Dawkins és az eugenika

Követ dobott

Tudomány

A botrányhős szerepe sosem volt idegen Richard Dawkinstól. A világhírű tudománynépszerűsítő ugyan nem először okoz vihart a szavaival, de lehet, hogy ezúttal túl messzire ment.

Néha nem kell más egy indulatos disputa beindításához, mint egy egyszerű Twitter-bejegyzés: Richard Dawkins brit evolúcióbiológus-etológus (interjúnk vele: „Ferenc pápa kedves fickónak tűnik”, Magyar Narancs, 2017. május 25.) és népszerű tudományos könyvek szerzője február 16-án egy pár soros bejegyzésben tette le a voksát az eugenika tudományos érvényessége mellett. E minimum félreérthető gesztus már csak a Twitter-szabta csekély terjedelem miatt is komoly rizikót rejtett magában, hát ha még hozzávesszük, hogy a sorok szerzője 2,8 millió követővel büszkélkedhet.

Dawkins szerint lehet helyteleníteni az eugenika gyakorlatát ideológiai, politikai vagy morális alapról, de megint más azt állítani, hogy praktikusan nem működik a fajnemesítés gyakorlata emberek között – pedig dehogynem! Ha egyszer működik disznók, szarvasmarhák, lovak, kutyák vagy éppen rózsák esetében, akkor miért ne működne emberek között? – teszi fel a logikusnak tetsző kérdést. Egy későbbi kommentjében pedig már azt hangsúlyozza, hogy maga is helytelenítené egy eugenikai alapú irányelv (policy) érvényesítését, de ragaszkodik hozzá, hogy a tények tagadása csupán ideológia, amely meghiúsítja, de a legjobb esetben is félreviszi a vitában felhozott érveket.

Istent játszva

Dawkins (akiről muszáj megjegyezni, hogy ateista, mintha ennek morális következményei lennének) azután kényszerült mondanivalója magyarázatára, hogy kritikák és támadások tömkelegét kapta csupán azért, mert egyáltalán előhozta az eugenika, a fajnemesítés gyakorlatának kérdését. Kritikusai azt is rendre felróják neki, hogy nyilvánvalóan tudatában volt a náci eugenikai („fajhigiéniai”) gyakorlatnak, amely alapján emberek százezreit sterilizálták vagy/és gyilkolták meg.

Amikor az eugenikát kell kárhoztatni, a nagyobb retorikai hatás kedvéért főleg a német náci eugenikai gyakorlat szokott előkerülni, mintha megfeledkeznénk arról, hogy a nagy nyugati demokráciák (pl. az Egyesült Államok, Kanada, Nagy-Britannia, Svédország, Norvégia stb.) is vittek kétes megalapozottságú, ám annál rettenetesebb eredményekkel járó, kényszersterilizálások tízezreivel járó eugenikai programokat. Ezek pedig korántsem álltak le a náci fajbiológiai kurzus kényszerű felfüggesztését követően! A kommentelők persze maguk sem spóroltak a szörnyű példák sorolásával, például annak felemlegetésével, hogy az amerikai „Mély” Dél világában bő fél évszázaddal ezelőtt hogyan kényszersterilizáltak (sokszor a műtétek utáni öntudatlanságot kihasználva, az áldozatok tudta nélkül) olyan nőket, akik az ott is virulens fajbiológiai gondolkodás alapján „rossz” tulajdonságokat örökítettek volna át. Ez persze lehetett holmi „társadalmi beilleszkedési zavar”, „szociális deviancia”, vélt vagy valós pszichiátriai kórisme, de legtöbbször elég volt, ha az áldozat egyszerűen feketének született.

A történelmi érzékenységből fakadó, önmagukban is megfontolást érdemlő morális, filozófiai, társadalompolitikai érvek mellett akadnak azonban olyan tudományos, akár evolúció­biológiai avagy populációgenetikai természetűek is, amelyek e vitában is előkerültek. Például a szelektív állattenyésztésről nem állíthatjuk biztosan, hogy erős biológiai-tudományos érveket szolgáltatna az eugenika mellett. Dawkins kritikusai e ponton némi joggal érvelnek amellett, hogy a haszonállat-, sőt, a házikedvenc-tenyésztés eredményei biológiai, sőt, sokszor pszichológiai szempontból sem mondhatóak sikeresnek. Az e tekintetben istent játszó emberek sok évezredes munkával, a hasznosnak és pozitívnak ítélt tulajdonságok szándékos és mesterséges hangsúlyozásával olyan fajtákat teremtettek, amelyek (egyedeiknek óriási százalékában) számtalan fiziológiai, lelki defektussal küzdenek, és sokszor csak korlátozott mértékben életképesek. A gondoskodásunk nélkül elpusztulnának, de azzal együtt sem élnek jó és „természetes” életet.

Ha egy pillanatra eltekintünk az eugenika elleni – történetileg hangsúlyozottan megalapozott – gyanú szülte erős, praktikus és morális ellenérvektől, azt láthatjuk, hogy a kérdés látszólag tisztán „természettudományos” közelítése is minimum erősen problematikus. Az állattenyésztéssel való kényszerű párhuzam máris rámutat arra, hogy egy bármily hatékony tudományos fajnemesítési programhoz egyszerűen hiányzik a legcsekélyebb konszenzus (tudományos-társadalmi egyetértésről most ne is beszéljünk) abban a tekintetben, hogy milyen emberi tulajdonságokat és ezzel együtt leszármazási vonalakat kéne erősíteni. Egy ilyen eugenikai programhoz – még ha csak elméletben létezik is – legalább azt meg kéne határozni, hogy mit tekintünk „jónak” az emberiség mesterséges továbbtenyésztése során. Itt természetesen rögtön feloldhatatlan dilemmák sorával kerülne szembe a programalkotó, és persze a preferenciák rendezésének (korábban oly sok elmét foglalkoztató) lehetetlenségével. Vajon milyen tulajdonságokat részesítsünk előnyben? Legyen magasugró a kitenyészteni kívánt utód, esetleg sakkmester, elméleti fizikus vagy üvegfúvó? És mi van, ha kombinatívan több tulajdonságot is szeretnénk erősíteni az utódokban, akkor milyen speciális „tenyésztési elvet” kell érvényesíteni? És gondoljuk végig: az embernél, amely rendkívül komplex kognitív tulajdonságokkal rendelkezik, ugyanakkor figyelemre méltó fizikai kunsztokra is képes, vajon mely tulajdonságokat vagy azok halmazainak sajátos metszetét akarjuk felerősíteni, átörökíteni? És egyáltalán elképzelhető-e efféle komplex tulajdonságkötegek sikeres átvitele az utódokba? E tekintetben a szelektív fajtenyésztés mezőgazdasági gyakorlata nem feltétlenül biztató.

Lehet természetesen egyszerűsíteni a kérdést, és egy bizonyos fizikai jellemvonás, esetleg egy speciálisan kiválasztott kognitív képesség átörökítésével próbálkozni, de ekkor is érhetik kudarcok az óvatlan „tenyésztőt”. Ugyan megfelelő egyedek toborzásával kijelölhetünk olyan csoportokat, amelyeknél megvannak a megőrizni és fokozni kívánt tulajdonságok, ám sajnos a közvetlen utódok, részben éppen a genetika törvényeinek engedelmeskedve, korántsem fogják biztosan pont e jellemzőket hordozni. Emlékezetes, milyen keservesen csalódott I. Frigyes Vilmos, néhai porosz király, amikor termetes gránátosait próbálta szép szál hajadonokkal kiházasítani, de az utódok a hagyomány szerint zömmel átlagos termetűek lettek. Persze az sem véletlen, ki szabja meg a kívánt tulajdonságokat – elég csak idézni az említett Frigyes Vilmos egyik elhíresült mondását Gottfried Wilhelm Leibnizről, a jeles filozófusról és matematikusról: „Teljesen haszontalan ember, aki arra is alkalmatlan, hogy tisztességesen álljon a strázsán.”

Túlélési szempontok

Nem árt azt sem észben tartani, hogy a hasznosnak ítélt tulajdonságok önkényes kijelölése nem csupán zsarnoki tett, de valószínűleg teljesen irracionális is. A mi jelenünkben ugyanis még fogalmunk sem lehet arról, hogy mely jellemzők, jegyek, tulajdonságok lesznek fontosak a jövőben. Persze azt se felejtsük el, hogy ha – feltéve, de meg nem engedve – a morális és gyakorlati, esetleg már biotechnológiai szinten is érvényesülő, „fajnemesítési” problémákon túl tudnánk emelkedni, a szelektív tenyésztéssel egyben jövőt is teremtenénk magunknak. Egy (szigorúan elméleti síkon) sikeres eugenikai programnak, amely egyes tulajdonságokat hordozó gének gyakoribbá, mások ritkábbá válásához vezetne, lenne még egy kellemetlen mellékhatása. Nevezetesen csökkentené az emberi populáció genetikai diverzitását, ami beltenyészet kialakulásához, hanyatló biológiai alkalmazkodóképességhez, romló evolúciós rátermettséghez (fitnesz) vezetne, ami a populáció egészsége, a fizikai és kognitív tulajdonságok kifejeződése és úgy általában fajunk túlélése szempontjából sem kívánatos.

Aligha volna ajánlatos, ha a több millió évnyi evolúció nyomán kialakult emberi fajon próbálnánk pár generáció alatt mesterségesen (akár szimpla fajnemesítéssel, esetleg a már létező vagy most kifejlesztés alatt álló géntechnológiai eljárások segítségével) holmi generáljavítást végezni. Bár a cél a „rendellenesnek” ítélt tulajdonságok kiküszöbölése lenne, könnyen előfordulhat, hogy mindez a környezeti, egészségügyi és más kihívásokra adott rugalmas válaszadási képességünk, vagy akár az immunrendszerünk gyengüléséhez vezetne.

Nem lenne épületes fejlemény az sem, ha embertársaink kisebb vagy nagyobb csoportjai önkényesen próbálnák kijelölni, mely genetikai­lag meghatározott tulajdonságok jövőbeli megjelenése lenne kívánatos, és melyeket ítéljünk halálra. Dawkins egyik kritikusa úgy fogalmazott: azok, akik hisznek az eugenikában, általában magukat is valamilyen szempontból felsőbbrendű embernek tartják. Azt viszont egyikük sem tudja elképzelni, hogy egy efféle kétes (mert eugenikai) megalapozottságú döntés nyomán épp ők maguk válhatnak elavulttá.

Neked ajánljuk