Magyar Narancs: Az utóbbi években külföldön és itthon is több, még a pályája derekán lévő underground zenészről is megjelent könyv. Ebbe a sorba jön a tiéd?
Péterfy Bori: Tóth Julcsi készített velem egy interjút pár éve. Érdekes volt közöttünk a vibe, megérintett, hogy mélységeiben érti, amit csinálok. Nem rajongói, hanem szakmai szemmel követte a pályámat. Régi Krétakör-előadásokat és ezeréves koncertélményeket hozott fel, majd megemlítette, hogy tervezett egy könyvet egy zenekarral, de nem talált szponzort. Viccből felvetettük, hogy akkor inkább írjon egy könyvet rólam. Elejtett félmondat volt, amit én nem vettem komolyan, de ő igen. És aztán ott álltam, hogy ez akkor most tényleg lesz. Azt a kezdetektől eldöntöttük, hogy nem szeretnék egy sima, szöveges életrajzi könyvet, de az elkezdett izgatni, hogy egyfajta műalkotássá, műtárggyá formálhatom az eddigi életemet, az eddigi tapasztalataimat.
MN: A könyv nem csak a pályádra, legalább annyira a magánéletedre is fókuszál. Bár ez csalóka, mert a történetekből az derül ki, hogy mind a szerepekben, mind a dalszövegedben nagyon ott vagy te magad is. Kicsit mintha úgy működnél, mint az alanyi költők.
PB: A koncertek, előadások után mindig sokan kérdezték, milyen élményekből dolgozom, miből születnek a dalszövegeim. Éreztem, kívülről valóban érdekes lehet, amiben folyamatosan vagyok: ahogy minden egyes cselekvés és pillanat végül alkotásba fordul. Kicsi koromtól jellemző volt rám az állandó önreflexió, persze akkor még nem tudatosan. Egyszerűen csak azt akartam, hogy mindig legyen közönsége mindennek, amit csinálok. Nem regényt akartam a történetemből, de fontos volt, hogy a könyv olykor regényes legyen.
MN: A gyerek- és kamaszkori évekről szívesen olvastam volna még, persze nálatok az egészet már szétírták a családtagok. Én rólad előbb olvastam, mint hogy színpadon láttalak volna, a testvéred, Péterfy Gergely A B oldal című regényében a hisztis, zűrös kishúgról eleinte azt hittem, kitalált alak.
PB: Semmiképp nem akartam, hogy a könyv túlírt legyen. Biztos vannak részek, amelyek rövidnek tűnnek, ezért is van a könyv alcímében, hogy jelenetekről van szó. Érdekes volt végigmenni szinte terápiásan azokon az életszakaszaimon is, amelyeket utálok. Azt hiszem, mélyebbre már nem is tudtam volna menni.
MN: A könyv mégis inkább képregényes. Ez hogy alakult?
PB: Az első perctől egy olyan könyvet akartunk, ahol vizuálisan is megjelenik az a világ, amelyik az életemet jellemzi, ezért vontuk be harmadik alkotótársnak Stark Attilát, aki 15 éve a zenekarom grafikusa. Próbáltunk egy olyan szövegmennyiséget tartani, ami még egy átlagolvasónak is befogadható.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
