Magyar Narancs: Dramaturg szakon végeztél az egykori SZFE-n, hogyan lettél rendező is?
Kelemen Kristóf: A képzés során megpróbáltuk definiálni, mit is jelent dramaturgnak lenni. Arra jutottam, hogy ha ez egy ennyire homályos dolog, akkor szabadságként is megélhetem, vagyis magam is meghatározhatom, hogy mit akarok csinálni. A kezdetektől érdekelt az írás és a rendezés is, és a kettő hamar összekapcsolódott: az első rendezésem a saját darabomból készült. Mivel nem ezt tanultam, nem igazán voltak mintáim vagy elvárásaim magam felé. Ebből következik valamiféle outsiderség, s ez talán attól sem független, hogy pécsi vagyok, és csak húszéves koromtól élek Budapesten, továbbá nagyon sok inspirációt Németországból hozok, ahová Erasmus-ösztöndíjjal jutottam el, és megtapasztalhattam, hogy a kortárs színházművészetben mennyiféle forma és alkotói metódus létezik, mennyire szabadon feszegethetők a színház határai.
MN: A Radnótiban vagy dramaturg. Mi izgat ebben a szerepkörben?
KK: Produkciós dramaturgként arra törekszem, hogy folyamatos párbeszédben legyek a rendezővel, segítve őt abban, hogy minél erőteljesebben megvalósíthassa a saját vízióját. Fontos, hogy megértsem az adott rendező gondolkodásmódját. A közösség megmozgatására és inspirálására ugyanis rengetegféle stratégia létezik.
MN: Rendezőként láthatóan nem a hagyományos színházi megoldások érdekelnek. Miért?
KK: A müncheni gyakorlataim során nagyon különbözőképpen dolgozó művészek próbafolyamatait követhettem végig. Például a Németországban nagyon elismert magyar rendező, Márton Dávid úgy állt neki a munkának, hogy egy japán operaénekes, egy szerb jazzénekesnő és egy török származású színész közreműködésével egy Bellini-operából kiválogatták a számukra érdekes részeket, majd azokat továbbgondolva és Duchamp-szövegekkel kiegészítve létrehoztak egy zenés előadást. Az ilyen tapasztalatok felbátorítottak, hogy sokféleképpen el tudjam képzelni a színházi munkafolyamatokat. A közösségi színházcsinálásnak is sokféle formája van, attól függően, hogy előre megírt színdarabot próbálunk, vagy egy téma alapján közösen gondolkodunk. A színház hagyományosan egy hierarchikus műfaj, ahol egy produkción belül a rendező áll legfelül, és hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy én ezt teljesen elvetem, de a pozíció helyett inkább a közös munkára helyezem a hangsúlyt.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
