Az éjszakai csodái címet kapta a Tünet Együttes új és ismét multimediális táncszínházi előadása Weöres Sándor látomásverse alapján. Az 1940-ben született költemény annyira időtlen, amennyire a mitológia és az álmok. Gyerekkorom óta a fülembe csengenek a sorai, amelyeket aztán az én gyerekemnek is lelkesen olvastam esténként, hogy ne kelljen a nemlétről gondolkodnunk közösen, inkább csak félig éberen a saját kis boldogabb valóságunkról álmodozhassunk e helyett.
Szabó Réka rendezése és koreográfiája két, kifogástalan technikával bíró táncos (Furulyás Dóra, Szász Dániel), egy új animációs szoftver (Samu Bence: Animata), két képzőművész (Taskovics Éva, Mezei Ildikó) festményei, és három nem akármilyen kortárs élő zenész (Csizmás András, Fenyvesi Márton és G. Szabó Hunor) segítségével kidomborítja a weöresi szürreáliát, a karneváli groteszket, és így érdekes folytatása lesz a 2008-as, jungiánus Nincs ott semmi című előadásuknak.
Egy fiú és egy lány kettesben töltött éjszakája az alapsztori. Semmi különös nem történik köztük, csak a közös élményektől, látomásoktól a végére megváltozik a világ. A nézőknek meg szikrázik a szeme meg a füle. A táncosok és a testükre vetített animációk, a vásznon megjelenő rajzok és a háttérben néha felderengő, iszonyú zavaró hangerővel megszólaló „álomzenekar” egészen bonyolult, különös viszonyba kerülnek egymással, és a köztük zajló interakciók ezerfelé futnak, szinte követhetetlenül. Szinte egy laboratóriumi álomba kerül bele a közönség, mintha egy többdimenziós, irányított agymoziban ülne, néha szorong, és izgul, hogy legyen feloldása ennek a pszichedelikus stimulálásnak a koponyája körül. A feloldás egy kedves diszkótánc képében érkezik, meg a felszabadult tapsban, hogy végre felébredtünk. Jó, hogy nem voltam egyedül a rettegés sisakjában, és kíváncsian várom az álomtrilógia harmadik, laboratóriumon túli, költői előadását.
Trafó, április 16.
