Nem trendi a magyar szélsőjobb, hiszen Nyugaton már rég a muszlimgyűlölet a sláger, nálunk meg, ugye, még az avítt antiszemitizmus. Ezért sincs Szélsőjobboldali Világtalálkozó: mert mindenhol más az idegen. Szabó Bori szellemes szkeccsében rálátunk a jelenség fonákjára is: a cigánygyűlölőt is összekötheti valami gyűlölete tárgyával. Mondjuk egy harmadik kisebbség gyűlölete. Ilyenformán kis hazánkban egy ponton túl mindenki jól megérti egymást.
A Gólem Színház jól bevált, önazonos témájához nyúlt: a zsidó- és idegengyűlölethez, amihez kedvenc műfaját választotta: a kabarét. A pesti humornak ez a zsidósággal hagyományosan összekapcsolódó műfaja, ma is érvényes hangjának, tematikájának megtalálása közel áll ehhez a színházhoz, ezt beszéli a legtermészetesebben, és ez áll a legjobban neki. Borgula András rengeteg együttműködő partnert hívott. A Dumaszínház és a Rádiókabaré nagyüzemi stand-uposát, Litkai Gergelyt, és összesen hét írót. Szkeccseikből kabarészerűen, táncbetétekkel váltakozva áll össze az előadás, amely a zsidó humoristák Tabi László és Salamon Béla-féle tradícióját folytatva, zsidó neurózisaink apropóján idegengyűlöletünk pofájába röhög.
Kissé hullámzik a humor ereje, de a cím is arra utal: vállalják, hogy valami zs-kategóriásra sikerül. Dragomán György komoly és kissé komolykodó monológja kilóg ebből a boldogan habkönnyű, nácik és zsidók Lúdas Matyi-karikatúráival dolgozó estéből. Telitalálat Székely Csaba mitikus válasza arra, hogyan lesznek egyre többen a zsidók, vagy Litkai messiásshow-műsora. Az összekötő szál (Szálinger Balázs) kicsit erőtlen, de van, hogy a gyengébben megírt részek is remekül működnek: a kabarét elsősorban a színésznek kell érezni. Ebben a legjobb a régen látott Kálid Artúr és Bán Bálint, neki elég ellenállhatatlanul megperdíteni bajuszát. És szaltózik, csak mondom.
Gólem Színház, Dumaszínház, április 12.
