ZSINÓRPADLÁS - Interjú

„Rém izgalmas”

Gordon Eszter fotográfus

Színház

Az egyik legismertebb színházi fotós, de ma már kevesebbet dolgozik színházban. A pályakorrekció okairól és irányáról, a kiállításáról és mindenféle kulisszatitkokról beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Két éve készítesz a Jurányi plakátjaihoz portrékat, ezekből nyílt most kiállításod Takarásban címmel. Miért vonz a portrézás?

Gordon Eszter: Szeretem a műfajt. Amikor az első gépemet megkaptam és elkezdtem fotózni, édesapám épp a sajtóban dolgozott, én pedig nagyon sok rendezvényre elkísértem, ahol publikálási kötelezettség nélkül fotózhattam az embereket. Igyekeztem gyakorolni, megfigyelni a közeget, a többi fotóst, kitapasztalni, hogyan kell mozognom köztük és a fotóalanyok között, ami persze jó lehetőség volt a kapcsolatépítésre is. Akkor és a pályám első tíz évében is még filmre dolgoztam, ami technikailag nagyon más jellegű munka volt.

MN: A kiállított képek nem is annyira a bemutatóra utalnak, inkább a művészek civil arcát mutatják meg.

GE: A plakátra nem feltétlenül az adott bemutató egyik szereplője kerül, olykor a rendezőt vagy más alkotót választunk. A koncepció szerint nem kell a készülő előadás hangulatát megidézni, természetességre, vidámságra törekszünk. Nem akarok senkit rávenni arra, hogy a szerepének megfelelő arckifejezéssel rukkoljon elő. Az előadásra csalogató képeket készítek, és azt szeretném, ha ezek mosolygásra késztetnék a nézőjüket.

MN: Színházi fotósként váltál ismertté. Hogyan alakult, hogy bejáratos lettél színházakba?

GE: Angol és orosz irodalom, illetve nyelvtanári szakon végeztem az ELTE-n, így rengeteg irodalmat kellett olvasnom. Az egyetem után azonban már nem volt elég időm a munka mellett. Sokféle területen kipróbáltam magam, kerestem az utamat, de azt tudtam, hogy fotózással szeretnék foglalkozni. Az orosz szakon sikerült többször eljutnom Szentpétervárra egy-egy részképzésre, ott szerettem bele a színházba. Lett egy ötletem, elkezdtem felvenni a kapcsolatot több színházzal. Először csak fotós próbákra jártam a bemutatók előtt, és az elején még hónapokig a saját fiókomnak gyártottam az anyagokat, majd szép lassan lettek felkéréseim is. Először egy magazin keresett meg, hogy legyen egy rovatom, majd megkerestek színházak is, hogy legyek a fotósuk. Így voltam tizenöt évig az Örkény Színház fotósa, aztán párhuzamosan a Nemzeti Színházé is, amikor Alföldi Róbert volt az igazgató, akivel előtte a Bárka Színháznak is dolgoztam. Aztán jött az Operettszínház, jelenleg a Vígszínház fotósa vagyok. Meghatározó volt a választásomban az, amikor először jártam Keleti Éva néninél. Már fotóztam, amikor az ügynökségének, az Europressnek az irodájában felkerestem azzal, hogy nézze meg a képeimet, érdemes-e szerinte színházi vonalon továbbmennem. Amikor megláttam körülötte az ikonikus fényképeit, amelyeket mindannyian ismerünk, eldöntöttem, hogy én is szeretnék lenyomatot hagyni a saját koromról.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.