Színház

Talpáról a fejére

Vihar, Purcarete, Craiova

  • Csáki Judit
  • 2012. augusztus 19.

Színház

A szokásos évi gyulai Shakespeare Fesztivál ezúttal nemcsak Shakespeare, hanem direkte Vihar-fesztivál: megannyi Vihar-előadást látnak vendégül a Viharsarokban. A chef d'oeuvre-t meg tudtuk tippelni már az "étlap" alapján: a Craiovai Nemzeti Színház Purcarete-rendezésére gyűlt oda a szokásos budapesti szakmai premierközönség, így adtunk ki egy erős félházat az Erkel Művelődési Központban.

A rendező markáns formanyelvét már Dragos Buhagiar díszlete mutatta: semmi sziget - a hajótörést angol nyelven susogja el mikrofonba a megsokszorozott Ariel-csapat -, egy meglehetősen lepukkant, omladozófélben lévő palota fejre állt termében szendereg az idős Prospero; a valaha csodás ágyat könyvkupacok támasztják alá. A csillár alulról világít, a mozaikpadló viszont felül van; az ajtóhoz mászni kell a plafon felől, és az óriási szekrény - melyből az első ajtónyitásra kidől hátrafelé a könyvhalom - ugyancsak fejjel lefelé áll.

Egy trónfosztott uralkodó markáns különvilága ez: a varázslásoknál erősebb benne a rezignált idegenség, a melankolikus hidegség. Ilie Gheorghe Prosperója leszámolni készül a világgal - kizárja belőle magát: elég volt. Hogy pontosan miből is? Tán mindkettőből: a világból és önmagából. Van benne erő, a parancsoláshoz is, a leszámoláshoz is - az éléshez már nemigen, jövőkép semmi. Ez az utolsó mutatvány, a hajdani cselszövők megleckéztetése, Miranda sorsának elrendezése voltaképp kelletlen feladat, elvégzendő teendő.

Hogy odabent vihar dúl, azt Ilie Gheorghe formátumos alakításának apró, sokszor ellenpontozó részletei, valamint Wagner zenéje erősíti. Purcarete stilizált színházi nyelvén a hirtelen váltások, a tempó és gesztusok szélsősége, a mozgások koreografikus karaktere, a bohócéria, a valószerűtlen lebegés, a szürreális fények és színek egy lidérces álomvilágot teremtenek, melyben a pusztulás elkerülhetetlensége, a szolid rezignáció kormányoz. Odakünn éles, szembántó fehér fény, egy másik világ, avagy a másvilág - a szekrény ajtaja vezet ki oda -, idebenn félhomály, hanyatlás.

És akkor Miranda - aki bábuszerűen engedelmeskedik apja irányításának, arca merev, sem gyöngéd vagy viharos érzelem, sem érdeklődés nem látszik rajta - hirtelen letépi papírruháját, és máris Caliban, az őrjöngő vadlény tombol előttünk. Sorin Leovenau a bábu-Miranda és az intenzív Caliban között csapódva mesterien ütközteti a két karaktert; előbbi vágytalansága utóbbi dühödt szabadságvágyát húzza alá. És Caliban tud szeretni: anyja, Sycorax csontvázát öleli sírva, benne a régi szép időket...

Amikor Miranda találkozik a nő (Romanita Ionescu) játszotta Ferdinánddal, voltaképp egy hűvös frigy kerül tető alá - a dráma verbális rétege Purcarete rendezésében vékonyka, erőtlen szál a komplex teatralitáshoz képest. Egy megduplázott, parányi babapár - törpe Miranda és törpe Ferdinánd - árulkodik érzelmeikről, borul össze egy röpke pillanatra, majd szemétként hullanak a földre.

Szemét: sok-sok csomagolópapír, nagy halomban - a vihar fújta be őket ide, ebbe a hanyatló palotába; feltornyozódnak a sarokban, tölcsérben pörögnek a terem közepén; jól megbújik mögöttük a láthatatlan Caliban-Miranda, míg egyik vagy másik képében ismét színre lép.

Ariel kék arcú, piros orrú, enervált szellem - megsokszorozva ("lelkek", írja a színlap) sem hitelesíti a szabadságvágyat, viszont ő az, akihez gyöngéd szeretet fűzi az idős Prosperót. Egymást átölelve búcsúznak a szolgálat végén, majd Prospero leveszi sapkáját (tán ebben volt a varázsereje, hisz pálca nincs), és piros bohócorrot nyom az arcába. Aztán ledől aludni.

A hajótöröttek - pontosabban az idevarázsolt kompánia - barokkos jelenések: a gaz öcs, a nápolyi herceg és a többiek míves kompozíciókban abszolválják a szürreális lidércnyomás rájuk jutó jeleneteit. A vendéglátás epizódjában lángolnak a tányérok - Prospero homokkal oltja a tüzet, vagyis vet véget a mulatságnak -, majd a vendégek szépen "kiszédülnek" a szekrény ajtaján. És mire elegáns ruhában visszatérnek, már nem látják, csak hallják Prosperót.

Stephano és Trinculo igazi cirkuszi bohóc: vedelésük és civódásuk klasszikus bohóctréfa. Caliban álma a megváltó-megmentőkről, Prospero megöléséről és a hatalom visszavételéről gyorsan fúl alkoholba.

Prospero - miután összeadta Ferdinandot és Mirandát (aki, nyomatékképpen, Ferdinand előtt változik ruháját letépve Calibanná) és kiebrudalta időközben könyvtelenné vált terméből a hajótörötteket - az üres teremben álló üres székeknek mondja el végső nagymonológját, a számonkérés-leckéztetés tirádáját. Kihez-kihez - persze: senkihez - pontosan odafordul, hisz belülről látja őket, és váltogatva intézi hozzájuk szavait. Aztán leveszi fejéről az Arielt idéző parókát, és ledől az ágyra, immár utoljára.

Mikor az elegáns úri kompánia visszatér, "lemozogják" Prospero beszédét; pontosan úgy járnak-kelnek, ahogy ő fordult hozzájuk, amikor még nem voltak jelen - de immár ő, Prospero nincs ott, csak a hangja, mert a játék bevégeztetett.

Egy igen jó karban lévő társulat energikus és alázatos játékkal tette elénk Purcarete szomorú Viharját.

Craiovai Nemzeti Színház, Gyulai Shakespeare Fesztivál, július 13.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.