Persze Vajda volt a támasz, ha tévelyegtünk. Úgy volt tanár ekkor is, hogy inkább kérdések felé fordította az embert, na meg az ismert tudom is én felhorgadással, még a végén el is hittük, hogy nem a válasz, hanem a kérdés fontos. A filozófia annak a készségét hívja elő az emberből, hogy merjen gondolkodni arról is, amihez nincs feltétlenül biztos tudása – persze a meglevő tudás állandó revíziója elkerülhetetlen. Ez Vajda kísérleteinek állandó velejárója volt, mert csak az idióták és hatalomittas emberek hiszik, hogy az egyszer alkalmazott tudás, minden koron érvényben maradhat.
Kezdeti kérdések
Vajdának volt ideje arra, hogy a revíziót praktizálja, ami nem szégyen, hanem a gondolkodó sajátja. Mindig mondta, talán sokszor is, hogy nem és nem ismeri az igaz válasz lehetőségét az adott kérdést illetően. Utoljára azt mondta nekem, hogy írni kellene valamit az öregedésről – igen, ez foglalkoztatta, ahogy a test ellép a szellemtől, ahogy fenyegetően magára hagyja a gondolati erőt, és érvényesül a kiszolgáltatottság. A működő elme és a törékeny test közötti távolság növekedését bizony erős szavakkal illette. Ám nem félt a végtől.
Cicero (Cato maior de senectute) megfontolandó gondolatát idéztem neki, ahol is a lélek állandóan kimozdul, ám nem feltétlenül ismert, hogy mi is volt az, ami erre az útra térítette. A korral előrehaladva mind több ilyen kimozdulásról beszélt, legyen az akár saját élettörténete, a megbélyegzett gyermeki létezés, vagy a reformálható szociális világba vetett hit összeomlása, de éppígy a ’89 utáni naivitások feletti felszabadító nevetés – a szociális altalaj megművelhetetlenségéről hasonlókat gondoltunk. Sokan kritizálták ezért, mondván, feladta a kritikai gondolat pozícióit. Nem, inkább úgy fogalmaznék, hogy kereste azt, ami közös, ami megosztható másokkal (koinos kosmos). Éppen azzal őrizte meg a kritikai jelenlét lehetőségét, hogy közel ment az egyedihez és exemplárishoz, hogy megérthesse és megértesse a lassan fogyatkozó közös világ működését. Itt, a Narancs oldalain, vagy korábban az Alföldben Szókratészt idézte meg, aki, miként Vajda, nem szkeptikus volt, hanem kereste a még tartható ész-igazságok megosztásának lehetőségét. Ezekben a megidézésekben éppen azt igazolta, hogy a kezdeti kérdések és a maiak alig különböznek egymástól, ezzel éppen arra világított rá – miként Hadot is –, hogy a filozófia története csak akkor érdekes, ha a gondolat kiúttalanságától nem riad vissza.
Kit vesztettünk? Mindenekelőtt egy embert, aki számára csakis a felszabadító gondolat volt meghatározó, s aki akár Debrecenben, akár Szegeden vagy magánbeszélgetések során annak lehetőségét kereste, hogy miként rendítheti meg a gondolat megkövültségét. S persze ne feledjük, egy generáció mestere volt a filozófiai képzésben (Debrecen), akik ma már meghatározó gondolkodók a szakmában. A gondolati orientációjának egy bizonyos pontján Derrida mellé szegődött – meglátva benne a hasonlóképpen kereső-kutató elmét. A görög gondolat sem állt tőle távol, mely szerint, aki képes a zavart kiállni, az képes arra, hogy elérjen egy időleges/ideiglenes tudáshoz.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
