„Életem végéig tart”

Szalontay Tünde színész

Színház

Legszemélyesebb történetéből készített monodrámát. Titokról, magányról, elszigeteltségről, önmaga újbóli fel­építéséről és identitáskereséséről beszélgettünk vele, de szó esett arról is, hogy miért nem tagja már a Pintér Béla és Társulatának, és milyen szabadúszónak lenni.

Magyar Narancs: A Született: Wágner Emese a saját identitáskeresésedről, örökbefogadásod történetének kiderüléséről, szorongásról, magányosságról szól. Miért volt fontos neked, hogy ebből előadás szülessen?

Szalontay Tünde: Pár éve már foglalkoztatott a gondolat, hogy lehetne valamit kezdeni a történetemmel. Aztán kaptam egy felkérést a Magvető Caféban rendezett A Kör – Igaz történetek című sorozat egyik részébe. Itt felkértek embereket, meséljenek el egy számukra jelentős, nem mindennapi történetet, amelyet még nem mondtak el máshol. Meghatározó, megrázó élmény volt ez az esemény. Ez volt az első alkalom, hogy minderről nyilvánosan képes voltam mesélni. Fontos tudni, hogy az örökbefogadás tényét mindig is titkolták előlem a szüleim, 25 éves koromig hivatalosan nem tudtam róla semmit. Pedig mindez mégiscsak alapvetően határozta meg az identitásomat és azt, ahogy felnőttem. Csak amikor külföldön éltem, akkor éreztem a fordulópontot, hogy ki kell derítenem, mi az igazság. Talán az sem véletlen, hogy nagyon messzire kellett mennem ahhoz, hogy szembe tudjak nézni az eltitkolt múlttal.

MN: A darab szerint egy elszólásból derült ki, hogy nem vagy a szüleid vér szerinti gyereke. Hogyan tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

SZT: Bár kisgyerekkoromban voltak erre utaló jelek, elszólások, de akkor még nem tudtam mit kezdeni azokkal. Pedig zsigerileg mindig is éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. De a szüleim nem akarták, nem tudták elmondani az igazságot, így ezzel a titokkal terhelten éltünk. A családban senkire sem hasonlítottam, mindig is idegennek, másnak éreztem magam. Talán ezért is döntöttem úgy már fiatal felnőttként: el kell távolodnom tőlük, hogy választ találjak. Dániába kerültem, és ott akadt a kezembe egy pszichológiai könyv, amelyben az elhagyott csecsemők leépüléséről olvastam, és az utolsó fázis leírásában – „a csecsemő már azt is elfelejti, amire vágyott” – magamra ismertem. Meg akartam tudni, miért van az, hogy egy huszonéves testben ilyen intenzíven él még a csecsemőállapot, mit jelent ez az alapélmény. Amikor hazalátogattam Dániából, elindultam az igazság keresésére.

MN: Milyen volt az életed titkolt részének a feltárása?

SZT: Nagyon felkavaró volt, hiszen sem az anyámnál, sem az apámnál nem mertem rákérdezni az általam sejtett igazságra. Egész egyszerűen nem voltunk olyan közeli, meghitt viszonyban. Ezért csak egy távoli családtagtól hallottam először arról, hogy én egy örökbe fogadott gyerek vagyok. Megvilágosodásszerű pillanat volt, hirtelen megértettem az egész addigi életemet. Egyszerre volt fájdalmas és csodálatos, de azután a teljes szétesés következett. Újra fel kellett építenem magamat. Ez hosszú folyamat volt, ahogy a feldolgozás is. A mai napig tudathasadásos állapotot jelent, ami és ahogy történt velem, de mindez az éle­tem, az identitásom része, és azt gondolom, életem végéig tart a feldolgozása, csak már egyre könnyebb lesz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.