Mintha nyolc-tíz, 1910-től mostanáig készült fénykép elevenedne meg, olyanok ezek az egymáshoz lazán vagy sehogyan sem kapcsolódó jelenetek. De a bemutató felülemelkedik a helyi érdeken: az útkeresésének jelentős állomására jutott csapat definiálja újra működését ezekkel a sokszínű stílusgyakorlatokkal. Abszurdtól a gegen át a rapig, történelmi eseményen alapuló jelenettől az elvont állapotrajzig bármi elfér ezen a szőnyegszínpadon; minden a játék öröméről szól. Az erős, jól összeforrt csapat összjátéka teszi egységessé az előadást, s így elmosódik a határ mitológia és történelem, dokumentum és fikció között.
A szöveg nemcsak szellemes és életszerű, de igényes és rendkívül hatásos is. Felhőfi-Kiss László rendező jó arányérzékkel váltogatja a szórakoztató, feszült, érzelmes vagy a kabarészerű jeleneteket; csak az elemeltségből sok kicsit néha (például a címadó, pestújhelyi kutató által felfedezett lepkefajról szóló részben). A jelenetek a lokálpatrióta utalások ellenére is inkább az elmúlt száz évet idézik meg, többnyire kiválóan: a boldog századelő inkább fontoskodó, mint fontos kisembereitől és elbűvölő grófnéitól kezdve az államosítás csendes drámáján, a szocialista propaganda diktálta vágyak és a lecsúszott kisember hétköznapi valósága közti abszurd távolságon át a törékeny családi idillbe forduló, kínos lakótelepi húsvétolásig. A figurák tipizáltak és mindenkinek ismerősek, de nem közhelyesek. Maradandó Lass Bea sajátos logikájú, félbolond telepi nénije és halálosan megfenyegetett dizőze, valamint Fekete Zsolt agresszív hősszerelmese és a "járást gyakorló" nagypapája.
Koma Bázis, február 12.
