Isztambul-Budapest busszal, amikor a fél világ, mint a kés, áll a levegőben. Hosszú, kényelmetlen és bénítóan fárasztó. De a cipónyira dagadó boka és a zúgó fej ellenére még ezt a végeérhetetlennek tűnő zötyögést is nézhetjük pozitívan. Sőt, elvileg csak pozitívan nézhetjük. Különben kibírhatatlan.
*
A döntés egy zajos kisvendéglőben születik: a pincérek futólépésben hordják a kaját, le-föl rohangáló társuk hangosbeszélőn gyorsjelenti a megüresedett székeket. Odakint eszerint engedik be és ültetik - kérdezés nélkül az asztalodhoz - az utcán kígyózó sorból a következőt. Étlap nincs: Isztambul patinás étkezdéjében kilencven éve csak fűszeres fasírt, zsemle, sült krumpli és babsaláta kapható. A falon államfők és celebek áradozó levelei bizonyítják, hogy e rafináltan plebejus helyen bárki vérbeli demokratának érezheti magát.
A szocializációs gyakorlat oka az izlandi vulkán, közege a totális légi közlekedési káosz, alanya kéttucatnyi Budapesttől Oslóig szerteszét honos európai polgár, tétje a hazajutás. Miután a szálloda duplájára emelte az árat, és kárrendezésre, segítségre igényt bejelenteni nincs hol és kinek, miután a vonatjegy elfogyott, az autóbérlés pedig megfizethetetlen - gyalog mégiscsak macerás volna -, a szakmai konferencia északnyugatra tartó résztvevői bérlőtársasággá szerveződnek. Busz két sofőrrel, Budapest, Pozsony és Bécs megállóval Münchenig, onnan ki-ki maga tovább.
A szerzésben segítenek a helyiek, de az ár minden igyekezetük ellenére egyre emelkedik: elfogadjuk a tizenkétezer eurót előre és kápéban, és megállapodunk, hogy a megtett kilométerektől függetlenül mindenkinek ugyanannyi a tarifa, lévén azonos az ellenérték: haza lehet menni. Néhány összepillantásból világos, hogy ettől mindenki korrektnek érzi magát.
Indulás este fél tízkor, negyedkor már teljes a létszám. Magyar szemmel az út negatívumok sorozatával kezdődik. Senki sem hisztizik, hogy elöl (hátul, középen, ablak vagy folyosó mellett) ülhessen, nem átkozza a légitársaságokat vagy Izlandot, nem riogat, hogy holnapra úgyis helyreáll a rend, nem lobbizik, hogy éjszakázzunk mégis szállodában. A haszontalan reptér mellett soknyelvű kajánkodással haladunk el, annak biztos tudatában, hogy jól döntöttünk. És ettől mindenki felelősnek érzi magát.
Arról sem esik szó, vajon a törökök miért egy óra hosszat pecsételik az első álmukból fölvert utasok útlevelét. Csöndes megütközést kelt viszont, hogy az éj közepén betessékelnek a török-bolgár határ közötti senkiföldjén világító tax free shopba. Az egyik sofőr laza természetességgel veszi ki a hozzá legközelebb álló kezéből az útlevelet, s a pénztárossal összekacsintva bevásárol egy csomó whiskyt és cigarettát. Mire ocsúdunk, a cucc egy részét elnyeli a busz és a sofőrülés melletti három szatyor.
A bolgár határszemélyzet alig kétórás adminisztrációval enged át, napnál világosabb, hogy a busz árába nyilván bekalkulált ital és cigaretta nélkül a beléptetés hajnalig is eltarthatott volna. Mire a korrupció szó elhangzik, én kettőt hátralépve már a dzsekimet igazgatom, hogy a furfangos ügylet láttán mindenki más kicsit felsőbbrendűnek érezhesse magát. Felhúzott lábbal, zokniban, pulóverekből párnát gyűrve úgy alszunk a baksis jóvoltából közelebb került Szerbiáig, mintha saját ágyunkban ébredhetnénk föl.
Amint kivilágosodik, előkerülnek a szálloda tegnap reggeli svédasztaláról mentett szendvicsek és langyos narancslevek, körbejárnak a tax freeből beszerzett minicsokis zacskók. Útnak indul egy arckrém, kézről kézre jár az elemes villanyborotva. Kiderül, hogy három különböző nyelven hárman is ugyanazt a könyvet (a Zabhegyezőt) olvassák. Az általános mozgolódásban mindenki szolidárisnak érzi magát.
A kényszerből kihagyott fogmosás kényelmetlenségét már-már gyerekes röhincsélés ellensúlyozza. Áradnak a régi, szép "endékás" időket idéző emlékek, taps fogadja a sofőr termoszból kínált gyengécske kávéját, az ingváltás elmarad, a mobilok és laptopok bekapcsolása nem. Megnyugtató jelentés az otthoniaknak arról, hogy mennyire kényelmes a busz, milyen jól aludtunk, és különben is, már túl vagyunk az út negyedén, harmadán, felén. Telefonon alakulnak, omlanak össze és formálódnak újra a további útvonaltervek. Müncheni ismerős szerez szállodát a svédeknek, Bécsben a svájci vonatcsatlakozásokat nyomozzák, Brüsszelből a dánok hálókocsiját intézik, Pozsonyban annak a prágai utazásán sakkoznak, akit majd kocsival vesznek fel a hegyeshalmi parkolóban, hogy a többiek megúszhassanak egy kitérőt. Tombol a szervezés, amitől mindenki hasznosnak érzi magát.
Az út kátyús, esik az eső, de haladunk: dicsérjük a sofőrök profizmusát, és számoljuk a Belgrádig hátralévő kilométereket. Már más időzónában járunk, ennyivel is kevesebb az előttünk álló húsz-, tíz-, ötórás menetidő. A relatív nyereségből futja, hogy ne csak a cigizők fogadják megértéssel a Belgrád fölötti Duna-híd újjáépítése miatti félórás dugót. A gyűrött arcokon a háborús károk rendbetételét helyeslő optimizmust örömmé pezsdíti a magyar határ utáni benzinkút presszójának barátságos kiszolgálása és (végre!) kifogástalan kávéja. A polcokon sorakozó külföldi lapoktól, és hogy az euróból euróban adnak vissza, sőt itt már egyikünk nyelvét is beszélik, hirtelen mindenki otthonosan érzi magát. Nemzetközi egyetértés nyugtázza, hogy beteljesült a rendszerváltás előtti nagy ábránd: a vécétesztben már mi, magyarok is jelesre tudunk vizsgázni.
A közel 24 órás zötykölődéstől bénultan zuhanok ágyba, zavaros gondolatokkal arról, hogy az EU székhelye mégsem Brüsszelben és Strasbourgban, hanem a fejekben lehet, és az európai közösséget a tételes szabályoknál szorosabban tarthatja össze az önbecsülés és az önfegyelem. Elalvás előtt arról ábrándozom, hogy hat év múltán ideje lenne az unió kultúrájához is csatlakozni.
