A Magyar Narancs február 23-i számában publikáltuk azt a Szilágyi Ákossal készült interjúnkat, amiben a költő, esztéta, Oroszország-kutató Sztálin haláláról, Berijáról és a csekista államról beszélt. Ezúttal online kiadásunkban közöljük az interjúnak egy másik részét, ami terjedelmi okokból kimaradt a lapból. Az apropót részben a naptár szolgáltatja, hiszen éppen 70 éve, 1953. május 5-én halt meg Sztálin, a keleti blokk zsarnoki egyeduralkodója. Ennek nyomán kegyetlen hatalmi harc indult meg a Kremlben, amelyben néhány hónapig a birodalmat saját hatalma érdekében reformálni kívánó, a belügy és a folyton változó nevű, de informálisan Csekának hívott rettegett politikai rendőrség egészét maga alá gyűrő Lavrentyij Berija állt nyerésre, hogy azután annál nagyobbat zuhanjon. Felemelkedésének és bukásának is lettek következményei a csatlós országokban, így Magyarországon.
magyarnarancs.hu: Volt Sztálinnak kijelölt utóda? Egyáltalán mennyire becsülte a környezetében lévő, neki alárendelt pártvezetőket?
Szilágyi Ákos: Sztálin egyszer, már az utolsó éveiben, amikor azzal játszott, hogy visszavonul, a szemükbe mondta, mit gondol róluk: „De hát ti olyanok vagytok nélkülem, mint a vak macskakölykök!” Ebben volt is valami, de egyrészt éppen ezért történt, hogy pont velük vette körül magát Sztálin, másrészt volt itt egy mégsem egészen vak macskakölyök is, aki tovább látott a sztálini alomnál. Lavrentyij Berija önhittsége, elbizakodottsága, túlzott magabiztossága – vagy ahogy Hruscsov mondta: „Berija elpofátlanodása” − abból az ambíciójából fakadt, hogy meg akarta menteni az országot és egyedül magát látta alkalmasnak arra, hogy vállaira vegye az ország-, illetve birodalommentő rendszerváltás terhét, mert csak ő tudja, mihez kell nyúlni, mit kell lebontani, átalakítani, méghozzá eszelős tempóban, versenyt futva az idővel. Sztálin halála után százegynéhány napig Berija kezében volt a tényleges hatalom, jóllehet formálisan nem lett belőle első ember, legalábbis nem ő adott arcot az államnak és a pártnak, de már azt, hogy az állam és a párt mikor kinek az arcát vegye fel, vagy vegye le, ő dönthette el: az államnak – Berija kezdeményezésére – Malenkov adott arcot, a pártnak pedig – ugyancsak Berija javaslatára – Hruscsov. Berija maradt, ami volt – arctalan, de mindenütt jelenlevő, mindent kezdeményező, mindent megtervező és megoldó ember.
magyarnarancs.hu: Berija nem sokkal élte túl Sztálin halálát, mindössze három hónap és húsz nap telt el Sztálin halála és Berija bukása között. Mire volt elég ennyi idő?
SZÁ: Ennyi idő is elég volt neki ahhoz, hogy fenekestül felfordítva a sztálini pártállam struktúráját, átépítse a rendszert, ez is mutatja nem mindennapi menedzseri formátumát és hatalomtechnikai ügyességét, ami különösen vészhelyzetekben működött jól. Igazi peresztrojkát hajtott végre, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy megállíthatatlan rohanásával igazi peresztrojkába rángatta bele passzív, kiváró, gyanakvó, tehetetlen és nem túl képességes társait. Még a „peresztrojka” szó is el-elhangzott, amit persze a világ, mi is itthon Gorbacsov nevével kapcsolunk össze. Igaz, a szó előtörténete a cári időkig megy vissza: már II. Miklós is peresztrojkát csinált 1905-ben. A Berija-féle, vagyis csekista peresztrojka lényege az, hogy az államot és a pártot ketté kell választani, valahogy úgy, ahogy egykor az államot és az egyházat választották ketté; az államügyek túl komoly dolgok ahhoz, hogy a kommunista üdvháztartás szolgálóira – agitprop és káderosztályokra – lehessen bízni. Magát a szétválasztást pedig − az állam „első mozgatója” szerepében − a csekista erőszakapparátus – tehát maga Berija – hajtaná végre, nem engedve meg többé, hogy a párt rámásszon az államra, és arra is ügyelve, hogy az állam ne másszon rá a társadalomra. Hogy Berija ezt akarja, azt nagyjából mindenki értette, csak nem mindenki fogadta el. Malenkov nyilván elfogadta, a „kiskorúsított” Hruscsov pedig a pártokrácia nevében fellázadt ellene, és legyőzte Berija „felvilágosult csekizmusát”, aztán az állam bürokratikus, szakigazgatási racionalitását is. Ezért vonulhatott Berija a háttérbe, onnan osztogatva a lapokat, mert a belügyminisztérium (MVD) és az államvédelmi hatóság összevonásával szinte azonnal létrehozta azt a csúcsminisztériumot, amelynek feje lett, és amelynek köszönhetően az államban is kulcspozícióba került, hiszen Malenkov kormányfő egyik helyettese lett. Ebből a pozícióból kezdeményezhette 1953 márciusában és áprilisában, hogy kiengedjék a lágerekben és börtönkolóniákon fogvatartottak több mint a felét, majdnem másfél millió embert a két és fél millióból. Nem a humanitárius megfontolások, hanem a gazdasági, szociális és politikai észszerűség alapján járt el itt is: a lágerek gazdaságilag irracionálisak voltak. Persze készült már mindezt ideológiailag is becsomagolni, emberjogi retorikával humanitárius, morális megfontolásokkal indokolni a rendkívüli döntéseket.
Berija a Sztálin temetésén tartott beszédében olyanokat mondott, hogy „garantálni kell minden egyes állampolgár alkotmányban rögzített jogait és szabadságát”, mire Anasztasz Mikojan, aki elrettentő példaként hozta ezt fel egy PB-ülésen, azt mondja neki, hogy vigyázzon, mert ez még egy szónoki beszédben sem lehet üres frázis, a belügyminiszter beszédében pedig már szinte cselekvési program, amit köteles teljesítenie. Erre Berija hanyagul azt válaszolta neki: „teljesíteni is fogom”.
Alkotmány, emberi jogok, törvényesség, „nem szabad semmiségekért embereket lágerbe küldeni” – hol is vagyunk? Bizony, 1953-ban Sztálin temetésén!
magyarnarancs.hu: A Sztálin halálát követő enyhülésnek hatása lett Magyarországon is, ekkor nevezik ki először miniszterelnökké Nagy Imrét. Számos anekdota is kering arról, hogyan beszélt Berija a Moszkvába rendelt Rákosival.
SZÁ: A „hatás” szó kissé félrevezető, inkább következményekről beszélnék, és beavatkozásról, instrukciókról. Más kérdés, hogy ezúttal a sztálini parancsokat túlteljesítő Rákosi rémuralmának vetett véget a szovjet beavatkozás. Magyar szempontból onnan különösen érdekes ez a száz napig tartó Berija-féle rendőrperesztrojka, hogy június 13-án a Kremlbe kéretik a magyar vezetést, köztük Rákosival és Nagy Imrével. Megvan a hiteles jegyzőkönyve, de csak magyarul olvasható, az orosz nyelvű jegyzőkönyv mindmáig nem került elő. Hihetetlen szöveg; nemcsak roppant szórakoztató, hanem egy tananyag szemléletességével mutatja be, mivé lett Magyarország 1948 után, hogyan működött az államszocializmus importált rendszere Magyarországon. Állítom, hogy ennek a dokumentumnak ott kellene lennie a kötelező iskolai tananyagban, ha erről a korszakról van szó!
A magyarok előtt június 2-án már be voltak rendelve a Kremlbe a keletnémetek - ez klasszikus tetemrehívás volt, mert az NDK vezetői túlbuzgóságban talán még Rákosit is túlszárnyalták, bár ebben azért Rákosit nehéz volt túlszárnyalni. A keletnémet pártvezetők (Walter Ulbricht és társai – a szerk.) még az övénél is agyalágyultabb eszközökkel próbálták bevezetni a sztálini államszocializmust a szovjet megszállási zónában, mire aztán félmillió (kelet)német a lábával szavazva, egyszerűen átment Berlin akkor még nyitott nyugati zónájába, a társadalmi elégedetlenség pedig robbanással fenyegetett, ami június 17-én egy „kisebb ötvenhat” formájában be is következett. Erről emlékezett meg Brecht valaha közszájon forgott pompás kis korabeli epigrammájában: „А június 17-iki fölkelés után / Az Írószövetség főtitkára / А Sztálin-fasorban röplapokat osztatott szét, / Melyek tudatták, hogy а nép / Eljátszotta а kormányzat bizalmát, / És csak kétszeres munkával / Hódíthatja vissza. Nem volna ezúttal / Egyszerűbb, ha а kormány / Feloszlatná а népet, / És újat választana?” De a keletnémet pártvezetőket alighanem jobban sokkolta, amit Berija közölt velük, mint maga a két héttel később kitört felkelés, ugyanis azt kellett hallaniuk tőle, hogy most már fejezzék be a szocializmus ostoba ráerőszakolását a német népre! Nem az a lényeg, hogy német földön szocializmus legyen, hanem az, hogy nyugalom, és hogy újraegyesüljön a keletire és nyugatira kettévágott Németország egy semleges státusú államban. Ezt a kezdeményezést Berija társai is megrökönyödve fogadták, és főbűnei listáján később is mindig szerepelt, sőt, a börtönből Malenkovnak, Hruscsovnak írt életéért könyörgő, bűnbánó leveleiben, ő maga sem győzi eléggé elítélni magát érte.
magyarnarancs.hu: Rákosi esetében érdekes, hogy szolgaian utánozta a sztálini kampányokat. Tehát amikor ott anticionista kampány volt, nálunk is volt anticionista kampány, később orvosper is készülődött!
SZÁ: Hát persze, mindent túllihegett, túlteljesített, mint egy állandóan osztályfőnöki dicséretre sóvárgó, erőszakos stréber az osztályban. Persze itt már ez a „jótanuló” nem a „nehézipar” és a „hadseregfejlesztés”, az „erőszakos kolhozosítás” terén, hanem a megtorlás, a tömegterror, a hóhérmunka tárgyában bizonyul Sztálin „legjobb magyar tanítványának”. Mikor az orvosperek letartóztatottjai a kényszervallatás ellenére nem akarják a koholt vádakat magukra vállalni, Sztálin ingerülten azt a parancsot adja: „Addig verjék őket, amíg mindent bevallanak!” Rákositól meg az a halhatatlan utasítás maradt fenn a Szűcs testvérek kínvallatását illetően, hogy: „Úgy verjék őket, hogy a csontjuk is ropogjon!” A szovjet vezetők, nemcsak Berija, de később Hruscsov is többször szemére vetették Rákosinak, hogy pártfőtitkár és kormányfő létére a letartóztatásokat és veretéseket is ő intézte: „Hát micsoda dolog ez, elvtárs?!” A jegyzőkönyvből egyébként kiderül, hogy az összes kremli vezető módfelett utálta Rákosit – és Berija kétségtelenül ebben is az élen járt, de ez inkább szólt Rákosi kellemetlen személyének, mint származásának.
magyarnarancs.hu: Berija kezdeményezi, hogy Nagy Imre legyen a miniszterelnök?
SZÁ: Olyannyira biztos, hogy ő kezdeményezte, hogy ez szerepel börtönből társainak írt bűnbánó levelei egyikében is. Ebben szánja-bánja, hogy ő tett javaslatot a személyére, pedig Malenkovnak kellett volna. Egyébként Berija saját államkoncepciójának is ez felelt volna meg jobban – nem a csekista, hanem a kormányfő tesz javaslatot a testvérország kormányfőjének személyére. Mégsem csak valamilyen alkati erőszakosság, türelmetlenség, nyers modor az oka annak, hogy Berija viszi a prímet ezeken a tárgyalásokon. Inkább az, hogy sokkolni akarja Rákosit, tudja, milyen nehéz lesz leválasztani a hatalomról, rávenni a „kollektív vezetésre”, vagyis a tényleges visszavonulásra, az ideológiai „zabhegyezésre”, miközben Nagy Imre kezébe kerül a kormányzás. Persze a „csekista” Gerő vezette − Berija elképzelése szerint neki alárendelt – összevont államvédelmi és belügyi csúcsminisztérium kontrollja alatt.
Azt, hogy itt szereposztás van és a szerepeket Berija osztja, az is jól mutatja a jegyzőkönyvben, hogy a Rákosi-rendszer kritikájának és a szükségessé vált változtatásoknak csak az általános irányvonalát – a direktívát − adja meg, magát a számszerű adatokkal operáló „vádiratot” a „magyar tárgyból” alaposan felkészített – Molotov, részben Hruscsov, Kaganovics fogalmazzák meg. A kremli tárgyalás után a magyar küldöttség hazatér, és kezdetét veszi az „új szakasz”, Nagy Imre kerül a kormányfői székbe. Pontról pontra ugyanazt csinálja végig – a magyar társadalom nagy megkönnyebbülésére, mint amit Malenkov, a szovjet társadalom, főleg a parasztság nagy megkönnyebbülésére.
Ahogy az 1953-as Nagy Imre maradt meg a – kötelező beszolgáltatástól, kulákpréstől, internálástól, erőszakos kollektivizálástól – megszabadult magyar falusi lakosság jó emlékezetében, úgy őrződött meg a „jó Malenkov” alakja a szovjet parasztságéban.
magyarnarancs.hu: A szovjet hatalmi harc fordulatait mennyire tudták követni az itthoni, ekkor még párton belüli politikai küzdelmek?
SZÁ: Nagy Imre politikai sorsa is Malenkovéhoz kapcsolódott. Amikor a párt első titkárának, Hruscsovnak 1955-ben sikerül megbuktatnia Malenkovot, Rákosi ezt azonnal a maga javára próbálta fordítani és kipasszírozta a hatalomból Nagy Imrét. De Hruscsov nem volt Rákosi, Malenkov pedig Nagy Imre. Malenkov bukása azt jelentette, hogy a szovjet vezetésben megszűnt a „kollektív vezetésnek” becézett duumvirátus – a kormány és a párt hatalmi kettőse. Magyarországon azonban a magát újra nyeregben érző, a sztálini rendszert saját érdekében restaurálni próbáló Rákosi miatt nem szűnhetett meg a kettős hatalom, csak láthatatlanná vált, személyi jelleget öltött és a két hatalom malomköve között lassan felőrlődött a rendszer. Ugyan Nagy Imre sem volt éppen Hruscsov favoritja, de Rákosit, ha teheti, már 1954-ben a kirgiz sztyeppékre száműzi. Remélte azonban, hogy Nagy Imrével egyelőre sakkban tarthatja Rákosit, és ha eljön a megfelelő pillanat egyszerre csapja agyon mindkettőjüket. A pillanat el is jött, a csapás az SZKP 1956-os XX. kongresszusa volt, és valóban mindkét magyar vezetőt agyon is csapta vele, csakhogy akkor már egész szovjet eredetű rendszerrel együtt. Ha valamilyen csodának, balesetnek, erélyesebb szovjet föllépésnek köszönhetően Rákosit 1953-ban vagy 1954-ben végleg kivonják a hatalmi játszmákból, akkor Magyarországon minden másképp ment volna tovább, nem jön létre kettős hatalom, kibontakozhat a Nagy Imre-féle „nemzeti kommunizmus” égisze alatt valamilyen féljugoszláv, féllengyel modell, és nincs 1956-os forradalom sem, ez biztos. Tudjuk, a „mi lett volna, ha” kérdése történelmietlen, de ha ezt – képletesen szólva − lakmuszpapírként használjuk, akkor néha mélyebben, finomabb vonalakkal rajzolja ki a történések szövevényét, mint a valóban megtörtént események.
magyarnarancs.hu: Mennyire tudott túllépni Oroszország a Sztálin halála utáni krízisen?
SZÁ: Innen nézve a történelmi Oroszország 1953 óta egyfolytában a „lenni vagy nem lenni” kérdőjelével néz szembe. Válasz sehol, hacsak az összeomlást nem tekintjük válasznak. De ebből is kettő lehetséges: az egyik Oroszország összeomlása a világ nélkül, a másik a világ összeomlása Oroszországgal együtt. Itt tart most a világ és Oroszország, nagyjából ugyanott, ahol hetven évvel ezelőtt – 1953-ban.
