„Amit soha senki nem mesélt”

Kelemen Kristóf dramaturg, rendező

Dramaturgként más rendezők vízióinak megvalósítását segíti, rendezőként sajátos, újító előadásokat hoz létre. Általában saját szövegeivel, dokumentumalapú fikciókkal dolgozik. Pályája alakulásáról, történelemszemléletről, színházesztétikáról és a politikus színházról beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Dramaturg szakon végeztél az egykori SZFE-n, hogyan lettél rendező is?

Kelemen Kristóf: A képzés során megpróbáltuk definiálni, mit is jelent dramaturgnak lenni. Arra jutottam, hogy ha ez egy ennyire homályos dolog, akkor szabadságként is megélhetem, vagyis magam is meghatározhatom, hogy mit akarok csinálni. A kezdetektől érdekelt az írás és a rendezés is, és a kettő hamar összekapcsolódott: az első rendezésem a saját darabomból készült. Mivel nem ezt tanultam, nem igazán voltak mintáim vagy elvárásaim magam felé. Ebből következik valamiféle outsiderség, s ez talán attól sem független, hogy pécsi vagyok, és csak húszéves koromtól élek Budapesten, továbbá nagyon sok inspirációt Németországból hozok, ahová Erasmus-ösztöndíjjal jutottam el, és megtapasztalhattam, hogy a kortárs színházművészetben mennyiféle forma és alkotói metódus létezik, mennyire szabadon feszegethetők a színház határai.

MN: A Radnótiban vagy dramaturg. Mi izgat ebben a szerepkörben?

KK: Produkciós dramaturgként arra törekszem, hogy folyamatos párbeszédben legyek a rendezővel, segítve őt abban, hogy minél erőteljesebben megvalósíthassa a saját vízióját. Fontos, hogy megértsem az adott rendező gondolkodásmódját. A közösség megmozgatására és inspirálására ugyanis rengetegféle stratégia létezik.

MN: Rendezőként láthatóan nem a hagyományos színházi megoldások érdekelnek. Miért?

KK: A müncheni gyakorlataim során nagyon különbözőképpen dolgozó művészek próbafolyamatait követhettem végig. Például a Németországban nagyon elismert magyar rendező, Márton Dávid úgy állt neki a munkának, hogy egy japán operaénekes, egy szerb jazzénekesnő és egy török származású színész közreműködésével egy Bellini-operából kiválogatták a számukra érdekes részeket, majd azokat továbbgondolva és Duchamp-szövegekkel kiegészítve létrehoztak egy zenés előadást. Az ilyen tapasztalatok felbátorítottak, hogy sokféleképpen el tudjam képzelni a színházi munkafolyamatokat. A közösségi színházcsinálásnak is sokféle formája van, attól függően, hogy előre megírt színdarabot próbálunk, vagy egy téma alapján közösen gondolkodunk. A színház hagyományosan egy hierarchikus műfaj, ahol egy produkción belül a rendező áll legfelül, és hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy én ezt teljesen elvetem, de a pozíció helyett inkább a közös munkára helyezem a hangsúlyt.