Klímaváltozás, 2006

Hideget-meleget

Tudomány

Bár napjaink klímavitájában közhiedelem szerint még az amerikaiak vallják a legvisszafogottabb álláspontot, alkalmanként tőlük sem áll távol a vészharangkongatás.

Két és fél évvel ezelőtt egy Pentagon-jelentés riogatta az emberiséget azzal, hogy belátható jövőn belül leáll az észak-atlanti óceáni szállítószalag, s ennek következtében Észak-Európából kifagyhat az élet (lásd: Fagyállóval feltöltve, Magyar Narancs, 2004/10.), most meg az amerikai Tudományos Akadémia (National Academy Of Sciences – NAS) közli egy jelentésében: a huszadik század utolsó évtizedei melegebbek voltak mint bármely más időszak az elmúlt négyszáz évben. Van aki rögtön tovább megy – elvégre: ha lúd, rögvest sütőbe vele: Michael Mann éghajlatkutató szerint az északi féltekén ezer éve nem mértek ennyire magas hőmérsékleti értékeket, mint napjainkban (csak félve tesszük hozzá: csupán százötven éve kezdődtek a meteorológiai mérések) A NAS jelentése szerint amúgy az utóbbi négyszáz év rekordját éppen a tavalyi, 2005-ös esztendő tartja – ezzel csak az a probléma, hogy például brit tudósok vélekedése szerint még az 1998-as év is melegebb volt, mint a tavalyi (alighanem egyik kijelentés sem igazolható, s egyik sem bír különösebb relevanciával). Az amerikai akadémia szerint amúgy az ipari forradalom idejéig pusztán a naptevékenység változása és a vulkáni tevékenység okozta a légkör felmelegedését, ezek azonban – legalábbis a tanulmány szerzői szerint – sokkal kisebb módosulások voltak, mint az emberi légszennyezésnek köszönhető klímaváltozás. Mindebben csupán annyi a meglepő, hogy a fenti, kicsit sommásnak tűnő megállapítások jócskán ellentmondanak más éghajlatkutatók néha klímatörténeti adatokkal is alátámasztható vélekedésének.

Kétely nélkül

Mint az közismert, korunk egyik legtöbbet koptatott közhelye a globális felmelegedés. Ezen használói jórészt azt értik, hogy az emberi tevékenység eredményeként egyre melegebb lesz amúgy barátságos természetű bolygónkon. Szofisztikáltabb kifejtésben ehhez hozzáteszik, hogy a változás oka a mind nagyobb szén-dioxid-kibocsátás, amelynek jól számszerűsíthető következményei lesznek.

Az ENSZ Környezeti Programja és a Meteorológiai Világszervezet (WMO) által létrehozott Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (Intergovernmental Panel On Climate Change, IPCC) a maga jelentős szórási intervallumot alkalmazó becslésében 1,4– 5,8 Celsius fokra teszi a Földünkön tapasztalható hőmérséklet-emelkedést 1990 és 2100 között – feltételezve azt a tényt, hogy a légköri CO2-koncentráció megduplázódása 1,5–4,5 Celsius-fokkal növeli meg Földünk felszíni hőmérsékletét. A globális felmelegedés hatásait is magától értetődőnek véli a közvélekedés – amely támogatást is kap jó néhány tudományos műhelytől. A menüben az extrém éghajlati jelenségek kóros elszaporodása, gyakoribbá és intenzívebbé válása szerepel, ezek között elsősorban szárazságok, áradások, nagy viharok, trópusi ciklonok, tornádók, s Isten egyéb csapásai. És akkor nem is szóltunk a földi jégsapkák és legfőképpen a grönlandi, több kilométer vastag jégpáncél akár csak részleges leolvadása miatt várható többméteres tengerszint-emelkedésről, melynek következtében víz alá kerülne megannyi büszke kikötőváros. Hozzátennénk mindehhez, hogy az emberi képzet – s ehhez a balga tudósok is hozzáteszik a magukét – hajlamos valamiféle stabil normálállapotot feltételezni a földi klímában. Mondanunk sem kell, az efféle stabil normalitás nem létezik, az ötven-hatvan évvel ezelőtti állapotok nem valamiféle stabil kiindulópontot jelentenek, a rövid távú tendenciákból levont következtetések pedig erősen kétségesek. A tudós közösségekben kevesen vitatják, hogy az emberi beavatkozás (például a növekvő CO2-kibocsátás) szerepet játszott a globális klímaváltozásban (igaz, ők is igencsak megfontolásra érdemes érveket hoznak fel ez ellen), de a maradék sem ért egyet abban, hogy mekkora is az ember szerepe klímánk utolsó száz évben tapasztalt változásában, s abban se nagyon, hogy ennek milyen hatásai lehetnek a jövőre nézve.

A gyanú ördöge

A (szinte) kizárólag ember generálta, globális felmelegedés teóriájának hirdetői nagyjából kompakt és konzisztens modellt dolgoztak ki, amelyben az elemek nagyjából tökéletesen klappolnak egymáshoz – csak éppen kérdéses az egész modell relevanciája. A kritikák egy része szerint a modell túl kevés tényezővel számol – ellenben jóval többet hagy figyelmen kívül: érvelésük szerint még a globális felmelegedést kész tényként kezelő IPCC-jelentések készítői is elismerik, milyen kevéssé foglalkoznak az efféle klímamodellek mondjuk a felhőzet sajátos fizikájával, márpedig e nélkül nehezen értelmezhető bármily klímafolyamat. A megfontolások egy másik része egyszerűen tudománymódszertani-metodológiai természetű: egy rendkívül sok tényező által befolyásolt, bonyolult szisztémában nem túl szerencsés pusztán az egybeesés miatt oksági magyarázatokat keresni. Például az a tény, hogy az átlaghőmérsékleti értékek többnyire emelkednek az ipari forradalom kezdete óta, még nem jelenti, hogy ez utóbbi okozta az előbbi változást. A felmelegedési-teória kritikusai szerint az elmélet hívei túl sokat hivatkoznak a konszenzusra mint érvre – márpedig a tudományban korántsem a többség (pláne nem a külső, laikus erőkel megtámogatott majoritás) dönt az adott tételek érvényességéről, hanem a sajátos belső szabályszerűségek által megszabott, tudományos diskurzus. Ráadásul mindebből következik az is, hogy egy adott dogma tudományos kritikusai úgy érezhetik, nézeteik valamiféle társadalmi-politikai konszenzussal szállnak szembe, ami pozíciójuk, esetleg anyagi támogatásuk elvesztésével is fenyegetheti őket, tehát sokszor inkább befogják a szájukat. Az ember okozta klímaváltozás radikális kritikusai tovább is mennek az efféle formális érveknél, s állítják: a Föld klímája volt vár sokkal melegebb és sokkal hidegebb is, mint a mostani, s a klímatörténetben ismerünk a jelenbélieknél sokkal radikálisabb, hirtelen éghajlatváltozásokat is, márpedig azok magyarázatához nincs se szükség, se lehetőség emberi közbeavatkozás feltételezésére. Annyi biztos: ha látta már valaki a prehistorikus klímaváltozási diagramokat, vagy akár az utóbbi ezer év, részben becsült klímadiagramjait, rögvest elfeledkezik az egyensúlyi éghajlat fogalmáról, olyan ugyanis a földtörténet évmilliárdjai alatt egyszerűen nem létezett. Csak emlékeztetnénk rá, hogy a hosszú távú változásokat magyarázó klímatörténeti modellek, melyek több millió, esetleg milliárd éves távlatban – ember híján – nem alapozhatnak fajtánk kártékony mivoltára, kénytelenek olyan „banális” szempontokat figyelembe venni, mint a – földtörténeti jelenben tapasztaltnál gyakorta sokkal, de sokkal intenzívebb – vulkáni működés illetve a naptevékenység abszolút és relatív változása. Előbbi nyilvánvalóan nekünk szabott csillagunk belső asztrofizikai változásainak, utóbbi inkább a földtengely pályasíkhoz mért periodikus szögváltozásainak (precesszió) illetve a földpálya excentricitásának váltakozásának (egyszerűen fogalmazva: mennyire közelít a körformához az ellipszis-alakú pálya) tulajdonítható.

A felmelegedési teória kritikusai persze azt sem felejtik el bemutatni, hogy a modell által sugallt trendekhez képest csak igen szerény klímaváltozásnak lehettünk tanúi, ráadásul a modell nem igazán magyarázza a menet közben bekövetkező hőmérséklet-csökkenési periódusokat (az egyik ilyen, majd négy évtizedes hideg periódus éppen a hetvenes évek elején zárult le, s szüleink-nagyszüleink számára sokszor ez jelenti ama bizonyos normalitást, amelyhez képest mára minden felborult – márpedig az instabilitás képzete öröklődhet a generációk között). A kritikusok más része nem habozik kijelenteni, hogy a légkörben lévő CO2 jelentős része vulkáni eredetű (amúgy a fosszilis tüzelőanyagokból származó és a természetes eredetű CO2-kibocsátás aránya jól becsülhető a különböző légköri szénizotópok arányának változásából), ráadásul a szén-dioxid korántsem olyan effektív üvegházhatású gáz, mint a vízgőz. A kifogások egy része konkrétan a modellek alátámasztásául szolgáló mérési technikákra irányul. Ezek szerint a jelenleg uralkodó apokaliptikus modellek készítői nem ügyeltek arra, hogy a klímaadatokat, mind horizontális, mind vertikális értelemben reprezentatív helyekről vegyék, sem arra, hogy időről-időre megváltoztassák a mérés módját és eszközét, márpedig ez utóbbi tendenciózus torzításhoz vezethet. Az előbbi megfontolások különösen érdekesek, ugyanis feltételezik, hogy az esetleg a földfelszínen mért változások korántsem korrelálnak a magasabb légkörből vett adatokkal (ezekből jóval kevesebb áll rendelkezésre s nem is feltétlenül támasztják alá az idelenn tapasztalt tendenciákat).

A felmelegedés-elmélet szkeptikusai kedvtelve emlegetik az urbanizáció során létrejövő városi hőszigeteket, márpedig – állítják ők – a meteorológiai adatok rögzítésére szolgáló állomások többsége éppen ezen területeken foglal helyet (általában ezt a kritikát verik vissza leghatározottabban, hivatkozva arra, hogy az emberi tevékenységtől kevéssé érintett területeken, például tengerek felett tapasztalt tendenciák nem térnek el szignifikánsan a városok környékén mértektől).

A másik módszertani kritika már sokkal meggyőzőbb, mivel abból indul ki, hogy a jelenben alkalmazott számítógépes modellek egyszerűen nem tudják leképezni a földi klíma hihetetlen bonyolultságát, például azt, hogy az egyes tényezők vagy azok egy halmazának megváltozása, milyen hatásokat és visszacsatolásokat indukál a többiek részéről. Ennek kapcsán joggal kérdőjeleződhet meg az efféle klímamodellek predikciós potenciálja is – hogyan is mondhatnák meg, miként változik éghajlatunk, ha nem képesek előre jelezni a közeljövő vulkáni vagy épp naptevékenységét (ezeket rövid távon, az egyszerűség kedvéért természetesen vehetjük fixre is, csak éppen nem biztos, hogy megfontoltan járunk el).

S aki szkeptikus az ember okozta felmelegedési modellekkel szemben, az természetesen kritikusan nézi az általa zárójelbe tett probléma megoldására szolgáló, politikai természetű megoldásokat is, mint amilyen a kiotói egyezmény.

Fúj, az antipasszát!

Mint az sejthető, a fenti viták és belőlük levonható, sokszor a konszenzuális tudáshoz képest meglepő következtetések megihletik azokat is, akik amúgy hisznek (és alkalmanként tartanak) az emberi tevékenység releváns klimatikus hatásában (-tól). Akadnak már olyanok is – utaljunk csak a nemrég sajtónyilvánosságot kapott, részben magyar alapítású Alternative Climate Projekt (ACAP) megállapításaira –, melyek szerint az ember által kibocsátott szén-dioxid nem annyira globális felmelegedést, hanem szélsőséges időjárási körülményeket okoz. Szerintük még a legrosszabb kibocsátási forgatókönyv érvényesülése esetén sem lesz 2100-ig 2-3 foknál nagyobb hőmérséklet-emelkedés – elvégre hiába nőtt egyharmadával a légkör szén-dioxid-tartalma az elmúlt 150 évben, a hőmérséklet a várt 3–5 helyett csak 0,6–0,8 fokkal nőtt. Ezt azzal magyarázzák, hogy a földi atmoszféra-rendszerben olyan energiaátalakító visszacsatolások működnek, melyek képesek stabilizálni az átlaghőmérsékletet a felszín közelében. Mindez azonban a légkör dinamikájának fokozódásával jár – állítja a magyar részről Zágoni Miklós fizikus által reprezentált tudóscsoport –, s ez a légköri mozgások intenzifikálódásához, fokozódó csapadékképződéshez és a viharok megerősödéséhez vezethet.

Egészen más jellegű, mondhatni kultúrtörténeti távlatba helyezi az éghajlatváltozás témáját William Ruddiman, aki szintén sokat vitatott teóriájában azt állítja, hogy a mezőgazdaság 5-8000 évvel ezelőtti elterjedése, meg az ebből fakadó intenzív szén-dioxid és metánkibocsátás (utóbbi a kérődzők bélgázaiból) mintegy stabilizálta a Föld klímáját s nagyjából ennek köszönhető, hogy akkoriban – és azóta is – elmaradt a soron következő eljegesedési időszak. El sem hisszük: talán mégiscsak létezik a bélgáz és a passzátszél közti, sokat citált korreláció?

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.