Vért kíván

Szomor-Pejtsik-Miklós: Báthory Erzsébet

"A Vámpír asszony" - a jegyen még ezzel a hátborzongató kiegészítéssel szerepelt az új (vagy tán inkább: a legelső) magyar musical-opera címe, s bár az ősbemutatóra nyoma veszett e fordulatnak, azért a borzongás így is végigkísérte a múlt pénteki margitszigeti estét. Nem a kora újkori bűnügyi rejtély borsóztató izgalma, de még csak nem is a hűvös és esőre hajló időjárás fogvacogtatása, hanem inkább az összességében sajnos kudarcos produkció láttán-hallatán támadt tartós hidegrázás. Merthogy hiába az egyszerre kézenfekvő és üdvözlést érdemlő alapötlet, a csejtei úrnő közérdeklődésre számot tartó történetének zenés színpadra telepítése (a Bátori Mária meg Horusitzky Báthory Zsigmondja nyomában), ha azután a megvalósítás oly sok sebből vérzik, mint ahogy a legelső előadáson érzékletessé vált. Sok és egyúttal sokféle sebről beszélhetünk, hiszen a fentebb idézett műfaji meghatározás öszvérjellege csakúgy megoldatlan problémákról árulkodik, mint a Bagó Bertalan által rendezett előadás seregnyi történetvezetési, játékbeli és vokális gyengesége.

Benedekffy Katalin, Szomor György

Fotó: redcock

Kezdjük magán a művön, amely az ugyancsak a Margitszigeten ősbemutatott Robin Hood után újra Szomor György zeneszerzői és Miklós Tibor szövegírói együttműködésének gyümölcse, ezúttal Pejtsik Péter hangszerelői közbejöttével. Nos, a darab zenei része mindent összevetve kínál néhány figyelemre méltó mozzanatot: leginkább a koridéző és a Tabulatúra régizene-együttes jóvoltából stílusosan elővezetett tánc- és kocsmazenéknek köszönhetően. De még egy-egy harmadlagos frissességű lírai kamaszkettős és drámai magándal (Quo vadis) is a méltatásra érdemesíthető szakaszt erősíti. Az alapproblémát itt a hangzásvilág kiforratlansága és a zene műfaji katyvasza jelenti: már-már parodisztikus stílustörésekkel és -váltásokkal, a melodikus invenció szűk regiszterével és hozzá a nagyzenekari előadásmód kóros felülfogalmazásaival. Ezzel együtt is komolyabb nyugtalanságot válthatott ki a nézőből a Miklós Tibor által koncipiált történet, s hogy rögvest eloszlassuk az esetleges félreértést: nem a történeti hűség vagy hűtlenség kérdésén felindulva. Mert ha furcsa is némiképp, hogy a 16-17. század fordulóján játszódó sztori az egyszerűség kedvéért mellőzi a reformáció tényét (s így a protestáns Nádasdy Ferenc teteme felett latin Miserere szól), ez voltaképp még épp úgy elcsúszik, mint a nyomozói meg a kórboncolási eljárások szembeötlő anakronizmusa. A valódi problémát a történet általános emésztetlensége jelenti. Kidolgozatlan epizódok és emberi relációk meg színpadi értelemben motiválatlan cselekedetek sora követi egymást a darabban, amelynek bűnügyi poénját ilyesformán nem tapintatból nem lövi le a recenzens, hanem mert maga is inkább csak sejti, mint érti a szerzők által hevenyészve felvázolt megfejtést. Ám hogy Miklós Tibor működéséről is legyen pár jó szavunk: dalszövegeiben helyenként sikerrel találta el a balladisztikus hangvételt.

Ami mármost az előadásra vonatkozó legmeghatározóbb benyomásunkat illeti, azt alkalmasint a fülsértő jelző használatával lehetne az olvasó számára is megidéznünk. A címszerepben felléptetett Benedekffy Katalin énekszavát még azzal együtt is lehetetlen volt elfogadhatónak ítélni, hogy a századokon át oly csúnyán megvádolt, egyes kritikusokhoz hasonlóan állítólag vérben fürdőző grófi özvegyasszony figuráját kétségkívül megilleti némi hiszteroid jelleg. Remélhetőleg csupán alkalmi indiszpozíció a magyarázat, ám múlt péntek este Benedekffy szólamformálása nemcsak a szöveget tette érthetetlenné, de részben bizony a főszerep kiosztásának tényét is. A vokális sérülékenység, a túlságig kiélesedett vagy éppen erősen fás hangadás másoknál is problémát jelentett, s ez annál is kínosabb volt, mivel a színpadon a Kolozsvári Magyar Opera társulata működött: fegyelmezetten, Kulcsár Szabolcs karmesterrel jól együttműködve, de sokszor alig hallgathatóan vagy épp érthetően. A darabbéli főgonosz, Thurzó nádor szerepében színre lépő zeneszerző, Szomor György sem igen boldogult szólamának egy-egy szakaszával, s így dicséretet leginkább talán a háborgó lelkiismeretű 17. századi detektív megformálója, az éneklés szakaszaiban kiváló és színészként szerepének hiányjeleit is feledtetni próbáló Szemenyei János érdemelt. Valamint az elhalt férj, az "erős fekete bég", a törökverő Nádasdy Ferenc marciális alakítója, Zöld Csaba, továbbá az a Miller Zoltán, aki egyetlen énekszámnyi (és amúgy dramaturgiailag levegőben lógó) szélhámos szerepét a szokott férfibájával teljesítette.

A második részre mind elnagyoltabbá és kontúrtalanabbá váló előadást Bagó Bertalan a jelek szerint leginkább a díszletté előléptetett vastraverzek tologatására, Novák Péter lendületesen középszerű koreográfiájára, valamint némi nyílt színi szimbolizmusra alapozta. Báthory Erzsébet rejtélye, úgy lehet, változatlanul megoldatlan marad, aminthogy voltaképpen rejtély az új produkció is. A kérdés mindkét esetben így hangzik: hogyan is történhetett?

Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 13.