Magyar Narancs: A Fukusimában történteket figyelve egyre nyilvánvalóbb, hogy unikális katasztrófaeseménnyel van dolgunk - amennyire tragikus a dolog, legalább annyit tanulhatunk is belőle. Ahogy a blogodban (energiaklub. hu/blog) fogalmaztad: korábban nagyon sok aprólékos számítás készült, melyek alapján megfelelő (kicsiny) valószínűségek rendelhetők egy-egy jövőbeli, hipotetikus káreseményhez. Bár tudjuk: a lottóötösre ennél is kisebb az esély, mégis majdnem mindig elviszi valaki azt is. Talán csak egy a tízezerhez adták volna egy efféle baleset bekövetkeztét, most mégis bekövetkezett.
Perger András: Sokan vitatnák, hogy valóban unikális eseménnyel van-e dolgunk. Minden baleset más és más, mégis vannak közös vonásaik. A nukleáris energiatermelés ellenzői ilyenkor azt szokták mondani, hogy nézzük meg azt a listát, amely csupán a Csernobil óta regisztrált rendellenességeket tartalmazza. Persze ez mindenképpen velejárója a rendszernek, minden műszaki jellegű történetben adódnak problémák - különösen akkor, ha ember kezeli a gépet, irányítja a rendszert. De az már gond, ha csak a szerencsének tulajdonítható, támad-e valami komoly probléma. A szerencse szerepét szokás tagadni, és ezzel szemben hangsúlyozni a műszaki rendszerek mindenre kiterjedő tervezettségét. A 2003-as paksi üzemzavart is érdemes ebből a szempontból megnézni. Ha a szakértők, amúgy meggyőződésből, állítják: elméletileg, műszakilag minden helyzetre fel vagyunk készülve, s ilyen malőr egyszerűen nem eshet meg, akkor mégis miért fordulhat elő olyan szituáció, amikor az ellenőrizetlen kritikusság gyanúja egyáltalán felmerül?
MN: Nukleáris baleseteknél mit értünk kritikusság alatt?
PA: Azt, hogy ellenőrizetlen láncreakció indulhat be. Ha egyáltalán felmerül ennek a veszélye, akkor valami nagyon-nagyon el van tolva. Ettől kezdve pedig a szerencsén múlik sok minden. 2003-ban, Pakson is csak akkor számolták ki, hogy a három és fél tonna hasadóanyagot tartalmazó tartályban kialakulhat-e kritikusság vagy sem, amikor már megtörtént a baj, és összetörtek az üzemanyag-kazetták.
MN: Most is arról beszélnek nukleáris szakértők, hogy mindenféle racionális és belátható kockázattal számoltak, amikor Fukusimát építették és későbbi biztonságát mérlegelték - de ekkora földrengésre plusz cunamira nem számított senki.
PA: Ez így botorság: ezt a balesetet nem a földrengés okozta, hanem az, hogy nem volt áram. Az atomerőmű tulajdonképpen akkor a legbiztonságosabb, amikor száz százalékon működik - a bajok mindig akkor kezdődnek, ha valami váratlan történik. Csernobil, de még a nyolc évvel ezelőtti paksi üzemzavar is azt bizonyítja: sokkal alaposabban, körültekintőbben kellett volna számolni, még több körülményt figyelembe venni. Most is egy lényegében banális tényező okozta a problémát - pont egy atomerőmű veszíti el a szükséges energiaforrást. Tudjuk: ez egy extra erejű földrengés volt, ami állítólag nem okozott károkat az erőműben, de tönkretette a betáplálást, és a villamosenergia-rendszer is összeomlott. Mire sikerült felépíteni, többé nem lehetett bevinni az erőműbe az áramot, mert valószínűleg a kábelek is megsérültek, elszakadtak.
MN: Tehát most hiába volna áram, mégsem működik a hűtőrendszer.
PA: Ha a cunami nem mossa el a dízelgenerátorokat, meg az egészen rossz helyen elhelyezett olajtartályokat, akkor most feltehetően nincs miről mesélni. De nem volt áram sehonnan, és a további események jó sok mindent tönkretettek az erőműben. Hiába beszéltek a szakértők korábban a védelmi rendszerek háromszoros redundanciájáról - most ott tartunk, hogy legalább az egyik konténment (az utolsó védelmi vonal, a reaktortartályt körbevevő vasbeton épületrendszer - a szerk.) is megrepedt. Az már egy hete nyilvánvaló volt, hogy a tengervíz súlyos szennyezettsége nem származhat a levegőbe áramló gázokból - közvetlenül kellett a radioaktív, szennyezett víznek kiömlenie.
MN: Ez az a kettes reaktorblokkon támadt rés, amit megpróbáltak a hétvégén betömni?
PA: Igen, elismerték, hogy van rajta egy rés, s bár még nem tudják biztosan, honnan származik az azon kiömlő víz, az izotópkoncentráció alapján természetesen köze van a reaktorhoz, illetve az üzemanyaghoz. Ez azért fontos, mert olyan eset, hogy a konténment sérüljön, még sehol nem történt (Csernobilban nem volt konténment). Hogy mitől sérült - a földrengés vagy egy robbanás miatt -, azt nem tudni. Amúgy nem értek egyet azzal, hogy ne lehetett volna erre az esetre felkészülni. Lehet újra kifogásokat keresni, mint korábban, hogy a Three Mile Island-i baleset (a reaktormag részleges leolvadása, 1979 - a szerk.) csupán afféle gyermekbetegség volt; hogy Csernobilban egy borzasztó műszaki konstrukció kombinálódott a szovjet viszonyokra jellemző rémes biztonsági kultúrával. De most mindez a high tech Japánban történik. És bár lehet hivatkozni a földrengésre, de ettől függetlenül az is látszik, hogy átlagban húszévente történnek ilyen balesetek. Én bizony úgy látom, hogy itt rendszerhibáról van szó. A zöldek, az atomenergia ellen, s főként a biztonságért kampányoló környezetvédő, antinukleáris aktivisták már régóta mondják: a legfontosabb kockázati tényező a humán faktor. Tényleg úgy látszik, mintha túlságosan bíznának a vasbetonban...
MN: ...meg a gépekben.
PA: Csak egy példa: Fukusimában sem tudjuk még pontosan megmondani, mi okozta ezt a balesetet.
MN: Pedig már a katasztrófa bekövetkezte után elhangzott a forgatókönyv: jött a földrengés, de az meg sem kottyant az erőműnek, csak leállította a külső áramellátást, erre megérkezett a tízméteres cunami, és elmosta a tartalék rendszert.
PA: De honnan tudják, hogy csak ennyi? Rendben van, a reaktort leállították, ami komoly teljesítmény az extrém földrengést figyelembe véve - különösen az ilyen forralóvizes reaktoroknál, ahol alulról tolják be a szabályozórudakat. A nyomottvizesekben, mint Pakson, ez felülről történik, így alkalomadtán a gravitáció is besegíthet. De ettől függetlenül hónapokig tartó, őszinte vizsgálat kell ahhoz, hogy valamennyire biztosat lehessen mondani arról, mi minden vezetett a mostani állapotokhoz. Figyelembe kell venni, hogy több évtizedes konstrukcióról, és 35-40 éve üzemeltetett berendezésekről van szó. Az emberi tényezőt sem lehet figyelmen kívül hagyni. Itt vannak például a tulajdonosi érdekek: a biztonság szempontja sokszor alárendelődik a termelés prioritásának. A fukusimai atomerőmű tulajdonosánál, a TEPCO-nál korábban is adódtak hitelességi, szavahihetőségi problémák, most pedig az a kérdés merül fel, hogy nem túl későn hozták-e meg a döntést arról, hogy tengervízzel hűtsék a reaktorokat. Ha ugyanis ezt megteszik, úgy ezeket gyakorlatilag biztosan nem lehet többet használni.
MN: Jól tudjuk: a tengervíz súlyosan korrozív, sótartalmával pedig radioaktív szempontból is gond lehet.
PA: Azt sem értem, miért kellett várni arra, hogy az egyes, a hármas és a négyes reaktorcsarnokban is felrobbanjon az összegyűlt hidrogén ahhoz, hogy végre lyukat fúrjanak az ötös és hatos reaktorépületek falán, hogy eltávozhasson a keletkező hidrogén. Ahogy azt sem tudjuk, miként került a hidrogén a reaktorokból a csarnokokba, mikor az erre szolgáló rendszereken keresztül elvileg csak a külvilágba távozhatott volna - persze ellenőrzött körülmények között. Meglehet, már a robbanások előtt sem volt teljes a kontroll - de felmerül az a gyanú is, hogy meg akarták menteni őket a későbbi termelésnek, ha pedig így volt, azzal csak súlyosbították a problémát. Korábban is lehetett sejteni, például a TEPCO korábbi hamisításai kapcsán, hogy a japán, ebből a szempontból "nyugatinak" tekintett üzemeltetési kultúra se feltétlenül különb, mint a magyar, az ukrán vagy éppen az indiai.
MN: Mit hamisított meg korábban a japán üzemeltető cég?
PA: A TEPCO egyes - köztük a fukusimai - reaktorainak egy elvileg cserélhető szerkezeti elemén már a kilencvenes években jelentkeztek repedések, ám ezt részben eltitkolták, részben elbagatellizálták, nyilván azért, hogy a költséges cserékre ne kelljen sort keríteni. Minderre és más disznóságokra, további jegyzőkönyv-hamisításokra, be nem jelentett incidensekre 2002-ben, illetve 2007-ben derült fény. A TEPCO üzemeltetési kultúrájáról még annyit, hogy amikor 2007-ben a Kasivazaki-Karivától, a világ legnagyobb atomerőművétől alig 15 mérföldnyire pattant ki egy 6,6-os földrengés, a társaság gyakorlatilag másnap újra be akarta indítani az erőművet, ám az állami hatóságok közbeszóltak. Utólag kiderült, hogy ez az igénybevétel is túl volt minden tervezési határon, és 21 hónapra be kellett zárni az erőmű reaktorait, amíg az ellenőrzések és az erősebb rengések elviselését lehetővé tevő fejlesztések lezárultak. Ennek dacára a hét reaktorból ma is csak négy működik. Persze a katasztrófa kapcsán sokat emlegetik az elavult szovjet típusú reaktorokat is, amelyek közül többet le is állítottak az elmúlt években. De a sok-sok évtizedes nyugati atomerőművek sem olyan biztonságosak. Most például épp a japán esetnél látszik bebizonyosodni, amit már a hetvenes évek óta sejtettek: e régi konstrukciójú reaktorok konténmentjei nem feltétlenül bírják a terhelést. Komoly csorba esett a nyugati nukleáris technológia meg a szakértői tekintélyén. Hosszú éveken át hallgathattuk - pusztán a TMI-balesetre alapozva -, hogy a könnyűvizes technológia milyen biztonságos, és hogy onnan semmilyen szennyeződés ki nem juthat. Most meg, miután a fukusimai erőműnek szinte az orrán-száján dől ki a radioaktív víz, csak az a kérdés, mikor emelik az esemény besorolását ötösről hatosra.
MN: Ráadásul, ahogy hallottuk, most már oda is szarkofágot akarnak építeni - nincs ember, akinek erről ne Csernobil jutna az eszébe.
PA: Ez sajnos már az első napokban nyilvánvaló volt, amikor egyre csak azt lehetett látni: bármit csinálnak a reaktorokkal, egyre szivárog belőlük a szennyezés. Már az is elég, ha a pihentetőmedencékben pusztán az üzemanyag-kazetták tetejéig ér a víz - ahelyett, hogy nyolc méter magasan állna felettük. Így már megközelíteni sem lehet a medencét a sugárzás miatt, hiszen rövid idő alatt lehet komoly dózist kapni. Ez az egyik fő probléma: hiába vizsgálnák tüzetesen a reaktorokat, a medencéket, hiába végeznének javításokat a hűtőrendszereiken, ha egyszer nem lehet közel menni hozzájuk. Be kell tehát őket fedni - azzal a pluszproblémával, hogy lefelé is folyik a víz, hiszen a radioaktív szennyezés már bekerült a talajvízbe is.
MN: A most történtek finoman szólva sem erősítették a nukleáris technológia, az iparág presztízsét.
PA: Annyi biztos, hogy az egész nukleáris lobbi defenzívába került. Ráadásul azután, hogy éveken keresztül kellett hallgatnunk, mindez elképzelhetetlen, ilyen nem történhet meg, most, Fukusima után nem túl elegáns azt hallani tőlük, hogy ilyet nem mondtunk, hogy erre nem lehetett felkészülni, s nem is olyan sok, ami kijött a reaktorokból, meg nem is olyan veszélyes.
MN: Magyarázatként rendre elhangzik, hogy mindez területi szempontból egyedi esemény volt, sajátos körülmények között - és például Paks ebből a szempontból biztonságosabb helyen fekszik, még magyar viszonylatban is csak gyenge és kis rengések fordultak elő a közvetlen környékén, cunami meg úgyse lesz nálunk.
PA: A japánoknak biztosan voltak ábráik arról, hogy a múltban mekkora rengések fordultak elő, de ezek a jövőről semmit nem mondanak.
MN: De annyit elmondhatunk, hogy egy az adott helyen már előfordult erősségű rengés bármikor megismétlődhet.
PA: Fukusimában sem várt senki kilences rengést, hiszen ekkora még nem fordult elő a környéken. A geológia tudománya a jövőről semmi biztosat nem tud mondani - csupán történeti statisztikai alapon állapít meg valószínűségeket. Csak várható rengésméretet tud becsülni, az idejét pedig csak igen tág határok között. Ilyen alapon Paks környékén is jöhetne valamikor a jövőben a méretezett 6,5-esnél erősebb rengés. Persze Magyarország, Japánnal ellentétben, nem esik szubdukciós zónába.
MN: A geológusok szerint a korábbi erősebb magyarországi rengések Pakstól északabbra lévő törésvonalak (Móri árok, Pest környéke) mentén pattantak ki. Az erőművet olyan helyre telepítették - igaz, nem tudatosan -, amely földrengések szempontjából viszonylag csendes. Jellemző, hogy az erőművet csak utólag, a kilencvenes évekre erősítették meg úgy, hogy komolyabb földrengéseket kibírjon.
PA: És Paks a nyilatkozatokban már előtte is biztonságos volt. De mondok mást. Az atomerőművek biztonságával kapcsolatban az egyik fő gond, hogy a működésüket felügyelő szervek függetlensége - minden rosszindulat nélkül - gyakran megkérdőjelezhető. A nukleáris szakma szűk közösség - még Nyugat-Európában, Amerikában is, nálunk meg pláne. Elő-előfordul, hogy az atomenergetikai szakemberek szerepet tévesztenek. Ez különösen éles probléma a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél (NAÜ), amely egyszerre promotálja a nukleáris energetika terjedését, és végez biztonsági ellenőrző tevékenységet. És bizony, korántsem szab meg szigorú követelményeket. Lehet, hogy egy laikusnak szigorúnak tűnik az, ha minden reaktornál egytízezred valószínűséget adnak egy rendellenesség bekövetkeztének, de akkor - 442 reaktorral számolva - átlagosan 22,6 évenként kell számítani egy ilyen eseményre. Márpedig legyenek valóban szigorú, a fukusimai tapasztalatokat is figyelembe vevő sztenderdek, ne lehessen többé egyéni kifogásokkal élni: amelyik erőmű nem tud megfelelni ezeknek, azt zárják be. Ha a nemzetközi közösség nem lép, az Európai Unió azért megtehetné, hogy valóban szigorú feltételeket szab, és nem csak a NAÜ ajánlásainak betartását javasolja.
MN: Ha most szigorodnak a biztonsági intézkedések, be kell zárni néhány erőművet, s újabbakat, modernebbeket építeni a helyükre, az óhatatlanul drágábbá teszi a nukleáris energia termelését. Nem lehet, hogy éppen ez, a relatív árelőny elvesztése fogja idővel háttérbe szorítani ezt a technológiát?
PA: Ez egy rendkívül összetett probléma. Most is kiderült, hogy a nukleáris erőművek ügye nem pusztán energetikai kérdés. Lehet relativizálni a fukusimai baleset hatásait, összevetni a földrengés-katasztrófa által amúgy is okozott károkkal...
MN: Ez ebben az esetben módfelett könnyű, elvégre egy a fejlett világban példátlan méretű pusztítással, tömeghalállal és óriási károkkal járó kataklizmáról beszélünk.
PA: De most arról is szó van, hogy egy még bizonytalan sugarú körből ki kellett költözniük az embereknek, és ki tudja, mikor térhetnek vissza. Egyértelmű, hogy olyan súlyos károk is keletkeztek, amelyek már nem pusztán a földrengésnek tulajdoníthatók. Mindenesetre mindez hangsúlyosabbá teszi azt a megállapítást, hogy a nukleáris energia ügye egyben biztonsági kérdés is. Az új erőművekben már egy a millióhoz közelít egy esetleges zónaolvadás kockázata - de ezt nem mérik ingyen. Ez viszont előhozza azt a kérdést is, hogy mi az elfogadható kockázat? Mert ha úgy gondoljuk, hogy egy a százezerhez, akkor valamennyi erőművet fel kell hozni erre a szintre, vagy be kell zárni őket. Azt pedig felejtsük el, hogy a földrengésre meg a cunamira hivatkozzunk: Amerikában és Európában is voltak olyan esetek, amikor csupán a hajszál és igenis a szerencse választott el a balesettől - az ilyen ügyek gyakorisága mindenképpen indokolja, miért kell szigorúbb műszaki sztenderdeket kijelölni.
MN: Mi volna a teendő Pakssal kapcsolatban?
PA: Az a legfontosabb, hogy - a küszöbön álló üzemidő-hosszabbítás miatt is - őszintén beszéljünk öregedő atomerőművünkről. Paks alapvetően a hatvanas évek műszaki dizájnjának hetvenes években feljavított változata, ami az akkori nyugat-európai reaktorok szintje alatt maradt. Sok mindent javítottak rajta. A földrengésállóságról már volt szó, és mára a reaktorzónában zajló folyamatokat ellenőrző rendszer is modernnek tekinthető. Megszüntették a Paks alatt összegyűlt trícium (a hidrogén "nehéz", radioaktív változata - a szerk.) forrását, befoltozták a "lyukakat", de emellett Paks számos tervezési, anyagszerkezeti hibával terhelt. Rossz konstrukciójúak a gőzfejlesztők, az egyes blokkban a reaktortartály állapota is rosszabb a többinél. A paksi típusú reaktorok konténmentjének nyomáscsökkentő rendszere mindig is erős kritika alatt állt, a rendszer működőképességét igazán soha nem tesztelték. Ráadásul a konténmentnek az engedélyezett kibocsátási, szivárgási értéke csaknem 15 százalék - egyszerűen azért, mert így állapították meg a szovjetek. Azaz a legsúlyosabbnak vett baleset esetén naponta ennyi távozhatna el abból a rendszerből, amit arra terveztek, hogy szükség esetén magába zárja a radioaktív anyagokat. A tényleges érték ennél szerencsére jobb, 5-10 százalék között van blokkonként, de az még mindig 5-10-szerese a nyugati konténmentekre jellemző 1 százalékos értéknek. És hát Pakson mindig is voltak problémák a biztonsági kultúrával. Ne felejtsük, hogy a 2003-as üzemzavar előzménye az volt, hogy a kilencvenes évek végéig valamiért - az azonos típust üzemeltető finnek figyelmeztetése ellenére - nem vették komolyan a gőzfejlesztők hibáját. Az üzemzavar már csak feltárta az erőmű és az azt felügyelő hatóság biztonsági kultúrájának hiányosságait. Azt kívülről szemlélve csak remélni lehet, hogy az üzemzavar elég nagy pofon volt, és a hibákat maradéktalanul kijavították: a tapasztalat szerint az atomerőművek biztonságának valódi szintjét csak utólag ismerhetjük meg. És eddig még egyszer sem beszéltük végig a nukleáris erőművek fenntartásának távlati, még racionális kockázatait és költségeit - és azt sem, hogy ezt ki állja. Ehhez persze felelős politikusok kellenének, akik előállnának ezzel az üggyel. Biztos ki lehetne találni megfelelő biztosítási és finanszírozási konstrukciót, ami úgy nyújt fedezetet az atomerőművek bezárása utáni, illetve a radioaktív hulladékokkal kapcsolatos gigantikus költségekre, hogy abból az esetleg menet közben adódó károkat is lehetne fedezni. Az nyilvánvaló, hogy hirtelen nem lehet leállítani egy egész erőművet egy olyan országban, amely nagymértékben támaszkodik a nukleáris energiára. De nem fogadható el, hogy a nukleáris ipar a helyzetből fakadó zsarolási potenciálja révén dominálhasson minden kérdésben. Az elfogadható kockázat szintjét újra meg kell húzni - mert Fukusima után nem lehet ott tartani, ahol eddig volt.
Cikkünket a fukusimai katasztrófáról lásd a 22. oldalon. Következő számunkban Aszódi Attilát, a BME Nukleáris Technikai Intézetének tanszékvezetőjét faggatjuk ezekről a kérdésekről.
