rés a présen: Mondhatjuk a legutóbb bemutatott Csönd című előadásodra, hogy pandémikus mű?
Pataky Klári: Igen, a darab kifejezetten abból indult ki, hogy mi történt, történik körülöttünk az elmúlt években. Ez egy olyan helyzet, amilyent a mi életünkben még soha nem tapasztaltunk. Lezárt városok, kiürült utcák, rémítő hírek halottakkal megtelt hűtőkocsikról. Tulajdonképpen egy haláltánc. Egyéni szinten pedig szorongás, aggodalom, bezártság. Ezt a megváltozott világot szerettem volna valahogy formába önteni, és ehhez a középkori haláltánc műfaja tűnt a legmegfelelőbbnek. A következő kérdés az volt, hogy hogyan lehet ma, a 21. század nyelvén, a kortárstánc nyelvén ábrázolni a haláltáncot. Aztán arra jutottam, hogy igazából nem is ez a mostani helyzet a haláltánc, hanem az emberiség pusztító létezése, ami után jött a csönd. A darab elején van egy kicsit őrült, kicsit duhaj tánc, nálunk ez jelképezi az emberiség önpusztító létét, majd ezt követik a „csönd” képei. Belassulás, tetemek, zaklatottság, elfojtás, magány.
rap: Számodra mik a járvány tanulságai?
PK: Bevallom, nem hozott igazán drasztikus változást az életembe, mivel előtte már két évig zömmel otthon voltam a kislányommal. 2020 decemberében, a pandémia közepén kezdtünk el dolgozni, nagyon jó érzés volt, hogy végre közösségben voltam. A darab 2021 februárjában elkészült, csak nem mutathattuk be közönség előtt. Inkább utólag csapódott le bennem, hogy ez az időszak pszichésen mennyire megterhelő volt, főként a társas érintkezések lecsökkenése miatt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
