Magyar Narancs: Tényleg minősíthetetlen a hazai közlekedési morál?
Siska Tamás: Nem szeretem az ilyen meghatározásokat. A magyarok között éppúgy vannak nagyon szabályosan, mint feltűnően szabálytalanul közlekedők. Ám valóban létezik olyan "sugallat", hogy nálunk rosszabb a helyzet, mint máshol. Ha így is van, ez nem valamiféle magyar specialitás: korábban Angliában, Franciaországban, de még Németországban és a skandináv államokban sem volt olyan jó a helyzet, mint jelenleg.
MN: Mit tettek ott a javulásért?
ST: Ezekben az országokban a közlekedés biztonsága nagyon fontos politikai, társadalmi kérdéssé vált. Ennek nyilván az a feltétele, hogy az emberek is úgy érezzék, komoly problémáról van szó, pontosabban foglalkoztatja őket, aggódnak amiatt, hogy értelmetlenül halnak meg ezrek az utakon. Sajnos Magyarországon - bár történt valami elmozdulás - még nincs középpontban a közlekedésbiztonság: például a parlamenti választások előtt egyik párttól sem hallottam, hogy ez számára kiemelten fontos kérdés lenne.
MN: Mit tudtak volna ígérni evvel kapcsolatban? Fokozottabb rendőri ellenőrzést?
ST: A hatékony rendőri ellenőrzés valóban nagyon fontos, de a közlekedésbiztonság javítása sokkal komplexebb probléma annál, mint hogy leszűkítsük az ellenőrzésre és a büntetésre. A politikán múlik, hogy jó minőségű utak épüljenek, hogy ösztönözzék a biztonságosabb autók közlekedését, hogy magas szintű legyen a járművezető-képzés és a közlekedési nevelés, hogy korszerű legyen a tömegközlekedés. A közlekedésbiztonságnak egy csomó pozitív üzenete is lehet, nem csak a szankciók.
MN: De említette, hogy Nyugaton is szankciókkal indult a "szemléletformálás".
ST: Az emberi természet olyan, hogy mindig maximálisan ki szeretné használni az adott közlekedési eszköz előnyeit. Amikor gépjárművet vezetünk, sokszor nem a biztonságra törekvés irányítja cselekedetünket, fontosabb motiváció lehet a menetidő lerövidítése, a sebesség élvezete, a vezetői ügyesség demonstrálása. Amikor valaki gázt ad, nem gondol arra, hogy balesetet okozhat, ettől nem szorong, sőt az ilyesmit igyekszik hárítani. Ráadásul egy korszerű gépkocsiban minden azt sugallja, hogy biztonságban vagyunk. Ezen pedig csak úgy lehet változtatni, hogy másféle motivációt kell felerősíteni, például a büntetéstől való félelmet.
MN: A felvilágosítás - akár sokkoló, baleseti fotókkal - nem segít?
ST: A közlekedési nevelés, propaganda nagyon fontos, de csak hosszú távon hatékony. Gyors eredményt csak az ellenőrzés növelésétől, a büntetés elkerülhetetlenségétől lehet remélni. Ezzel párhuzamosan fejleszteni kell a közlekedésbiztonsági nevelést és a propagandát is.
MN: Milyen a hatékony propaganda?
ST: Nemcsak az iskolában, de a gépjárművezető-oktatásban is sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a biztonságra. Társadalmi párbeszédet kellene kezdeni a témáról. Hiszen ez egy olyan közös társasjáték, amiben mindenki nyerhet. Nemcsak az állampolgárok, hanem az állam is. Milliárdokat lehetne megspórolni, ha csökkenne a balesetek száma, gondoljunk csak a kórházi költségekre. De hangsúlyoznám, mi sem vagyunk rosszabbak, egyszerűen le vagyunk maradva. Hiába van egyre több háztartásban gépkocsi, mégsem úgy tekintünk egy járműre, hogy ez csak egy közlekedési eszköz és semmi több. Rengetegen vannak, akiknek az autó, az autóvezetés az önértékelés egyik eszközét, az ügyesség, az erő demonstrálását jelenti. Ráadásul ma még nagyon kicsi a szabályszegések tettenérésének a kockázata.
MN: Ön szerint hogyan lehetne rendet tenni a fejekben?
ST: Új alapokra kellene helyezni a közlekedési nevelést. Az óvodában, az általános iskola alsó tagozatában a gyerekeknek általában megtanítják a gyalogos közlekedés alapvető szabályait, és fontos lenne, ha mindez a középiskolában is folytatódna, de nem feltétlenül a szabályismeret növelésével. Ennél sokkal fontosabb a személyiségfejlesztés: jó volna, ha a kamaszok egy ilyen oktatás keretében felfedeznék saját értékeiket, ami növelné az önbizalmukat, megtanulnának hatékonyan kommunikálni, és elsajátítanák a kapcsolatépítés technikáit. Aki bízik önmagában, tisztában van az értékeivel, aki megtalálja a lehetőségeket képességeinek kibontakoztatására, annak nincs szüksége arra, hogy a közutakon mutassa meg, mennyire ügyes vagy bátor. És persze nemcsak a közoktatásban kellene erre hangsúlyt helyezni. Legalább ilyen fontos lenne, hogy autóvezető-képzés keretében is szerepet kapjon az efféle lélektan. Először is tisztázni kellene a tanulókkal, hogy mit jelent számukra az autó vagy a motorkerékpár. Közlekedési eszközt, vagy valamit, ami ennél sokkal több? Az oktatás keretében le kellene hántani azokat az extramotivációkat, amik nem a közlekedés lényegéhez tartoznak. Vagyis minden, ami nem azt szolgálja, hogy biztonságosan, a lehető leggyorsabban, de a szabályok betartásával eljussunk egyik helyről a másikra.
MN: Ismerve a hazai autósoktatást, ahol gyakran elméleti képzés címén KRESZ-teszteket töltenek ki a tanulók, lehetségesnek tartja ezt? El tudja képzelni, hogy azok az oktatók, akik beszólásaikkal még frusztráltabbá teszik tanulóikat, hirtelen jó pszichológussá válnak?
ST: Nagyon sok teendő van, hogy változás legyen, de ez nem csak az oktatók "minőségén" múlik. Amíg úgy működik a piac, hogy azok a nyerők, akik a leggyorsabban és/vagy a legolcsóbban viszik a tanulókat vizsgára, addig nem lesz változás. A jelenlegi szabályok nem hatékonyak, módosítani kellene egy csomó mindent, hogy előrelépés történjen. Ennek csak úgy lenne értelme, ha minden autósiskolában kötelezővé tennének egy nem csak a szabályismereteket számon kérő elméleti képzést. Hiába vannak lelkiismeretes oktatók, a biztonságot előtérbe helyező iskolák, ha a jelenlegi helyzetben versenyképtelenek. De hiányolom a hazai képzésben például a szimulátorok használatát. Az ilyen eszközökön jól lehetne demonstrálni, hogy miért nem szabad gyorsabban menni lakott területen 50 km/h-nál nagyobb sebességgel. Elég lenne egy olyan virtuális gyakorlat, hogy két parkoló autó közül kilép egy gyalogos... Sajnos nálunk a sebesség tekintetében a normaszegés vált a normává. Ha például Ausztriában megyek ötvennel a lakott területen, senki nem mászik rám. Próbálja meg ugyanezt egy kihaltnak tűnő magyar faluban.
MN: Azt elfogadom, hogy korábban akár egy skandináv országban is sokkal többen szegték meg a szabályokat, ám azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy arrafelé bármikor létezett volna olyan fokú agresszivitás, amilyen a hazai közlekedésben. Hogy például valaki - vélt sérelme miatt - kiszálljon az autójából és verekedni kezdjen a másikkal.
ST: Túl nagy hangsúlyt helyezünk az agresszivitásra, miközben sokkal nagyobb baj, hogy nem tartjuk be az alapvető szabályokat. Amit az utakon tapasztalunk, pszichológiai értelemben sokszor nem mondható agresszívnek. Az agresszivitás ugyanis szándékos bántalmazást, ártani akarást feltételez, márpedig kevés olyan eset fordul elő, amire ez igaz lenne. Csakhogy mi agresszívnak nevezzük azt a sofőrt is, aki jogosulatlan előnyre tesz szert, például a leállósávban előz. Ha van egy jogosulatlan előnyszerzés, vagy egy túlzottan kockázatvállaló magatartás, akkor előbb-utóbb valaki - a másik, szabályosan közlekedő autós - erre valószínűleg indulattal reagál. Akkor következik be a baj, ha ez az indulat odáig fajul, hogy a dühös járművezető a jogosulatlan előnyszerzést megpróbálja megtorolni. Pedig ha valaki jogosulatlan előnyt próbál szerezni, annak nem az a célja, hogy bárkinek ártson, ez meg sem fordul a fejében. Úgy tűnhet, mintha menteni akarnám azt, aki szabálytalan, de le kell szögeznem, sokszor az vált ki agresszivitást, hogy a szabályos közlekedő a személye elleni támadásnak véli a szabálytalankodó viselkedését. Vagy ami ennél is rosszabb, hogy mintakövetővé válik. "Ha neki lehet, akkor nekem is", majd elindul egy láncreakció, és egy idő után - lásd a gyorshajtás példáján - a szabályosan közlekedő lesz az, aki kilóg a sorból.
MN: Hogyan lehetséges, hogy az autóban az egyébként törvénytisztelő, rendes adófizető állampolgárok is fittyet hánynak a szabályokra?
ST: Az autóban személytelenné válunk, csak egy gépkocsitípus, egy márka látszik belőlünk. Nagyon ritka a szemtől szembe kommunikáció. Ha egy piacon betolakodom a sor elejére, bele kell néznem a sorban állók szemébe, és el kell viselnem a rosszalló, szemrehányó megjegyzéseiket, ami nagyon kellemetlen helyzet, kétszer is meggondolom, vállaljam-e. Gépkocsiban ülve ez a személyesség megszűnik. Ráadásul nagyon sokan úgy érzik, hogy ha egy erős autó van alattuk, ők is erősebbé válnak. Mintha egy nagy teljesítményű kocsi birtoklása azt jelentené, hogy tulajdonosa különb a másiknál, és ebből adódóan joga van a gyengébbet letolni az útról. Csakhogy míg a piacon, sorban állás közben, nincs komoly tétje a veszekedésnek, a közlekedésben annál inkább. Azt hiszem, például egy ilyen - "tolakodós" - esetben egyszerűen le kell nyelni a dolgot, mert ennél csak rosszabb történhet. Esetleg még bízhatunk abban, hogy a rendőrség előbb-utóbb "megtalálja" a tolakodót.
