Színház

Szócsövek csatája

Lucas Hnath: Nóra II. rész

Színház

Ki nem töprengett már jó vagy rossz Nóra-előadások után, vajon mi történt a főhőssel, miután elhagyta a családját? Tud-e egyáltalán boldogulni független nőként? Prostituáltként végzi, vagy talál magának olyan hivatást, amiben kiteljesedik? Kitartott szeretőként kerül cseberből vederbe? Netán visszatér a családjához?

Lucas Hnath amerikai dráma­író vette magának a bátorságot, és Nóra II. rész címmel megírta a folytatást, amit nagy sikerrel játszottak a Broadwayn, és amit most az Orlai Produkció is bemutatott a Szentendrei Teátrummal együttműködésben.

Ibsen ajtócsapódással végződő történetének továbbszövésére egyébként nem ez volt az egyetlen kísérlet: Elfriede Jelinek hetvenes években íródott, Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai című darabját pár éve az Örkény Színház is bemutatta Zsótér Sándor rendezésében, igaz, az előadás szöveglabirintusa – a szerzőtől megszokott módon – inkább a nőiségben, a nóraságban való elmerülés lehetőségét, mintsem a fordulatos cselekményt kínálta. Az A Doll’s Life című musical viszont nem fukarkodott a melodrámába illő részletekkel, volt benne Nóra minden, pincérnőtől kezdve operaházi öltöztetőn át halgyári munkásig. A produkciót a Broadway egyik legnagyobb bukásaként tartják számon, összesen öt előadást ért meg.

Hnath darabja ennél visszafogottabb, ügyesen szerkesztett társalgási dráma, mely éles kontúrokkal rajzolja meg a bili kiborítása után eltelt tizenöt évet. Talán túlságosan is élesekkel, hiszen a nagyon konkrét, lehorgonyzott történet kisebb teret hagy a nézői fantáziának – igaz, ez valamennyire a műfaj sajátossága, és nincs is nagy baj a Nórának ezzel a verziójával. (Bár ha már itt tartunk: kíváncsi lennék egy olyan nőre végre, aki ugyan elhagyja a családját, de ettől még nem harcos feminista.) A főhősnő gazdag, sikeres írónő lett, aki könyveiben a házasság intézménye ellen kelti a hangulatot, és most csak azért tért vissza, hogy rávegye Torvaldot, váljanak el hivatalosan is.

Ugyanis nő és férfi akkoriban a törvény előtt sem volt egyenlő, a férfinak könnyebb volt intézni az efféle ügyeket. Ez a kuriózum – azon túl, hogy lehet miatta hüledezni szegény nők múltbéli nehéz sorsán – szervezi a cselekményt, azaz hogy Nóra melyik jelenetben kivel (a gyermekeit felnevelő dajkával, Anne Marie-val, a férjével vagy a lányával, Emmyvel) beszélget egy kicsit magáról és a családjáról – de elsősorban a házasságról. Emiatt kissé úgy érzem magam, mint egy modern és nyitott egyház tandráma-előadásán, mely a szempontok sokféleségének felvillantásán keresztül érvel az intézményt elavultnak ítélő vélemények ellen. (A vitadráma nem is áll távol Hnathtól, egy másik, The Christians című darabja például a hit és a haladás dilemmáiról szól, papok beszélgetnek benne.) Csak úgy sorjáznak a prospektusízű érvek: meg kellett volna javítani; mivé lenne a világ, ha mindenki elhagyná a családját; minden úgy jó, ahogy van, mert ez biztos nem véletlen; kemény ára van a nők függetlenségének; ki issza meg ennek a levét; stb.

A karakterek így sokszor inkább szócsöveknek, mint hús-vér embereknek tűnnek, ráadásul kapcsolódni is nehéz a problematikához. A gyermekeit elhagyó anya (vs. apa) és társadalmi megítélése lehetne mai szemmel is izgalmas téma, a darab azonban homályban hagyja ezt a részt (miért is nem vette/vehette fel a kapcsolatot Nóra a gyermekeivel az elmúlt tizenöt évben?), és az sem sokat segít, hogy a szereplők ugyan korabeli jelmezekben vannak, de mai nyelven szólalnak meg. Legfeljebb röhörészünk kicsit, amikor káromkodnak, és azt mondják, ciki.

Ebbe a szűk keresztmetszetbe nem sok invenció fér, de a Galgóczy Judit rendezte előadásban legalább van törekvés a karakterek árnyalására: amikor a szereplők épp nem téziseket mondanak fel, egészen emberinek tűnnek. Anne Marie (Bodnár Erika) öreg bútorrá kopott, a házastársi státuszra jellemző határozottsággal fellépő dajka. Emmyben, Nóra lányában (László Lili) ugyanaz az erő és dac lakik, mint az anyjában – ha úgy vesszük, épp ellene lázad, amikor sugárzó arccal magyarázza: minden vágya, hogy birtokolja őt valaki. Intenzív jelenség, és megvan a magához való esze.

Csankó Zoltán Torvaldja zárkózott, valódi érzelmeit elrejtő, mindig higgadt férfi. Ő akarja uralni vagy megmenteni a helyzeteket, kimondani a döntő szót. Amikor Nóra felajánlja, hogy szívesen elmegy, amíg férje magához tér a viszontlátás okozta sokkból, Torvald inkább gyorsan összeszedi magát, hogy ő mondhassa meg, mi történjen. Kováts Adél Nórája a függetlenségben kivirágzott, lehengerlő, edzett nő. Türelmetlenül kopog azon az ajtón, amelyet tizenöt éve ő csapott be. Lassan szembesül azzal, hogy nem minden olyan, ahogy képzelte. Néma pótcselekvéseiben még mindig gondoskodó anya: ő maga sem veszi észre, ahogy a lányát sürgetve feladja rá és megigazítja rajta a kabátot. Önkéntelen mozdulatokkal, oda sem figyelve köti át Torvald fején a sebet, amit hasonló természetességgel fogad a férj is.

Kettejük utolsó jelenetében, amikor arról beszélgetnek, kinek milyen szeretője volt az elmúlt időszakban, meghittség árad szét közöttük. Mindannak a meghittsége, amit együtt és külön-külön megéltek, ami mindennek ellenére örökre összeköti őket. Nem sok ilyen szép, mély értelmű és többrétegű jelenet van az előadásban.

Orlai Produkció, Szentendrei Teátrum, július 6.

Neked ajánljuk