Immár egymást követő hét olyan hónapot számlálunk, amikor az átlaghőmérséklet megdönti az 1880 óta számított rekordokat. 2016 első fél éve a valaha regisztrált legmelegebb hat hónapos periódusnak bizonyult, összességében 1,3 fokkal volt melegebb, mint a 19. század második felében, bár mostanában már nem is a klímaszempontból is valamiféle aranykorként emlegetett időszakhoz mérjük magunkat, hanem az elmúlt évtizedekhez. A NASA földi tanulmányokkal is élénken foglalkozó Goddard Űrtudományi Intézete (GISS) New Yorkban dolgozó tudósainak július végi elemzéséből az is kiderül, hogy nem csupán az obszervatóriumok és a műholdak által egyaránt regisztrált felszíni hőmérséklet, de az Északi-sark vidéke, az Arktisz tengeri jégpáncéljának kiterjedésében is kellemetlen rekordokat hozott ez az év. Utóbbit 1979 óta mérik, s azóta idén volt a legkisebb a jégfelület mérete, de a mért hatból öt hónap magában is rekordnak számít.
| ||
A NASA szakértői szerint azonban nem is pusztán ez a fontos, hanem hogy a hőmérséklet és az arktiszi jég kiterjedése terén is az évtizedekkel korábban kezdődött változási tendencia folytatódott és erősödött. A kutatók is leszögezik, hogy mindkettő hátterében az emberi tevékenység miatt egyre növekvő koncentrációjú szén-dioxid és más üvegházhatású gázok légkört melegítő klimatikus hatása áll. Rögtön igyekeztek cáfolni azt a ki nem mondott ellenvetést is, hogy e felmelegedés csupán az ezt megelőző, a Csendes-óceán felszíni vizeinek hőmérsékleti anomáliájában jelentkező, kivételesen erős El Niño-periódus (lásd A kisgyermek című keretes írásunkat!) utáni szokásos visszahatás volna. Ismeretes ugyanis, hogy a legutóbbi különösen erős El Niñót, az 1997–1998-ast követően a globális hőmérsékletek szintén rekordszintre ugrottak. Bár a kutatók elismerik, hogy az El Niño októbertől önmagában is megtolta a globális hőmérsékleteket, de a most tapasztalt növekmény attól lehetett a 18 évvel ezelőttit is meghaladó, mert az amúgy is létező szakadatlan növekedési trendbe illeszkedett. Az elemzés szerint a különleges meteorológiai helyzetek miatt az Arktisz melegedése bolygónk más pontjainál intenzívebb, s ennek komoly hatása lehet a klímát alakító nagyobb léptékű időjárási rendszerek további alakulására is. Emiatt előszeretettel vizsgálják azokat a jégben kialakuló olvadékvizes üregeket, melyek – lévén sötétebb színűek, mint a jég – inkább elnyelik a beeső napsugárzást, így tovább gyorsítják az olvadást, kora nyári előfordulásukból pedig következtetni lehet a jégtakaró szeptemberi minimális kiterjedésére is.
Mindig nőni fog?
Továbbra is nagy talány a klímakutatók számára, hogy bár a légkör globális felmelegedése a sok évtizedes trendeket nézve is rendületlennek tűnik, mégis vannak olyan periódusok, amikor a növekedés lassulni látszik. Persze eleve nehéz a zéruspontot kijelölni, ezért általában a 19. század végéhez viszonyítanak, mivel akkor indult a rendszeres meteorológiai adatgyűjtés. Azonban botorság volna ezt holmi stabilitási és optimális pontnak, a korra utalva afféle viktoriánus klímaoptimumnak kinevezni, elvégre az is csak egy instabil egyensúlyi helyzetet reprezentált. A 19. század elején például ehhez képest is lényegesen hűvösebb éghajlat volt az északi félteke jó részén, melynek önmagában is számos oka lehetett, például néhány nagy erejű vulkánkitörés. (Bővebben: Amikor elmaradt a nyár, Magyar Narancs, 2016. június 23.) Ám ha csak az utóbbi évtizedek egymáshoz viszonyított adatait szemléljük, akkor is van egy majdnem másfél évtizedes időszak, nagyjából 2000–2014 között (éppen az eggyel korábbi El Niñót követő hőmérséklet-növekedés után), amikor a felmelegedés üteme érezhetően lassult. Bár az efféle szakaszos periodicitás pontos magyarázata még várat magára, a NASA kutatói most egy újabb, a mérési adatokból kikövetkeztethető növekedési trendek kritikus értelmezéséhez vezető összefüggésre hívták fel a figyelmet. Szerintük az utóbbi 150 évben tapasztalt emelkedésnek akár az egyötöde is láthatatlan maradhatott pusztán a hiányos és/vagy pontatlan mérési adatok miatt. Jellemző módon a szakértők arra próbáltak magyarázatot adni, hogy a történeti adatokból kivetített előrejelzések miért mutatnak kisebb mértékű melegedést, mint a NASA drámaibb következtetésekre vezető modelljei. Mondhatnánk, hogy a jövő majd úgyis eldönti, kinek van igaza, de a NASA tudósai biztosak abban, hogy nem a modellekkel van baj: rosszul, pontosabban nem elég reprezentatívan mértünk. Kutatásaik kedvenc területéről, az Arktiszról a zord sarkvidéki körülmények miatt kevesebb a releváns, történetileg is elemezhető adat, márpedig ha ezeket kivesszük az összesítésből, mindjárt kisebb mértékű felmelegedés adódik. Ez a magyarázat arra az – utóbbi évtizedek tendenciáinak figyelembevételével kialakított – alapfeltevésre épül, hogy az Arktisz a Föld többi régiójánál nagyobb ütemben melegedett már az utóbbi bő évszázadban is. (Ezt ugyan nem támasztja alá kielégítő mennyiségű mérési adat, de legyünk nagyvonalúak.) A NASA kutatói amiatt is gondban vannak a történeti adatokkal, mert keverednek bennük a légkör és a víz hőmérsékletére vonatkozó mérések, márpedig a víz lassabban melegszik, s ez rendre a hűvösebb tartomány felé tolja az eredményeket. Ugyanilyen a hatása annak is, hogy az eredetileg jég borította, később kiolvadó tengerszakaszok esetében a felszíni léghőmérséklet helyett idővel inkább vízhőmérsékletet mértek. Ha azonban a mérési anomáliákat utólag kijavítjuk, az így adódó trendek sokkal jobban közelítenek az IPCC (azaz az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) által használt modellek végkövetkeztetéseihez.
Mit hoz a jövő?
A drámai tény, hogy az Arktisz nyári jégtakarója most 40 százalékkal kisebb, mint a hetvenes évek második felében, s hogy szeptemberi minimális mérete évtizedenként 13,4 százalékkal lesz kisebb, már önmagában is óriási hatással lehet a viszonylag közeli régiók, így hazánk klímájára is. Csak éppen azt nem tudjuk még, hogy ez a hatás pontosan milyen tendenciákban jelentkezik, hogy Európa jövőbeli éghajlatát milyen új időjárási mintázat fogja jellemezni, s hogy milyen módosulások történnek a klíma eddig is meglévő ciklikus ingadozásaiban. Az utóbbi hónapokban a globális szinten mért drámai hőmérsékletnövekedés nem éppen egyenletesen zajlott, hogy mást ne mondjunk, a Kárpát-medencében sem éppen az idei, lassan kifutó nyár lesz minden idők legmelegebbje, s az elmúlt évek hasonló periódusaihoz képest nem is rúgott labdába az utóbbi pár hónap. A jövőt illetően is az a kulcskérdés, hogyan oszlanak el a klímaváltozás hatásai, mikor hol, mennyi lesz a növekmény vagy éppen a csökkenés, mert paradox módon erre is lehet példa, lokálisan akár még az éves átlaghőmérsékletben is.
Nem mindenhol és feltétlenül a nominális felmelegedés a probléma – eláruljuk, a földi életet ettől még nem fenyegeti a hőhalál, és amúgy is nehezen definiálható, hogy a fejlett emberi civilizáció számára mi lenne az optimális hőmérsékleti intervallum. Természetesen állnak a rendelkezésünkre történeti adatok, amelyek az egyes klímaváltozások hatásának elemzéséhez nyújtanak segítséget; ezekből megállapítható, hogy például régiónkban, az északi féltekén, azon belül is az atlanti civilizációban sokkal inkább a késő középkorban, kora újkorban jelentkező lehűlési periódusok jelentettek kihívást. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ahhoz az időszakhoz képest egy létszámában alaposan megnőtt népességnek és egy minden korábbinál fejlettebb technikai civilizációnak kell felvennie a kesztyűt a mostani melegedő szituációban. Ez a helyzet egyszerre teszi civilizációnkat az alkalmazkodás szempontjából rugalmatlanná, ugyanakkor korábban nem ismert eszközöket kínál a helyzet feltárására és a klímakrízis megoldására. Persze a felmelegedés miatti emelkedő tengerszinttel mai, sőt közeljövőbeli tudásunk szerint is nehéz lesz mit kezdeni, de legalább ilyen feladatot ró a most látható trendek jövőbe vetítése a modellalkotók számára. Hogy csak egy példát említsünk: ha a melegedés és az olvadás folytatódik, az a fokozódó párolgással együtt az eddigieknél nagyobb mennyiségű vízgőzt juttat a légkörbe, amely a puszta üvegházhatáson, a pozitív visszacsatoláson túl a globális vízkörzést is módosíthatja. A nagyobb mennyiségű vízgőz világviszonylatban is nagyobb mennyiségű csapadékot sejtet, csakhogy ez még semmit nem mond az esők térbeli és időbeli eloszlásáról. A klímakutatók mindkét tekintetben már jó ideje jelentős aránytalanságokkal, a csapadékos és a száraz területek közötti különbségek fokozódásával, illetve a kumulálódó légköri nedvesség mind hevesebb, de időben egyenetlen eloszlású kicsapódásáról beszélnek. Ezek szerint mind a mérsékelt övi, mind a szubtrópusi és trópusi viharok intenzitásának fokozódásával, s a kellemetlen kísérőjelenségek (jég, hirtelen árvizek, villámlás) még gyakoribbá válásával is számolni lehet. Nálunk például sűrűbben fordulnak elő hirtelen sok csapadékot hozó, erős zivatartevékenységgel járó konvektív rendszerek, és gyakoribb vendégeink lehetnek az év nagy részében a kitartó áztató csapadékot (télen havat) hozó mediterrán ciklonok. A Magyarország viszonyaira adaptált s gyakorta idézett klímamodell számol a csapadék mennyiségének csökkenésével, bár az utóbbi évek adatai ezt még nem feltétlenül támasztják alá. Márpedig ha egyszer a klímaváltozás nem a fenyegető jövő, hanem – mint halljuk – egy jó ideje benne élünk, akkor ezt sem árt figyelembe venni, s már e nézőpontból vizsgálni a fejleményeket.
| A kisgyermek Az El Niño szokásos, periodikusan visszatérő, a Csendes-óceán áramlási viszonyait és a felette lévő légkör állapotát jellemző szituáció. (Bővebben: Nem gyerekjáték, Magyar Narancs, 2015. szeptember 10.) Kezdetét gyakorta a felszíni vízhőmérséklet növekedése jelzi a dél-amerikai partoknál, amit gyorsan megéreznek a zsákmány nélkül maradó halászok. Ilyenkor a dél- és a közép-amerikai partok előtt tartós, alacsony nyomású zóna alakul ki sok csapadékkal, míg az Indiai-óceánra és a Csendes-óceán nyugati vidékeire magas nyomású légköri rendszerek, anticiklonok települnek, nyomukban szárazsággal, aszállyal, erdőtüzekkel. Az év első felében lezárult El Niño különösen erős volt, globális hatásait még elemzik a kutatók, de közben már egy gyenge La Niña-szituációnak lehetünk tanúi, amely az északkelet-indiai, asszámi árvizeket hozó erős dél-ázsiai monszunban is megmutatkozik. |
