Az egész világ egy kis forgószínpad a Szkéné és a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház előadásában. Az első jelenetben az összes színész a színen van: a hajótörött Viola és Sebastian köré sereglenek, és úgy néznek ránk, mintha nem ők, hanem mi, a közönség lennénk a rács túloldalán. Közben oldalazva lépegetnek, hiszen járni kell az egy helyben maradáshoz is a folyamatosan forgó s közben hangosan kattogó, nyikorgó színpadon. A zajszintet a szelet generáló hatalmas ventilátorok és a szüntelenül nyaggatott elektromos gitár akkordjai (Hunyadi Máté) is növelik. Nincs csönd, nincs megállás.
Tarnóczi Jakab rendezése sötétre színezi a shakespeare-i komédiát, amely egyébként is úgy játszik a szerelmesekkel és érzelmeikkel, mint macska az egérrel. Az előadás következetesen és sokrétűen használja a gömbölyűségre utaló eszközöket – még a színpadra is egy forgóajtó viszi be a szereplőket –, de hiába kerek minden, mivel nincs viszonyítási pont és minden relatív, verejtékes és idegtépő küzdelemnek tűnik az élet, az ember pedig kiszolgáltatottnak, a sors eleve elrendeltnek.
De még a legkomorabb Vízkeresztben sem lehet nem röhögni Malvolión, a mindenkori hólyagok legfelfuvalkodottabbikán, akit ezúttal Kaszás Gergő alakít, kisujjból, bravúrosan és persze tragikusan csicsás sárga harisnyában. A másik két kötelező vígjátéki elem, Sir Tóbi és Ábris (Rácz János és Ágoston Péter) ennek a létezésnek az állatias szintjét mutatják meg. A többiek, a házasságokba gabalyított vagy reménytelenül szerelmes nők és férfiak (Hajdu Tibor, Kenéz Ágoston, Kántor Zoltán, Pető Kata, Ladányi Júlia, Bozó Andrea) leheletnyivel reflektáltabbak – de minek is, hisz úgyse az van, amit (eredetileg) akartak.
Szkéné, 2019. december 8.
