Kulka János: „Ami volt, elment. Megnyugodtam”

Színház

2016-ban kapott sztrókot, azóta afáziával küzd: mindent megért, de nem, vagy csak nehezen találja a szavakat. Színpadon már beszélő szerepet is vállal és új filmre is készül. Az otthonában beszélgettünk.

Magyar Narancs: Még mindig csütörtökönként van az a kórus, ahol a beszédproblémákkal küzdő betegek együtt énekelnek?

Kulka János: Á, én már nem járok.

MN: Miért?

KJ: Jó volt, elfáradtam.

MN: Most hétfő van: milyen munkákat vállalt erre a hétre?

KJ: Szerdán és csütörtökön játszom. A Silence Bookot. Nagyon jó. Sipos Vera színésznő írta. Egy nagypapát játszom. És egy ötéves gyereket. Angolul.

MN: Az angoltudása visszatért?

KJ: Á, dehogy!

MN: A hét fennmaradó napjain mit csinál?

KJ: Gondolkozom. Az életen. Ami volt, elment. Megnyugodtam. Tényleg. De bamba vagyok, nagyon. Könyvet nem olvasok, unom. Az Indexet olvasom, teniszt nézek, HBO-t. Múlt éjszaka egy sorozatot néztem, hogy mi fog történni az elkövetkező 15 évben. A világban, a politikában. Egy angol családról szól (az Évek alatt című sorozat – K. G.). Sírtam rajta! Borzalmas jövő. Szörnyű! Hogy mi fog történni a migránsokkal és még sok mindenkivel. Néha belenézek az Origóba is, ilyenkor azt kérdezem, hogy lehet ezt? Borzalmas.

Kulka János

Kulka János

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Kevés olyan hazai művész van, aki civilként olyan aktívan megnyilvánul politikai kérdésekben, mint ahogy azt ön tette.

KJ: Eltűntek.

MN: Voltak?

KJ: Voltak azért.

MN: Követi a napi politikát?

KJ: Követem, hogyne.

MN: Nem hangzik túl lelkesnek.

KJ: Nem is vagyok. Hát, hogy lehet ez?

MN: Az önkormányzati választások eredménye sem derítette jobb kedvre?

KJ: Á, nem!

MN: Mi lelkesítette utoljára a politikával kapcsolatban?

KJ: Nyolc évvel ezelőtt a sajtószabadságért tüntettünk. Sok ezer ember az Erzsébet hídnál. Csákányi Eszterrel voltam a színpadon. Az jó érzés volt.

MN: Grecsó Krisztián írta meg az Élet és Irodalomban, milyen sokat jelentett neki súlyos betegen az a derű, amivel ön az ATV-ben beszélt a betegségéről. Ebben a derűben, ami a tévés szerepléseiben látszik, van meló? Hogy csak azért is megmutatom, így is lehet élni az afáziával?

KJ: Nagyon szép írás. Sírtam rajta. Felvállaltam, mi van velem. Nincs benne meló. Ez úgy jön. Vicces vagyok.

MN: A humora visszatért? Vagy el se ment?

KJ: Humoros voltam, vicces voltam, kedves ember voltam. Nagyon udvarias. Szia, szia, szia… Borzalmas. Szégyellem magam. De ez kész, nincs. A viccek – kész, nincs.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Hiányzik a viccelődő énje?

KJ: Most már minek, de tényleg. Megvilágosodtam nagyon. 61 éves vagyok, öreg vagyok.

MN: Az egyik megszólalója volt a sztrók utáni depresszióról szóló cikkünknek (lásd: Belül ugyanaz, Magyar Narancs, 2019. február 28.). „Ha arra gondolok, hogy depressziós vagyok, egyedül vagyok, nincs családom, minek élni, azt mondom: na, János, baszd meg!” – nyilatkozta a lapunknak. Ezek a „János, baszd meg”-ek mennyire gyakoriak?

KJ: Nem nagyon. Egykedvű vagyok. Alkoholista vagyok. Most vicceltem. Ha fél hét van, és este előadás, megiszom valamit.

MN: Ez a sztrók előtt is így volt?

KJ: Nem. Ha játszottam, és vége volt, kértem a fröccsöt. Féltem nagyon. Az előadástól. Borzasztó volt. Még négy éve is, 57 évesen is így volt. Fél hat, a gyomrom megérezte, hogy este előadás. Jézusom, tudom a szövegemet? Elővettem, persze tudtam. A Nemzetiben negyven előadásom volt minden hónapban. Angyalok Amerikában, Sirály, délután, este, délután, este. Elfáradtam. A Katona lazább volt. De mindig féltem, nagyon.

MN: Ez csak a szövegfelejtés félelme volt?

KJ: Megéreztem itt hátul valamit (a tarkójára mutat – K. G.). Mondtam, hogy abbahagyom az egészet, a koncerteken kívül mindent. De ezt azért csak ritkán mondtam. A koncert, az más. Az jó! Azt nem akartam abbahagyni. A koncertek előtt nem féltem. Iszonyú fura dolog. Elővettem két éve a Halleluját (Leonard Cohen dalának magyar változatát gyakran énekelte magyarul – K. G.): „Hallom létezett egyszer, tu-tu-tu…” És semmi. Nem tudom a szöveget.

MN: Sokan zavarban vannak, ha egy betegséggel élő emberrel kell beszélniük. Gyakran tapasztalja ezt a zavart, ha belép valahova?

KJ: Hogyne! Szervusz, szervusz, jaj, dolgom van – és már mennek. Eltűnnek. De nem baj, semmi baj.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: A fiatalok viszont nemhogy nem tűntek el, hanem nagyon is hívják dolgozni. A Dollár Papa Gyermekei csapatával játssza az Árvácskát, a Cseresznyéskertet pedig a Trojka Színházi Társulással.

KJ: Ördög Tamás és Soós Attila nagyon tehetséges rendezők. Függetlenek. Kis színpad, nagy függetlenség. Filmezek is, Madarász Isti új filmjében is benne leszek.

MN: A sztrók utáni depresszióról szóló cikkünkben elmondta azt is, hogy önmagát gyógyítja, nem fordult pszichológushoz.

KJ: Pontosan. Soha. Minek mennék? Ö-n-gy-ó-gy-í-t – ezt milyen nehéz kimondani.

MN: A cikk egy másik megszólalója azt mondta, az igazi mélypont a sztrók után az volt, amikor a kórházból hazamehetett.

KJ: Én örültem. Meggyógyítottak! De sok mindenki eltűnt mellőlem.

MN: Az öngyógyításának része, hogy fellép az Árvácskában és más előadásokban?

KJ: Unatkozom, nagyon. Mit csináljak? Gyógytorna, kondi, ez mind megvolt. Unatkozom, de ebben nagyon jó volt az Árvácska. Nagyon.

MN: Ez egy néma, ülős szerep.

KJ: Néha azért felállok. Soós Attila márciusban kezdi a Dogville próbáit. Az is jó lesz. Még nem tudom, mit játszom benne.

MN: Soós Attila rendezte a Cseresznyéskertben.

KJ: Beszélek benne. Ritkán, de beszélek. Fejlődöm. „Hülyegyerek, állj föl” – ezzel kezdem. Bolond ember ez a Firsz, nagyon bolond. Bolond, de okos is: „Megmondtam előre…” – mondja.

MN: A színpadi feladatokkal visszatért az a félelme, amit régebben fél hatkor, az esti előadás előtt érzett?

KJ: Á, semmi félelem! És improvizálok is. Ez csodás.

MN: A sztrók előtt improvizálós színész volt?

KJ: Á, soha! Kockafejű voltam.

MN: A sztrók előtt látványosan sokat dolgozott, a legutóbbi interjúnkra (lásd: „Nem sok vesztenivalóm van”, Magyar Narancs, 2014. december 11.) is munkából rohanva érkezett, és hasonló módon távozott. A feszített tempó mögött volt valamilyen egzisztenciális nyomás?

KJ: Nagyon sokat dolgoztam, mindennap, és ez nagyon jó volt. Felkeltem reggel, mondtam, hogy na, gyerünk! Forgatás, színház, koncert. Szerettem. Nem volt benne nyomás.

MN: A betegség nagy anyagi kiesést jelenthet.

KJ: Eladtam a házamat.

MN: Ezt hogy élte meg?

KJ: Nem rosszul. A nővérem, Janina segített. Pécsen vettem két lakást. Kiadom. Ez a fix bevételem.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Támogatott civil alapítványokat. Ezt most is megengedheti magának?

KJ: Ez most sajnos nem fér bele.

MN: Az, hogy ön nyilvánosan beszélt a betegségéről, ráirányította a figyelmet az afáziára. A közvélemény számára most derült ki, milyen sokan szenvednek ettől a sztróktúlélőket sújtó tünettől. A nyilatkozatain túl történt valami a felvilágosítás terén a szakma részéről?

KJ: Nem sok. Furcsa, nem? Pedig évente negyvenezren kapnak sztrókot Magyarországon. Fiatalok, középkorúak. Szörnyű. És szégyellik magukat a túlélők. Hallgatnak. És ez borzasztó. De készül egy adatbázis a sztróktúlélőknek és a családtagjaiknak. Egy honlap, Életrevalók a címe. Ez egy civil dolog.

MN: A rehabilitációban hol tart?

KJ: Nyáron voltam 10 napig Pécsen, Dóczi Tamás idegsebésznél. A kezelést, amit kaptam, az EU támogatja. Olyan volt, mint az elektrosokk. Fájt, de jót tett. Fejlődik a beszédem. Az igék is mennek.

MN: Említette korábban, hogy az öngyógyításában Berci, a hét­éves labradorja is sokat segít, aki itt van velünk, épp most igyekszik labdázásra bírni a fotós kollégát. Ő észlelte a gazdájában végbement változásokat?

KJ: Egy keddi napon történt, este, otthon – már csak azt vettem észre, hogy a földön fekszem. Berci fölöttem állt és keservesen ugatott: „János, kelj fel! János, kelj fel!” Amíg kórházban voltam, barátoknál volt. Amikor először meglátott, idegenkedve nézett. Mindent megéreznek. Azóta minden a régi.

(Az interjú eredetileg a Magyar Narancs 2019. október 31-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."