Színház

Talpáról a fejére

Vihar, Purcarete, Craiova

  • Csáki Judit
  • 2012.08.19 14:07

Színház

A szokásos évi gyulai Shakespeare Fesztivál ezúttal nemcsak Shakespeare, hanem direkte Vihar-fesztivál: megannyi Vihar-előadást látnak vendégül a Viharsarokban. A chef d'oeuvre-t meg tudtuk tippelni már az "étlap" alapján: a Craiovai Nemzeti Színház Purcarete-rendezésére gyűlt oda a szokásos budapesti szakmai premierközönség, így adtunk ki egy erős félházat az Erkel Művelődési Központban.

A rendező markáns formanyelvét már Dragos Buhagiar díszlete mutatta: semmi sziget - a hajótörést angol nyelven susogja el mikrofonba a megsokszorozott Ariel-csapat -, egy meglehetősen lepukkant, omladozófélben lévő palota fejre állt termében szendereg az idős Prospero; a valaha csodás ágyat könyvkupacok támasztják alá. A csillár alulról világít, a mozaikpadló viszont felül van; az ajtóhoz mászni kell a plafon felől, és az óriási szekrény - melyből az első ajtónyitásra kidől hátrafelé a könyvhalom - ugyancsak fejjel lefelé áll.

Egy trónfosztott uralkodó markáns különvilága ez: a varázslásoknál erősebb benne a rezignált idegenség, a melankolikus hidegség. Ilie Gheorghe Prosperója leszámolni készül a világgal - kizárja belőle magát: elég volt. Hogy pontosan miből is? Tán mindkettőből: a világból és önmagából. Van benne erő, a parancsoláshoz is, a leszámoláshoz is - az éléshez már nemigen, jövőkép semmi. Ez az utolsó mutatvány, a hajdani cselszövők megleckéztetése, Miranda sorsának elrendezése voltaképp kelletlen feladat, elvégzendő teendő.

Hogy odabent vihar dúl, azt Ilie Gheorghe formátumos alakításának apró, sokszor ellenpontozó részletei, valamint Wagner zenéje erősíti. Purcarete stilizált színházi nyelvén a hirtelen váltások, a tempó és gesztusok szélsősége, a mozgások koreografikus karaktere, a bohócéria, a valószerűtlen lebegés, a szürreális fények és színek egy lidérces álomvilágot teremtenek, melyben a pusztulás elkerülhetetlensége, a szolid rezignáció kormányoz. Odakünn éles, szembántó fehér fény, egy másik világ, avagy a másvilág - a szekrény ajtaja vezet ki oda -, idebenn félhomály, hanyatlás.

És akkor Miranda - aki bábuszerűen engedelmeskedik apja irányításának, arca merev, sem gyöngéd vagy viharos érzelem, sem érdeklődés nem látszik rajta - hirtelen letépi papírruháját, és máris Caliban, az őrjöngő vadlény tombol előttünk. Sorin Leovenau a bábu-Miranda és az intenzív Caliban között csapódva mesterien ütközteti a két karaktert; előbbi vágytalansága utóbbi dühödt szabadságvágyát húzza alá. És Caliban tud szeretni: anyja, Sycorax csontvázát öleli sírva, benne a régi szép időket...

Amikor Miranda találkozik a nő (Romanita Ionescu) játszotta Ferdinánddal, voltaképp egy hűvös frigy kerül tető alá - a dráma verbális rétege Purcarete rendezésében vékonyka, erőtlen szál a komplex teatralitáshoz képest. Egy megduplázott, parányi babapár - törpe Miranda és törpe Ferdinánd - árulkodik érzelmeikről, borul össze egy röpke pillanatra, majd szemétként hullanak a földre.

Szemét: sok-sok csomagolópapír, nagy halomban - a vihar fújta be őket ide, ebbe a hanyatló palotába; feltornyozódnak a sarokban, tölcsérben pörögnek a terem közepén; jól megbújik mögöttük a láthatatlan Caliban-Miranda, míg egyik vagy másik képében ismét színre lép.

Ariel kék arcú, piros orrú, enervált szellem - megsokszorozva ("lelkek", írja a színlap) sem hitelesíti a szabadságvágyat, viszont ő az, akihez gyöngéd szeretet fűzi az idős Prosperót. Egymást átölelve búcsúznak a szolgálat végén, majd Prospero leveszi sapkáját (tán ebben volt a varázsereje, hisz pálca nincs), és piros bohócorrot nyom az arcába. Aztán ledől aludni.

A hajótöröttek - pontosabban az idevarázsolt kompánia - barokkos jelenések: a gaz öcs, a nápolyi herceg és a többiek míves kompozíciókban abszolválják a szürreális lidércnyomás rájuk jutó jeleneteit. A vendéglátás epizódjában lángolnak a tányérok - Prospero homokkal oltja a tüzet, vagyis vet véget a mulatságnak -, majd a vendégek szépen "kiszédülnek" a szekrény ajtaján. És mire elegáns ruhában visszatérnek, már nem látják, csak hallják Prosperót.

Stephano és Trinculo igazi cirkuszi bohóc: vedelésük és civódásuk klasszikus bohóctréfa. Caliban álma a megváltó-megmentőkről, Prospero megöléséről és a hatalom visszavételéről gyorsan fúl alkoholba.

Prospero - miután összeadta Ferdinandot és Mirandát (aki, nyomatékképpen, Ferdinand előtt változik ruháját letépve Calibanná) és kiebrudalta időközben könyvtelenné vált terméből a hajótörötteket - az üres teremben álló üres székeknek mondja el végső nagymonológját, a számonkérés-leckéztetés tirádáját. Kihez-kihez - persze: senkihez - pontosan odafordul, hisz belülről látja őket, és váltogatva intézi hozzájuk szavait. Aztán leveszi fejéről az Arielt idéző parókát, és ledől az ágyra, immár utoljára.

Mikor az elegáns úri kompánia visszatér, "lemozogják" Prospero beszédét; pontosan úgy járnak-kelnek, ahogy ő fordult hozzájuk, amikor még nem voltak jelen - de immár ő, Prospero nincs ott, csak a hangja, mert a játék bevégeztetett.

Egy igen jó karban lévő társulat energikus és alázatos játékkal tette elénk Purcarete szomorú Viharját.

Craiovai Nemzeti Színház, Gyulai Shakespeare Fesztivál, július 13.

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.