A nyolcvanas évek elején még a 43-as villamossal kellett kidöcögni az egykor önálló községbe, 1950 óta Kistéténnyel, továbbá Budafok megyei jogú várossal együtt a főváros XXII. kerületébe. Akkoriban még HÉV-vonal vezetett ide - eredetileg a Gellért tértől. Most autóbusz jár erre, a 33-as, a valamikori Tétény mozinál kell leszállni, mindjárt az egykori faluközpontban vagyunk, de ennek a tanulmányozását máskorra halasztjuk. Elfordulunk a Duna irányába, múlt század eleji földszintes, mezővárosias házak között jutunk ki a csinos, pár éve felújított kastélyhoz. Hatalmas parkja hosszan húzódik a part mentén, amelytől azonban elvágja az 1860-as években épült Déli Vaspálya és a 6-os út, így az egykori többszintű teraszos kiépítés már rég nem mutatja néhai nagyvonalú eleganciáját. A Duna itt enyhe jobbkanyart vesz, úgyhogy a kastély díszudvara északkeletre néz, miközben párhuzamos a folyásiránnyal.
Ezt a fekvést már a római idők telepesei is szerencsésnek találták, udvarház állt itt, Campona település szélén, aztán a Tétény nemzetség gótikus várkastélya, egy történelmi korszakkal később török tisztek lakóhelye. A XVIII. században Száraz György királyi személynök, örököseként pedig a veje, Rudnyánszky József építtette nagyobbra, késő barokk stílusban. Homlokzati párkányzatáról egy
elomolva heverő, könnyedén öltözött
nőalak nyújtja fejünk fölé mezítelen lábfejét, elvonva figyelmünket az ölében tartott szerkezetről, mondjuk kronométerről, mely fölött szemlátomást ő maga is enged rejtélyes vonzódásainak, és a végtelen idő csábos messzeségeibe réved. Eközben szobortársnői az egyik oldalsó homlokzaton lendületes láblógázással és a mezei gazdálkodás gyümölcseivel próbálják magukra vonni bávatag figyelmünket, mielőtt belépnénk az épületbe, amelyben például Hugonnai Vilma, a nehéz, ámde sikeres életű első magyar orvosnő született egykoron.
Megjelenésünket lelkes fogadtatás övezi, hiszen hétköznap lévén a bútorkiállítás iránti érdeklődés legfeljebb mérsékeltnek mondható - kissé csodálkozunk is egy-egy látogató felbukkanásán. A kastély az Iparművészeti Múzeum állandó bútorkiállításának az otthona ugyanis, miután az egyik résztulajdonosa, Dáni Géza művészettörténész ez irányú javaslata 1945 után meghallgatásra talált, megkímélve a remek építészeti alkotást számos társa közismerten tragikus sorsától.
A kiállítótermekben igazán barátságos séta esik, és ebben a szépen restaurált bútordarabokon kívül fontos szerepük van a kézbe vehető koron- és termenkénti tájékoztató lapoknak, amelyeket egy-egy érdekesebb tárgy részletesebb leírása egészít ki. A gótikától indulunk, stílszerűen a Duna felőli szárny földszintjén, amelynek boltozatos szobái jól láthatóan őrzik még középkori arculatukat. Itt rögtön megtudhatjuk, hogy a bútorművesség a XIII. században vált el az ácsmesterségtől, ekkor még a "ládás" megjelöléssel, ahonnan nyilván még
göröngyös út vezet az asztalosig
A legkorábbi, 1400 körülről származó németalföldi tölgyfa láda kapcsán máris egy szakmai vívmánnyal szembesülünk, nevezetesen a "rámás szerkezettel", amely megakadályozza a ládafalak felhasadozását. Hasonló ujjongással tölt el bennünket az utalás a kora középkori, két bakra helyezett asztallapokra, amelyeket étkezés után elraktak - innen származna az "asztal bontásának" mindmáig használt kifejezése, és daccal szögezzük le, hogy cseppet sem érdekel bennünket, áll-e vajon kellő bizonyító anyag e feltevés mögött.
Még mindig a kiállítás elején és érdeklődésünk csúcsain haladva egy umbriai kelengyeláda vonja magára a figyelmünket. Az antik szarkofágok alakját követő forma nem fest túlságosan derűs képet a házasulandó nő jövőjéről, ráadásul ez a szép, festett példány (az intarzia vagy a faragás későbbi korok szeszélye) homloklapján a dermesztő és felháborító Griselda-legendát tárja elénk, középpontjában az eszményi hitvessel, aki a brutálisan perverz férj által kieszelt próbatételeket (mint pl. a gyerekek tettetett megöletése) zokszó nélkül, a köteles alázattal tűri el. Az ábra részleteinek szimbolikáját csak töredékesen követjük, különösen a szűk ágyban, édes hármasban mozdulatlanul szoroskodó alakokat érezzük rejtélyesnek.
Aztán persze nem kell sokat várni a berakásos díszítés felbukkanására: az itáliai reneszánsz építőmesterek gyakran maguk is elkészítették épületeik bútorokra applikált hasonmását. Ugyanennek a kornak a francia újdonsága a kandalló melletti "pletykaszék", a karfás caquetoire, amelynek előrefelé szélesedő ülőlapján kényelmesen elhelyezkedhettek a sokszoknyás hölgyek. Szintén francia, XVI. századi találmány az edénytároló dressoir, amely eredetileg csak egy lábakon álló láda, aztán önálló darabbá válik, és a drága étkészlet büszke, dicsekvő bemutatását szolgálja.
Kabinetszekrények változatos sora következik, de hol vagyunk még az újabb koroktól, amelyekből szobányi falburkolatot, komplett refektóriumot (vagyis egy rendház ebédlőjét) szemlélhetünk meg, miközben pihenésképpen virtuális körsétát is tehetünk a kiemelkedőbb darabok között egy képernyő, egy egér és egy kissé izgága interaktív program segítségével. Kezdünk jóllakni a látnivalókkal, így aztán még a legcsinosabb, olykor meghökkentő formájú XIX. századi írószekrények, vagyis szekreterek is figyelmünk hátterébe húzódnak (hiába keretezik őket a mértéktartóan restaurált eredeti falfestmények pasztelles pásztoridilljei), előreengedve egy pompás, karcsún ívelt lábakon trónoló, gömb formájú kézimunka-asztalkát. Az egyedi bútordarabok készítése a kései biedermeier korát követően átadja a helyét a bútoriparnak, a kastély termei is elfogynak, mi pedig megfáradva csak most észleljük, hogy mintha túlságosan is kevés ágyat helyeztek volna el a helyiségekben, elterelve netán figyelmünket lankadásunkról.
Bp. XXII., Kastélypark u. 9.
