ZSINÓRPADLÁS - Interjú

„Rém izgalmas”

Gordon Eszter fotográfus

Színház

Az egyik legismertebb színházi fotós, de ma már kevesebbet dolgozik színházban. A pályakorrekció okairól és irányáról, a kiállításáról és mindenféle kulisszatitkokról beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Két éve készítesz a Jurányi plakátjaihoz portrékat, ezekből nyílt most kiállításod Takarásban címmel. Miért vonz a portrézás?

Gordon Eszter: Szeretem a műfajt. Amikor az első gépemet megkaptam és elkezdtem fotózni, édesapám épp a sajtóban dolgozott, én pedig nagyon sok rendezvényre elkísértem, ahol publikálási kötelezettség nélkül fotózhattam az embereket. Igyekeztem gyakorolni, megfigyelni a közeget, a többi fotóst, kitapasztalni, hogyan kell mozognom köztük és a fotóalanyok között, ami persze jó lehetőség volt a kapcsolatépítésre is. Akkor és a pályám első tíz évében is még filmre dolgoztam, ami technikailag nagyon más jellegű munka volt.

MN: A kiállított képek nem is annyira a bemutatóra utalnak, inkább a művészek civil arcát mutatják meg.

GE: A plakátra nem feltétlenül az adott bemutató egyik szereplője kerül, olykor a rendezőt vagy más alkotót választunk. A koncepció szerint nem kell a készülő előadás hangulatát megidézni, természetességre, vidámságra törekszünk. Nem akarok senkit rávenni arra, hogy a szerepének megfelelő arckifejezéssel rukkoljon elő. Az előadásra csalogató képeket készítek, és azt szeretném, ha ezek mosolygásra késztetnék a nézőjüket.

MN: Színházi fotósként váltál ismertté. Hogyan alakult, hogy bejáratos lettél színházakba?

GE: Angol és orosz irodalom, illetve nyelvtanári szakon végeztem az ELTE-n, így rengeteg irodalmat kellett olvasnom. Az egyetem után azonban már nem volt elég időm a munka mellett. Sokféle területen kipróbáltam magam, kerestem az utamat, de azt tudtam, hogy fotózással szeretnék foglalkozni. Az orosz szakon sikerült többször eljutnom Szentpétervárra egy-egy részképzésre, ott szerettem bele a színházba. Lett egy ötletem, elkezdtem felvenni a kapcsolatot több színházzal. Először csak fotós próbákra jártam a bemutatók előtt, és az elején még hónapokig a saját fiókomnak gyártottam az anyagokat, majd szép lassan lettek felkéréseim is. Először egy magazin keresett meg, hogy legyen egy rovatom, majd megkerestek színházak is, hogy legyek a fotósuk. Így voltam tizenöt évig az Örkény Színház fotósa, aztán párhuzamosan a Nemzeti Színházé is, amikor Alföldi Róbert volt az igazgató, akivel előtte a Bárka Színháznak is dolgoztam. Aztán jött az Operettszínház, jelenleg a Vígszínház fotósa vagyok. Meghatározó volt a választásomban az, amikor először jártam Keleti Éva néninél. Már fotóztam, amikor az ügynökségének, az Europressnek az irodájában felkerestem azzal, hogy nézze meg a képeimet, érdemes-e szerinte színházi vonalon továbbmennem. Amikor megláttam körülötte az ikonikus fényképeit, amelyeket mindannyian ismerünk, eldöntöttem, hogy én is szeretnék lenyomatot hagyni a saját koromról.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.