Ügyosztályból elhárítás
Pedig „Őfelsége személyes kancelláriájának harmadik ügyosztálya” jól kitalált, jól szervezett erő volt, az állambiztonságot és a hatalom stabilitását kitűnően biztosította – egészen az anarchisták megjelenéséig. Jól működött, ha a közrend fenntartásáról, a határok ellenőrzéséről, tüntetések szétveréséről, munkásmegmozdulások elfojtásáról volt szó, de nem boldogult az új ellenséggel, az anarchistákkal. Hiába váltották az élén egymást az újabb és újabb vezetők, a 3-5 fős konspirációs sejtekben küzdő anarchista taktika ellen nem volt ellenszerük, ráadásul szakmai hibák sorozatát követték el.
Az ügyosztály központi magja ekkoriban nem volt nagy létszámú: 1878-ban 52, 1880-ban 72 fő végezte a stratégiai irányítást, illetve hangolta össze az operatív munkát. Ugyanakkor az általuk irányított civil és egyenruhás rendőri, csendőri és titkos besúgói állomány létszáma elérte az 5,5 milliót; ez az elképesztően magas szám különösen annak fényében tűnik soknak, hogy Oroszország lakossága 1861-ben kb. 60 milliót tett ki. Összességében a lakosság közel 10 százalékának volt valamilyen formában köze az államvédelemhez. Az ügynököket három csoportba sorolták: a titkos ügynökök név nélkül jelenthettek, az önkéntesek névvel adták le jelentéseiket, a hivatásosok pedig a szervezet állományába tartoztak és fizetésért dolgoztak.
Az 1870-es évek végére megfogalmazódott, hogy a Harmadik Ügyosztály lejáratta magát és alkalmatlan feladata ellátására, ezért már 1880-ban, a cárgyilkosság előtt megkezdődött a korábbi rendőrség átszervezése; ez azonban végleges formát csak 1881-ben öltött. A cár megölése után a tervezett változások sokkal radikálisabbak lettek.
Az új szervezet „A társadalmi rend és biztonság védelmének osztálya” elnevezést kapta, ennek rövidítéseként alakult ki ismert neve: Ohrana, vagyis Védelmi Osztály. Az új testület hivatalosan a birodalom politikai és titkosrendőrsége volt, és alapjaiban a Harmadik Ügyosztály struktúrájára épült. A szervezet működése számos elemmel bővült: ezek közül talán a legfontosabb a belső, teljesen titkos, állandó ügynöki hálózat volt. Az ügynökök feladatát abban jelölték meg, hogy a forradalmi és nihilista társaságokat leleplezzék és felderítsék bírósági felelősségre vonás céljából. Az Ohrana létrehozói felismerték, hogy az anarchizmussal szembeni küzdelemben azért maradtak alul, mert nem voltak beépített ügynökeik, akik a sejtekbe behatolva le tudták volna buktatni azokat, ezért leszögezték, hogy „minden más nyomozószervi erő csupán kiegészítő jellegű, a titkos munkatársakat senki és semmi nem pótolhatja”.
Az új belső elhárítás szervezeti szabályzata részletes direktívákat fogalmazott az ügynökkel szembeni elvárásokról. A leendő ügynöknek meggyőződésében szilárdnak, becsületesnek, jóravalónak, merésznek, kitartónak, türelmesnek és őszintének kellett lennie. Kizárták a lengyeleket és a zsidókat, bár e pont alól később többször kivételt tettek. Mai ésszel nehéz elképzelni, hogy a 19. század utolsó negyedének Oroszországban mekkora rangot és presztízst jelentett az Ohrana ügynökének lenni. Állampolgárok százezrei nyújtották be kérelmüket a Védelmi Osztályhoz, és ezekben a legváltozatosabb okokkal indokolták, hogy miért szeretnének munkatársak, ügynökök, provokátorok vagy besúgók lenni. Az állami munka, a biztos és relatíve nem csekély jövedelem vonzó volt ebben a nehéz korban, amelyben még előfordult az éhezés, s még hírből sem ismerte a társadalombiztosítást – nem beszélve a saját biztonságról és a hatalommal való együttműködés presztízséről.
A háttérmunkát, ahogyan 1881 előtt is, csinovnyikok végezték, a rendőrök és a csendőrök voltak a végrehajtók, és mellettük tevékenykedett a provokátorok, spiclik, besúgók, ügynökök hada. Kidolgozták az ügynökök viselkedésének alapvető szabályait is. Az elsők között szerepelt, hogy tilos a szembe nézni! Ha a gyanúsított, illetve célszemély ránézett az ügynökre, akkor tenyerével el kellett takarnia az arcát, nem engedhette meg, hogy fel- vagy megismerjék. Megjelölték az ügynöki munka végzésére különösen alkalmas foglalkozásokat: kereskedők, bérkocsisok, fodrászok, vendéglősök beszervezését, jelentkezésük elfogadását javasolták – ők sok emberrel kerültek kapcsolatba, sok információhoz jutottak.
A fő ellenség, a narodovolec terrorizmus elleni küzdelemben az Ohrana kiterjedt jogosultságokkal rendelkezett. Ignatyev gróf, a cárgyilkosság utáni első belügyminiszter szigorú, a hatóságoknak széles felhatalmazást biztosító „különleges törvényt” fogadtatott el. Bár bevezetésekor hangoztatták, hogy a törvényt ideiglenesnek szánják, gyakorlatilag egészen 1917-ig érvényben maradt. A jogszabály lehetőséget biztosított a rendőrségnek a három főnél nagyobb számú csoportosulások szétkergetésére, második eredménytelen felszólítás után a tűzparancs kiadására, előzetes felhatalmazás nélküli házkutatásokra, igazoltatásokra, előállításokra és motozásokra. Az Ohrana további eszközei közé tartozott a nyílt vagy titkos megfigyelés, a letartóztatás és a bebörtönzés, sőt a Védelmi Osztály saját hatáskörben, bírói ítélet nélkül 5 évig terjedő száműzetés büntetést szabhatott ki.
Munkában
Az Ohrana, bár sokan ezt gondolják róla, nem volt önálló szervezet, nem volt állam az államban. A belügyminisztérium (MVD) szervezeti állományába tartozott, s a belügyminiszter rendelkezett felette, akinek joga volt a rendőrség vezetőinek leváltására, eltávolítására, felelősségre vonására. A szervezet élén mindig magas rangú katonai vezetők álltak általában tábornoki rangban. A „céget” a századfordulón 4000 operatív tiszt irányította, és mértékadó becslések szerint ekkor már úgy 10 millióra volt tehető a vele valamilyen módon együttműködők száma.
A szervezet területi struktúráját gyakorlatilag rögtön a létrehozása után kiépítették. A három legnagyobb város – Moszkva, Szentpétervár, Varsó – külön nyomozati alszervezetet kapott, amelyeket „Ohrankáknak”, védelmi részlegeknek neveztek el. A megfigyelt politikai pártok között prioritási sorrendet állítottak fel, és ezeknek az aktáit különböző színnel jelölték. Piros lapot kaptak az eszerek (a parasztságot forradalmi osztálynak tekintő, a bolsevikokkal és a mensevikekkel is szemben álló Szociálforradalmár Párt tagjai – a szerk.), kéket a szociáldemokraták, sárgát a diákok, zöldet az anarchisták és fehéret a politikusok. A szemmel tartott társadalmi célcsoportok között természetesen ott voltak a parasztok és a munkások, de különleges figyelmet kaptak a diákok is, akiket 1888-ban a kivételes törvény hatálya alá vontak.
Az Ohrana rövidesen a birodalom legjobban informált szervezetévé vált. Kiváló képességű embereket vonultatott fel, akik elemzéseket is végeztek, és jelentéseiket javaslataikkal együtt juttatták el a tényleges döntéshozókhoz. A felderített anarchista sejteket sohasem göngyölítették fel teljesen, mert akkor a kiépülő új sejtekről nem lett volna információjuk, nulláról kellett volna kezdeni a nyomozást. Mindig meghagytak egy „magot”, egy kiválasztott személyt, aki vagy rendőrügynök lett, vagy spontán módon újjászervezte a lebukott sejtet, és erre csak akkor csaptak le, amikor már teljesen kiépült – aztán megint meghagytak egy kiválasztott anarchistát. A tehetségesnek, értelmesnek tűnő anarchisták számára, akik még súlyos bűntényt nem követtek el, felajánlották, hogy dolgozhatnak az Ohranának is, és ezt az ajánlatot nagyon sokan elfogadták. Az átálltak közül a leghíresebb Szergej Zubatov, aki az egyik legsikeresebb rendőr lett a szervezetben – a generális rangig vitte, moszkvai főkapitány-helyettes lett, s később az anarchista ügyek szakértőjének számított.
Az új eszközök közé tartozott a provokáció is. Igyekeztek ügynököket beépíteni a narodovolec sejtekbe, akiknek többrétegű feladatot kellett végrehajtani. Alapfeladatuk természetesen a lebuktatás volt. Az alkalmas személyeket kiválasztva meg kellett próbálniuk kettős ügynökké tenni őket, s emellett igyekeztek az egyes sejteket összeugrasztani, így azok gyakran egymással végeztek, árulónak tartva a másikat, vagy éppen egymást adták fel a rendőrségen. S bár a titkosszolgálatok más országokban is nagyjából hasonló elvek alapján működtek, az orosz sajátosság, hogy a beépített ügynököknek a hitelesség érdekében az MVD engedélyt adott időnként egy-egy nem kívánatos állami tisztviselő likvidálására is. 1901-ben az egyik leghíresebb beépített ügynök, Azef vezetésével tulajdonképpen az Ohrana szervezte párttá az eszereket, hogy felülről rálátást kapjon a szervezet egészére. Azef volt a modern történelem egyik első mélyfedésben dolgozó kettős ügynöke: több mint 30 sikeres terrorakcióban vett részt, s több mint 300 társát juttatta rendőrkézre.
Az Ohrana képzett vezetői honosították meg Oroszországban a modern kriminológia még Nyugat-Európában sem régi eszköztárát. A már említett Zubatov nevéhez köthető, hogy a vádlottakról aktát nyitottak, a gyanúsítottakat lefényképezték, ujjlenyomatmintát vettek tőlük.
Alternatív valóság
Az Ohrana berkeiben készült a történelem egyik leghíresebb hamisítványa, „a zsidók világuralmi összeesküvését leleplező” Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei, amellyel igyekeztek a feszült társadalmi közhangulatot az antiszemitizmus felé terelni. Szintén az Ohrana kreálta a cárhű monarchista munkásmozgalmat – éppen a munkástömegek féken tartása érdekében. Ez a kísérlet azonban csúfosan megbukott, sőt hozzájárult az első orosz forradalom kirobbanásához. A „rendőrszocializmus” kudarca és a forradalom alatt tanúsított erőtlensége miatt az Ohrana sokat veszített addigi presztízséből, és hanyatlásnak indult, de működése lényegében változatlan formában egészen 1917-ig fennmaradt.
1906-ban segítséget nyújtottak Sztolipin miniszterelnöknek a második Állami Duma puccsszerű feloszlatásában. 1907-től a különféle baloldali szervezetek – szociáldemokraták, eszerek – mellé néhány szélsőjobboldali csoportosulás is felkerült az ellenfelek listájára, ugyanis a sztolipini konszolidáció által létrehozott félparlamentáris, félalkotmányos modellt nagy erővel támadta néhány, az önkényuralmi állam eszméjéhez ragaszkodó ultramonarchista szervezet. Ezek sorában az első helyen állt az Orosz Nép Szövetsége nevű csoportosulás, amely legalább olyan kérlelhetetlen ellenfele volt a rendszernek jobbról, mint a Lenin-féle bolsevizmus balról.
Az Ohrana stratégiái szerencsétlen szerepet játszottak a Bejlisz-ügyben, az orosz vérvádperben is, amikor 1911-ben egy kijevi kisfiú bestiális meggyilkolását igyekeztek rituális tettként beállítani, s ennek kapcsán az antiszemita hisztériát újjáéleszteni. A szervezet történetének kifejezetten dicstelen lapjaira tartozik a reformer miniszterelnök, Sztolipin meggyilkolásában játszott szerepe is. A volt szaratovi kormányzó, Oroszország „utolsó utáni reménysége” 1906-tól irányította az országot. Véget vetett a forradalomnak, új kormányzatot és működőképes állami dumát hozott létre, kormánya mögé stabil parlamenti többséget szerzett. Reformjait az uralkodó és környezete a forradalom felszámolása, a rendteremtés miatti hálából sokáig eltűrte. Ám Sztolipin túl messzire ment, amikor a kormány irányítása és ellenőrzése alá akarta vonni a hadsereget és a flottát. Ezt a cár környezete úgy interpretálta, hogy „Sztolipin át akarja tőle venni a hatalmat”, s mivel túlságosan népszerű volt, úgy tűnt, hogy eltávolítása nem történhet másképpen, „mint egy eszer terrorakcióval”. A miniszterelnököt 1911. szeptember 1-jén a Kijevi Operában egy kétnapos párttagkönyvvel rendelkező „eszer terrorista”, bizonyos Bogrov ölte meg, aki az Ohrana helyi parancsnokától kapta a szigorúan biztosított rendezvényre a teljes mozgásszabadságot biztosító belépőjét.
A kormányfő halála – bármi is volt benne a Védelmi Osztály szerepe – az Ohrana sírját is megásta, hiszen a birodalom működése már nem volt képes normalizálódni. A háború harmadik évében a testület személyi védelmi feladatait sem tudta kielégítően ellátni, nem tudták például megakadályozni Raszputyinnak, a cári család kedvenc sarlatánjának a meggyilkolását, pedig ezt nyomatékos feladatként kapták magától az uralkodó pártól.
A szakértelem becsülete
Az Ohrana sorsa érdekesen alakult 1917-ben, különösen a bolsevik forradalom után. Azt gondolhatnánk, hogy a hatalomra került többségi szociáldemokraták felszámolták azt a szervezetet, amely üldözte, zaklatta, száműzte, elfogásuk esetén összeverte őket. Ám nem így történt. A „vörös terror” csak néhány emblematikus vezetőt, például Zubatovot érte utol – a Bolsevik Párt Központi Bizottságában ugyanis Trockij álláspontja kerekedett felül, aki, akárcsak a hadsereg esetében, ezúttal is azt mondta: „szakemberekre szükség van”. E koncepció jegyében az Ohrana kommunista utódszervezete a VCSKA, az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság, elterjedt nevén a Cseka lett, amely becslések szerint a korábbi állambiztonsági szervezet tagjainak 75-80 százalékát átvette. A Védelmi Osztály története az új hatalom államvédelmének és belső elhárításának keretei között folytatódott, ahová értelemszerűen eszközeik, módszereik jelentős része is átöröklődött. Például a társadalom totális megfigyelésének gondolata – ami kiegészült Feliksz Dzserzsinszkijnek, a Cseka első főnökének „vonalra figyelés” elméletével, amelynek során a hatalomra legveszélyesebbnek tartott rétegeket tartották kiemelten szemmel. Nem tűntek el a cári katorgák, a munkatáborok sem, sőt tömegessé váltak főként a 20-as évek végétől. A Cseka már a 20-as években óriási küzdelmet folytatott a jövedelmezőbb táborok üzemeltetési jogainak megszerzéséért, egyrészt mert felismerte a bennük rejlő gazdasági lehetőséget, másrészt mert ebből a jövedelemből tudta finanszírozni működését, illetve annak egy részét. A bolsevik kényszermunka- és átnevelő táborok tömegéből jött létre 1934-ben a Gulag. Szintén mélyre nyúló történelmi, „patyomkini” gyökerei voltak az „elkonspirálásnak”, a lényeg, a szomorú valóság elrejtésének, és helyette egy propagandisztikus sikertörténet kivetítésének. A dezinformáció, a megfigyelés, a provokáció, az átállítás, a beépülés mind átkerültek az új szovjet állambiztonsági rendőrség eszköztárába. A XX. század szovjet politikai és titkosrendőrsége, a Cseka, és annak utódszervezetei mind az Ohrana köpönyegéből bújtak ki.
(A szerző a Pécsi Tudományegyetem Újkortörténeti Tanszékének kutatócsoport-vezető docense)
