Magyar Narancs: Még mindig csütörtökönként van az a kórus, ahol a beszédproblémákkal küzdő betegek együtt énekelnek?
Kulka János: Á, én már nem járok.
MN: Miért?
KJ: Jó volt, elfáradtam.
MN: Most hétfő van: milyen munkákat vállalt erre a hétre?
KJ: Szerdán és csütörtökön játszom. A Silence Bookot. Nagyon jó. Sipos Vera színésznő írta. Egy nagypapát játszom. És egy ötéves gyereket. Angolul.
MN: Az angoltudása visszatért?
KJ: Á, dehogy!
MN: A hét fennmaradó napjain mit csinál?
KJ: Gondolkozom. Az életen. Ami volt, elment. Megnyugodtam. Tényleg. De bamba vagyok, nagyon. Könyvet nem olvasok, unom. Az Indexet olvasom, teniszt nézek, HBO-t. Múlt éjszaka egy sorozatot néztem, hogy mi fog történni az elkövetkező 15 évben. A világban, a politikában. Egy angol családról szól (az Évek alatt című sorozat – K. G.). Sírtam rajta! Borzalmas jövő. Szörnyű! Hogy mi fog történni a migránsokkal és még sok mindenkivel. Néha belenézek az Origóba is, ilyenkor azt kérdezem, hogy lehet ezt? Borzalmas.
| ||
MN: Kevés olyan hazai művész van, aki civilként olyan aktívan megnyilvánul politikai kérdésekben, mint ahogy azt ön tette.
KJ: Eltűntek.
MN: Voltak?
KJ: Voltak azért.
MN: Követi a napi politikát?
KJ: Követem, hogyne.
MN: Nem hangzik túl lelkesnek.
KJ: Nem is vagyok. Hát, hogy lehet ez?
MN: Az önkormányzati választások eredménye sem derítette jobb kedvre?
KJ: Á, nem!
MN: Mi lelkesítette utoljára a politikával kapcsolatban?
KJ: Nyolc évvel ezelőtt a sajtószabadságért tüntettünk. Sok ezer ember az Erzsébet hídnál. Csákányi Eszterrel voltam a színpadon. Az jó érzés volt.
MN: Grecsó Krisztián írta meg az Élet és Irodalomban, milyen sokat jelentett neki súlyos betegen az a derű, amivel ön az ATV-ben beszélt a betegségéről. Ebben a derűben, ami a tévés szerepléseiben látszik, van meló? Hogy csak azért is megmutatom, így is lehet élni az afáziával?
KJ: Nagyon szép írás. Sírtam rajta. Felvállaltam, mi van velem. Nincs benne meló. Ez úgy jön. Vicces vagyok.
MN: A humora visszatért? Vagy el se ment?
KJ: Humoros voltam, vicces voltam, kedves ember voltam. Nagyon udvarias. Szia, szia, szia… Borzalmas. Szégyellem magam. De ez kész, nincs. A viccek – kész, nincs.
| ||
MN: Hiányzik a viccelődő énje?
KJ: Most már minek, de tényleg. Megvilágosodtam nagyon. 61 éves vagyok, öreg vagyok.
MN: Az egyik megszólalója volt a sztrók utáni depresszióról szóló cikkünknek (lásd: Belül ugyanaz, Magyar Narancs, 2019. február 28.). „Ha arra gondolok, hogy depressziós vagyok, egyedül vagyok, nincs családom, minek élni, azt mondom: na, János, baszd meg!” – nyilatkozta a lapunknak. Ezek a „János, baszd meg”-ek mennyire gyakoriak?
KJ: Nem nagyon. Egykedvű vagyok. Alkoholista vagyok. Most vicceltem. Ha fél hét van, és este előadás, megiszom valamit.
MN: Ez a sztrók előtt is így volt?
KJ: Nem. Ha játszottam, és vége volt, kértem a fröccsöt. Féltem nagyon. Az előadástól. Borzasztó volt. Még négy éve is, 57 évesen is így volt. Fél hat, a gyomrom megérezte, hogy este előadás. Jézusom, tudom a szövegemet? Elővettem, persze tudtam. A Nemzetiben negyven előadásom volt minden hónapban. Angyalok Amerikában, Sirály, délután, este, délután, este. Elfáradtam. A Katona lazább volt. De mindig féltem, nagyon.
MN: Ez csak a szövegfelejtés félelme volt?
KJ: Megéreztem itt hátul valamit (a tarkójára mutat – K. G.). Mondtam, hogy abbahagyom az egészet, a koncerteken kívül mindent. De ezt azért csak ritkán mondtam. A koncert, az más. Az jó! Azt nem akartam abbahagyni. A koncertek előtt nem féltem. Iszonyú fura dolog. Elővettem két éve a Halleluját (Leonard Cohen dalának magyar változatát gyakran énekelte magyarul – K. G.): „Hallom létezett egyszer, tu-tu-tu…” És semmi. Nem tudom a szöveget.
MN: Sokan zavarban vannak, ha egy betegséggel élő emberrel kell beszélniük. Gyakran tapasztalja ezt a zavart, ha belép valahova?
KJ: Hogyne! Szervusz, szervusz, jaj, dolgom van – és már mennek. Eltűnnek. De nem baj, semmi baj.
| ||
MN: A fiatalok viszont nemhogy nem tűntek el, hanem nagyon is hívják dolgozni. A Dollár Papa Gyermekei csapatával játssza az Árvácskát, a Cseresznyéskertet pedig a Trojka Színházi Társulással.
KJ: Ördög Tamás és Soós Attila nagyon tehetséges rendezők. Függetlenek. Kis színpad, nagy függetlenség. Filmezek is, Madarász Isti új filmjében is benne leszek.
MN: A sztrók utáni depresszióról szóló cikkünkben elmondta azt is, hogy önmagát gyógyítja, nem fordult pszichológushoz.
KJ: Pontosan. Soha. Minek mennék? Ö-n-gy-ó-gy-í-t – ezt milyen nehéz kimondani.
MN: A cikk egy másik megszólalója azt mondta, az igazi mélypont a sztrók után az volt, amikor a kórházból hazamehetett.
KJ: Én örültem. Meggyógyítottak! De sok mindenki eltűnt mellőlem.
MN: Az öngyógyításának része, hogy fellép az Árvácskában és más előadásokban?
KJ: Unatkozom, nagyon. Mit csináljak? Gyógytorna, kondi, ez mind megvolt. Unatkozom, de ebben nagyon jó volt az Árvácska. Nagyon.
MN: Ez egy néma, ülős szerep.
KJ: Néha azért felállok. Soós Attila márciusban kezdi a Dogville próbáit. Az is jó lesz. Még nem tudom, mit játszom benne.
MN: Soós Attila rendezte a Cseresznyéskertben.
KJ: Beszélek benne. Ritkán, de beszélek. Fejlődöm. „Hülyegyerek, állj föl” – ezzel kezdem. Bolond ember ez a Firsz, nagyon bolond. Bolond, de okos is: „Megmondtam előre…” – mondja.
MN: A színpadi feladatokkal visszatért az a félelme, amit régebben fél hatkor, az esti előadás előtt érzett?
KJ: Á, semmi félelem! És improvizálok is. Ez csodás.
MN: A sztrók előtt improvizálós színész volt?
KJ: Á, soha! Kockafejű voltam.
MN: A sztrók előtt látványosan sokat dolgozott, a legutóbbi interjúnkra (lásd: „Nem sok vesztenivalóm van”, Magyar Narancs, 2014. december 11.) is munkából rohanva érkezett, és hasonló módon távozott. A feszített tempó mögött volt valamilyen egzisztenciális nyomás?
KJ: Nagyon sokat dolgoztam, mindennap, és ez nagyon jó volt. Felkeltem reggel, mondtam, hogy na, gyerünk! Forgatás, színház, koncert. Szerettem. Nem volt benne nyomás.
MN: A betegség nagy anyagi kiesést jelenthet.
KJ: Eladtam a házamat.
MN: Ezt hogy élte meg?
KJ: Nem rosszul. A nővérem, Janina segített. Pécsen vettem két lakást. Kiadom. Ez a fix bevételem.
| ||
MN: Támogatott civil alapítványokat. Ezt most is megengedheti magának?
KJ: Ez most sajnos nem fér bele.
MN: Az, hogy ön nyilvánosan beszélt a betegségéről, ráirányította a figyelmet az afáziára. A közvélemény számára most derült ki, milyen sokan szenvednek ettől a sztróktúlélőket sújtó tünettől. A nyilatkozatain túl történt valami a felvilágosítás terén a szakma részéről?
KJ: Nem sok. Furcsa, nem? Pedig évente negyvenezren kapnak sztrókot Magyarországon. Fiatalok, középkorúak. Szörnyű. És szégyellik magukat a túlélők. Hallgatnak. És ez borzasztó. De készül egy adatbázis a sztróktúlélőknek és a családtagjaiknak. Egy honlap, Életrevalók a címe. Ez egy civil dolog.
MN: A rehabilitációban hol tart?
KJ: Nyáron voltam 10 napig Pécsen, Dóczi Tamás idegsebésznél. A kezelést, amit kaptam, az EU támogatja. Olyan volt, mint az elektrosokk. Fájt, de jót tett. Fejlődik a beszédem. Az igék is mennek.
MN: Említette korábban, hogy az öngyógyításában Berci, a hétéves labradorja is sokat segít, aki itt van velünk, épp most igyekszik labdázásra bírni a fotós kollégát. Ő észlelte a gazdájában végbement változásokat?
KJ: Egy keddi napon történt, este, otthon – már csak azt vettem észre, hogy a földön fekszem. Berci fölöttem állt és keservesen ugatott: „János, kelj fel! János, kelj fel!” Amíg kórházban voltam, barátoknál volt. Amikor először meglátott, idegenkedve nézett. Mindent megéreznek. Azóta minden a régi.
(Az interjú eredetileg a Magyar Narancs 2019. október 31-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
