Magyar Narancs: Két éve készítesz a Jurányi plakátjaihoz portrékat, ezekből nyílt most kiállításod Takarásban címmel. Miért vonz a portrézás?
Gordon Eszter: Szeretem a műfajt. Amikor az első gépemet megkaptam és elkezdtem fotózni, édesapám épp a sajtóban dolgozott, én pedig nagyon sok rendezvényre elkísértem, ahol publikálási kötelezettség nélkül fotózhattam az embereket. Igyekeztem gyakorolni, megfigyelni a közeget, a többi fotóst, kitapasztalni, hogyan kell mozognom köztük és a fotóalanyok között, ami persze jó lehetőség volt a kapcsolatépítésre is. Akkor és a pályám első tíz évében is még filmre dolgoztam, ami technikailag nagyon más jellegű munka volt.
MN: A kiállított képek nem is annyira a bemutatóra utalnak, inkább a művészek civil arcát mutatják meg.
GE: A plakátra nem feltétlenül az adott bemutató egyik szereplője kerül, olykor a rendezőt vagy más alkotót választunk. A koncepció szerint nem kell a készülő előadás hangulatát megidézni, természetességre, vidámságra törekszünk. Nem akarok senkit rávenni arra, hogy a szerepének megfelelő arckifejezéssel rukkoljon elő. Az előadásra csalogató képeket készítek, és azt szeretném, ha ezek mosolygásra késztetnék a nézőjüket.
MN: Színházi fotósként váltál ismertté. Hogyan alakult, hogy bejáratos lettél színházakba?
GE: Angol és orosz irodalom, illetve nyelvtanári szakon végeztem az ELTE-n, így rengeteg irodalmat kellett olvasnom. Az egyetem után azonban már nem volt elég időm a munka mellett. Sokféle területen kipróbáltam magam, kerestem az utamat, de azt tudtam, hogy fotózással szeretnék foglalkozni. Az orosz szakon sikerült többször eljutnom Szentpétervárra egy-egy részképzésre, ott szerettem bele a színházba. Lett egy ötletem, elkezdtem felvenni a kapcsolatot több színházzal. Először csak fotós próbákra jártam a bemutatók előtt, és az elején még hónapokig a saját fiókomnak gyártottam az anyagokat, majd szép lassan lettek felkéréseim is. Először egy magazin keresett meg, hogy legyen egy rovatom, majd megkerestek színházak is, hogy legyek a fotósuk. Így voltam tizenöt évig az Örkény Színház fotósa, aztán párhuzamosan a Nemzeti Színházé is, amikor Alföldi Róbert volt az igazgató, akivel előtte a Bárka Színháznak is dolgoztam. Aztán jött az Operettszínház, jelenleg a Vígszínház fotósa vagyok. Meghatározó volt a választásomban az, amikor először jártam Keleti Éva néninél. Már fotóztam, amikor az ügynökségének, az Europressnek az irodájában felkerestem azzal, hogy nézze meg a képeimet, érdemes-e szerinte színházi vonalon továbbmennem. Amikor megláttam körülötte az ikonikus fényképeit, amelyeket mindannyian ismerünk, eldöntöttem, hogy én is szeretnék lenyomatot hagyni a saját koromról.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
