ionesco: Egy fiatal belga társulattal utazom, nagyon kíváncsi vagyok erre a társaságra, és hogy mit mutathat az új generáció az életműből. Mivel soha nem voltam még Magyarországon, kíváncsi vagyok az országra is.
MN: Mi lehet most aktuális Ionescóból Kelet-Európában? Sokféle rendszer járt már erre, mióta a színházakban láthatóak a darabjai.
MFI: Először is, mielőtt Kelet-Európáról beszélnénk, szögezzünk le egy nagyon fontos dolgot: az én apám nem román, hanem francia.
MN: Számítottam erre a megjegyzésére, hiszen hosszú évek óta folyik ez a vita Romániában, illetve ön és a román szakmai szervezetek között. A Ionesco-centenárium idején, mint a szerzői jogok tulajdonosa, még a darabok játszásához sem járult hozzá. Nagyon sokan nem értették a gesztusát, a határozottságát.
MFI: Pedig nagyon következetesen és logikusan jártam el. Ahhoz nem járultam hozzá, hogy kisajátítsák Ionescót Romániában. Apám Romániában született, de Franciaországban gyerekeskedett, csak a szülei válása után, kényszerűségből tért vissza abba az országba, ahonnan az apja származik. Kétségbe is volt esve amiatt, hogy ott kellett élnie, és semmit sem akart jobban, mint visszatérni Franciaországba, egészen pontosan Párizsba. Rengeteget küzdött ezért a visszatérésért. A munkáit is franciául írta, ragaszkodott a francia kultúrához, ebben érezte otthon magát, ennek az életművében jelentősége volt.
MN: Ez még nem indokolja a letiltást.
MFI: Nem letiltásról van szó, illetve az a végső lépés volt csupán. Apám műveit lehet játszani mint francia szerző műveit. De a román akadémiai élet kisajátítási kísérlete alaptalan, groteszk, elfogadhatatlan. Tudomásul kell venni, el kell fogadni és meg kell érteni, hogy Eugéne Ionesco nem román származású francia, hanem francia.
MN: Mit ért kisajátításon? Mit veszít az életmű, ha történetesen egy román származású szerző munkáiként értelmezik? Van ennek még jelentősége?
MFI: Van, mert figyelmen kívül hagyják mindazt, amit ő a kultúráról, a saját műveiről, a választásról, a hovatartozásról gondolt. Figyelmen kívül hagyják az akaratát. Következetes ellenzéki szerző volt, aki hitt a személyiség, az egyediség erejében, a spiritualitásban. Aki elutasította az önkényt és a diktatúrát. Ez határozta meg a viszonyát Romániához és Kelet-Európához, ahol ezek a diktatúrák kiépültek, fennálltak, és különböző formában vissza-visszatérnek.
MN: Mindezzel együtt, vagy éppen ezért előszeretettel játsszák ebben a térségben, függetlenül attól, hogy román vagy francia.
MFI: Hogyne, hiszen egész életműve arról beszél, ami Kelet-Európában is meghatározó volt. Szembefordult mindenféle szélsőséggel, ideértve a szélsőbaloldalt és a szélsőjobboldalt is. Egy ideig az egyik pólus okozott gondot ebben a térségben, most - ahogy hallom Magyarországgal kapcsolatban is - a másik. Hát hogyne lenne aktuális, hogyne lennének fontosak a művei! 't a humanizmusa, a liberalizmusa, a személyességbe vetett hite határozta meg.
MN: A magyar színházi életben is van már sajátos hagyományuk a Ionesco-előadásoknak, de változnak a hangsúlyok. Másképp reagál most a közönség ugyanazokra a szövegekre, amelyeknek a műfaja, jellege évtizedekkel ezelőtt új, szokatlan és ezért botrányos volt. Ma már "megszokták". Mit gondol, milyen írásai jöhetnek divatba most?
MFI: Kiemelhetnék most kedvemre néhányat, A kopasz énekesnőtől az Orrszarvún át A székekig. De szerencsés esetben a darabválasztás nem a divaton múlik, hanem a dráma által felismert és megszövegezett jelenségek értelmezésén. És itt általános érvényű, ugyanakkor sajnos nagyon aktuális kérdésekről van szó, a félelemtől kezdve a bizalmon és a bizalmatlanságon, a nevetségességen át az idegenségig. Van ezeknek a daraboknak egy vidám felszíne, ami alatt sokszor sötét fenyegetés bújik meg. Az alkotók felelőssége, hogy milyen mélységekig jutnak el, vagy melyik réteggel elégszenek meg.
MN: Kevéssé közismert, hogy Ionesco prózákat és elméleti szövegeket is publikált. Sőt Magyarországon tavaly megjelent egy mesekönyv, amit önnek írt.
MFI: Igen, nekem írta, de tulajdonképpen nem én szerepelek benne, hanem egy Josette nevű kislány, akinek mesét mond az apukája. Ezek a mesék sok mindenre rávilágítanak, visszaköszön bennük az életmű több darabja is. Fontos motívumok kerülnek más megvilágításba: ahogyan egymással beszél a felnőtt és a gyerek, a szülő és a kislány, ahogyan beszélni tanítja az egyik a másikat, ahogyan a napi rutin szerveződik, vagy ahogyan ismerkednek a világgal. Az apa például egyszer egy Jacqueline nevű kislányról mesél Josette-nek. Jacqueline minden rokonát, barátját és még a tárgyait is Jacqueline-nak hívják. És Josette egyszer csak váratlanul tényleg találkozik egy Jacqueline-nal a sok egyforma nevű mesebeli alak közül. Mit kezd ezzel a helyzettel? Nos, ismerős a dilemma? Hát persze, apám több művében is előjön ez a sorozatos névadás és az ebből fakadó problémák. Ezek a történetek tele vannak ilyen hétköznapi cselekvésekkel, családi történetekkel, amelyek visszautalnak az életműre és az életmű által korábban más formában felvetett kérdésekre.
MN: Milyen fogadtatásra számít nálunk?
MFI: Szeretnék bízni a figyelemben és a nyitottságban, mert végül is azt hallottam, hogy mindennel együtt Magyarország tulajdonképpen egy szép ország.
